Budapest, 1972. (10. évfolyam)

10. szám október - Dersi Tamás: Budapest élclapja: a Borsszem Jankó

süvegeli az elegáns rablógyilkost, csak parancsszóra képes cselekedni, ha önálló döntésre, gondolkodásra kényszerül, ordítva gorombáskodik. Korlátoltságában társa Pokrócz Ádám vasúti kalauz. Sanyaró Vendel koplaló diurnista. Legmerészebb álma a teli tál töltöttkáposzta. 1890-ben találja ki Ágai Nagypárthy Viktort a hozományvadász miniszteri titkárt. A hírhedt „eladó legény és házi barát" Bálfy Oszkárhoz intézett leveleiben számol be társasági sikereiről, az úrhatnám polgárság dzsentrit utánzó törleszkedéséről. Szakmai vonatkozású az újságírók közhelyeit kifigurázó Kiskáté. Kezdő zsurnaliszták számára készül, s azt példázza, hogyan lehet — egyes zöldfülüek szerint — huszonnégy óra alatt megtanulni az újságírás fogásait. A Mucsai történetek című rovat a nagyvilággal szembeni értetlenség, a provinciális bezárkózás és kicsinyesség típusait csipkedte, érveit gúnyolta. Azok körében is sikere volt, akiket érintett. Strebinyei Strebinszky Caesar „politikai és társadalmi vállalkozó, eszközlő és akarnok", a kijárások, a karrierkombinációk, az elvtelen taktikai tervezgetések silány hőse. Vele egyidőben, 1895-ben tűnik fel Pater Povedálik Hyacintus néppárti agitátor, valamint Kolosvári Kiss István képviselő úr, akinek csevegései Estány és Sanyi bá* elmélkedéseire emlékeztettek. Időközben a lap hősei megvénültek. Ki nem maradtak, de társul kapták maguk mellé — gyermekeiket. IfjabbTolyáss Dániel valóban felkészült, újítani kívánó gazdaként vitázik édesapjával; ifjabb Hombár Mihály viszont a papa homályos jogi ügyleteit folytatja. 1898-ban jelennek meg Szimathi Szemlész Pindár szecesszionista költői dalai a magyar pénzügyi jogból. Az 1900-as esztendő újdonsága: Tudományos líra, Tömb Szilárdtól. Utóbbiak jelzik a Borsszem Jankó hálátlan szerepét a századelő új irodalmi és társadalomtudományi törekvéseit ellenző-gúnyoló konzervatív hadjáratban. Borsszem Jankót az országos fogalommá váló — jellegzetességeiket a társadalmi típus érvényességével sűrítő — állandó figurák tették igazán népszerűvé. Nehéz, sokszor lehetetlen eldönteni, ki javasolta és ki vállalta az élclap főszereplőinek megalkotását, jellemük és életük kibontását. „Egy-eg^y ilyen alaknak a megfogantatását — írta Ágai — szinte oly titokzatos homály födi, akár az emberét. Itt van egy szemecském, amonnan egy másikat hord felém a szellő, s úgy találomra elvetem, lesz-é valami belőle — s a következő számban szépen kivirágzik, s a harmadikban már virul a határ." (Porzó: Új hantok. 272. o.) Arra utalt itt a szerkesztő, amit mai műszóval visszacsatolásnak nevezünk. A Borsszem Jankó hőseit a szerzők sok-sok olvasó közreműködésével írták, hétről-hétre újabb vonásokkal, színekkel gazdagítva a közönség kedvére való szereplőket. Ágái nemcsak a levelezők ötleteit s a műkedvelő humoristák történeteit formálta tetszése szerint. Nyílt titok volt, hogy tekintélyes szerkesztő kollégák kéziratát is nyersanyagnak tekintette. Humoreszkjeiket meghúzta, átírta, csevegővé, könnyeddé tette, csattanóval élesítette. Ilyen beavatkozásra volt szükség többek között Pompéry János esetében. Pompéry „alig vette kezébe a tollat, cserben hagyta a szín, a melegség, s különösen az inventio." Annál serényebben böngészgettem a nyomában én, s a szám megjelenésekor akárhányszor mondá: „No, öcsém, sohasem hittem volna, hogy olyan élces ember vagyok." (Porzó: Por és hamu. 94. o.) Ágai egykori szerkesztője némi iróniával, ám neheztelés, ellenvetés nélkül fogadta a beavatkozást. Rábízta magát — és kéziratait — a népszerű profira, a kellemesen lejtő mondatok és finom élcek mesterére. Spitzig Iczig és társai nemcsak betűben, hanem rajzban is éltek. E figurák megalkotója, a karikatúra első magyar mestere: Jankó János. Tiszteletreméltó elődök — a Charivari Beck Vilmosa és Szeremlei Miklósa — után Jankó stílust és iskolát