Budapest, 1972. (10. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Művészet és műveltség a XII-XIX. századi Pest-Budán

Város az időben XLI. Zolnay László Művészet és műveltség a XVII—XIX. századi Pest-Budán Hivatal Anikó színművésznő. Vidéky Kohlmann Károly rajza (Lőrinczy György reprodukciói) Buda és Pest elmagyarosodása a XIX. századra következett be. Különösképpen az elmagyarosodás és a nagyvárossáfejlődésnemcsak időben esett egybe: okozati összefüggésben is állt egyik a másikkal. A nyelvújítás, a nemzeti költészet, a magyar színház, a magyar muzsika megújhodása jele is, de oka, majd okozata is egy sajátos történeti fejlődési folyamatnak. Nevezetesen annak, hogy a törökkorban s a XVII — XVIII. században a fővárosból s Középmagyarországról elűzött magyarság repatriált. Visszaszerezte s a XIX. század végére korszerű nagyvárossá építette fővárosát. Ezt az utat nemcsak a nemzeti elnyomás tette tövisessé. A rajt'való haladást mérhetetlenül nehezítették a rendi Magyarország maradi osztályviszonyai is. Wesselényi Miklós a „Balítéletekről'' (Pest, 1833) Mielőtt a pestbudai magyar teátrom és muzsika újraéledéséről szólanánk, nézzük meg: milyen is volt a XIX. századi magyar művészet helyzete? Milyen igények voltak Hunniában a hazai művészet iránt? És milyen lehetőségei voltak a — szó jó értelmében vett — nemzeti művelődés és művészet kibontakozásának? Ennek rajza keresztbe metszi a XVII-XIX. századi Magyarország egész késett feudalizmusát. Wesselényi báró a reformkor egyik — a saját osztálykorlátait szétzúzó — bátor, forradalmi alakja. „Hagyjunk fel a réginek nevetséges magasztalásával s az ahhoz való káros ragaszkodással! — hirdeti. — Ne vessünk meg és el semmit azért, mert régi, de hányjuk messze magunktól, ha rossz s már haszontalan, akármely régi is." S mindjárt saját osztályát bírálja: „.. . némely arisztokrata felülről néz le mindenre, kinek kutyabőr nem javítja sorsát; pedig soknak legkisebb érdeme sincs praerogativái (előjogai) birásában, melyeket Isten tudja hányadik szépapja érdemmel, vagy anélkül kapott; akinek pedig igen hihetőleg már egy csöpp sem kereng véréből a mostaninak ereiben." Hazafiságukról írja: „Hát a Haza iránti nagy érdemei hol vannak a mágnásságnak ? Egész dynastiák, sok uralkodó fejedelemnél nagyobb birtokúak vágynák, kik lelketlenül fecsérlik el jobbágyaik verítékéből gyűlt roppant jövedelmöket, kik magokat tönkretéve egész éltökben szórták a pénzt, s kiknek név és szám nélküli költéseik közt bámulni lehet talentomukat, mellyel oly lelkiismeretesen ki tudták kerülni, hogy soha egy krajcárt közjóra ne adjanak . . ." A magyar eredetű főnemességet — Döbrentei Gábor naplója (1822—45) szerint — 225 család alkotja. Az idegen eredetű, de Magyarországon nagybirtokos főnemesi családok száma 316 volt. A főpapsággal együtt kezükön van Magyarország földterületének nagy része. A módosabb városi polgárság — kivéve az Alföld parasztvárosait — zömmel idegenajkú. A reformkor magyar birtokos-nemességét harmincezer családra — 120 000 emberre — lehet becsülni. (A birtoktalan „nemesi proletariátus" ennek kétszerese. E réteg alsó határai belemosódnak a városi polgárság iparosrétegeibe s a másfél milliós lélekszámú jobbágyságba.) A művészet gazdasági-társadalmi háttere így hát hol keressük azt a réteget, amely a hazai irodalom és művészet mecénása? Az elmondottak — megtoldva néhány adattal — XIX. századi művelődési harcunk minden nehézségét megmagyarázzák. A Döbrentei-naplóban olvassuk a Bécset felkereső magyar főemberekről: „Itt sok újat lát, theatrumot változtatva látogathat, szép szőke lányokat kap, szem elől jobban elrejtezhetik, a' gyönyörűségre való hajlandóságot — amíg csak pénze tart — kényére feredve űzheti, s minthogy a test serpenyőjében az érzékiség sokkal feljebb billen a lelkiségnél, lassankint úgy megszereti e' pénzes hejjehujjázó Várost, hogy utoljára Pest és Buda 's Kolozsvár előtte unalom. Ez az egyik oka, hogy a' Magyar roppant Dynasták hivatal nélkül is inkább Bécsben, mint Hazájukban költik pénzeket. . ." Ami pedig nemzeti művelődésünk előrébb mozdítását illeti, Döbrenteinél ezt olvassuk: ,,A' Magyar Dynasták közönségesen véve semmivel sem eszközlik a' Magyarnak tudomány, s művészség és mesterségbeli kifejlődését ..." • És Wesselényi: „Hogy a müvészségnek nincs nálunk becse, szomorú jele a művelődés és ízlés hátramaradottságának. Sokak szeme előtt egy rangban áll Canova tanítványa (ti. Ferenczy István szobrász) a vízvezető kövek csinálójával; éppen úgy festőnek tartja a mennyezetek mázolóját, mint kinek teremtő ecsetjét érzés lelkesíti; csak komédiás néki a Melpomené áldozó papja is, valamint a kötélen táncoló s kártyamesterséget űző. Csaknem éhségre van az nálunk kárhoztatva, kire a Charisok mosolyogtak ..." íme, ez az a történeti színpad, amelynek való hősei a Debrecenben, Széphalmon, Niklán, Sümegen mécseiknél új literatúrát, új nyelvet fabrikáló poéták. És a nemzeti nyelven deklamáló aktorok. Működésük térbeli fókusza Pest-Buda. Nyelv- és műveltségújítási harcuk: szabadságharc. így azután érthető az az elnevezés, amellyel a magyar költészet 39