teremt. Neki sikerült megkedveltetnie, a politikai küzdelmek eszközévé tennie a karikatúrát. A Borsszem Jankó alapításának huszonötödik évfordulóján, az ünnepi szám címlapján Ágai felsorakoztatta Jankó szülötteit; ezen a tablón a kiegyezés utáni évtizedek magyar társadalmának csaknem valamennyi rétegével és tipikus alakjával találkozunk. Jankó János a szerkesztő szemével látta a világot; úgy is mondhatjuk: közös látásmódjuk volt. Belső, szemléleti azonosság tette a kiváló rajzolót Ágai eszményi partnerévé. Mindketten barátokat, s nem ellenfeleket kerestek. Jankónak például szinte fájdalmat okozott, ha valakit elcsúfított; annyira, hogy érintett ismerőseitől egy-egy rajz megjelenése után sietett bocsánatot kérni. S minthogy igen termékeny művész, bármerre fordul, politikusok, művészek, írók, társadalmi előkelőségek körében, magatartásának fő vonása ez a bocsánatkérő jámborság. Nem is adott Jankó igazi torzrajzokat. Miként a szerkesztő, ő is úgy dolgozott, hogy csipkelődése némiképpen a kárvallott számára is elfogadható, megmosolyogható legyen. Összhangjuk tökéletes: „Szóbeli előadásunk után néhány pillanattal — írja Ágai — a vázlat szinte dictando oda volt suhintva... Ami politikai, írói, tudományos, művészi volt Magyarországnak 1860-tól 1895-ig, az mind megpördült a Jankó ceruzája ... hegyén. Vagy hetvenezerre tehető a képek száma, melyeket 35 év alatt szolgáltatott . . . Egymaga uralkodott a humoros rajz országában." (Porzó: Új hantok. Bp. 1906. 58—59. o.) Jankó János, a kitűnő karikaturista az ellenzéki élclapoknak is dolgozott. Ágait ez nem zavarta, mert kedves munkatársa „míg rajzolt, nem vallott politikai nézetet vagy pártot. Szenvedélytelen tárgyiassággal kanyarította le egymásután az áldozatokat. Csak amidőn tollából kieresztette az utolsó tintacsöppet is, nyilvánított véleményt. Csöndes ellenzéki volt." (Porzó: Új hantok. Bp. 1906. 59—60. o.) A Bolond Istóknak Jankó rajzolja a lakkcipős, szalonkabátos mamelukot, Fejbólintó Bálintot, Tündöklő Jakab nyomdatulajdonost és Éhös Péter kajlasi tanítót. Az ő tolla alatt született Kakas Márton és Tallérossy Zebulon. Az irodalmi karikatúra ősét a Borsszem Jankóban találjuk. Az első ilyen vállalkozás, Szeretnék szántani címmel, közismert népdal-témára szólaltatja meg a lírikusokat, mondván: „az utánzás színvesztő mételyének, az egyéniség elmosódásának e gyászos korszakában jóleső látvány az, ha egy-egy költőt a maga eredeti valóságában jut élveznünk". A megoldások — köztük Arany Jánosé és Vajda Jánosé — igen különbözők. Arany neve alatt kitűnő utánzatot olvasunk, amely a versmondattani sajátosságoktól a választékos jelzőkön át a rímek kezeléséig, teljes hűséggel másolja a költőt. Vajda Jánost is inkább követik, mintsem karikírozzák. A sorozatnak ez a darabja Vajda Budapest-verseit (A Városligetben, A Köröndnél) visszhangozza: „Állok a Kristóf térnek sarkán, /S nézem a léha tömeget:/ Ó renyhe, buta fecsegők ti, /Hogy utállak én titeket!/ Lelkem kiröppen a mezőre, /Hol szép verőfény mosolyog,/ /Hol, érintetlen a romlástól,/ Szüzek, legények boldogok./ E csevegő nép kacag rajtad —/ De én megértlek titeket: /Állok a Kristóf térnek sarkán,/ S nézem a léha tömeget." Itt tehát még nem az „így írtok ti" gúnyképei villannak fel; az egyéniség túlzásainak, modorossá kövesülésének csipkedése helyett még csak tematikai és nyelvi jellegzetességek felidézése a cél. Valamivel élesebb, gyengeségeket, furcsaságokat is érintő a Borsszem Jankó Magyar prózaírók-sorozata. Ebben — többek között — Jókai, Mikszáth, Eötvös Károly, Beöthy Zsolt, Csiky Gergely és Bajza Lenke adja elő saját stílusában a „napfölkelte történetét". Később Zola magyar utánzóit „érik tetten", s ekkor már — minthogy a parodistát az ellenkezés indulata fűti — igazi torzkép kerekedik. Ugyanez a jó technika segít a különböző irányzatú történészek — a „klerikális" Fraknói Vilmos, a „kuruc" Thaly Kálmán, az „objektív" Salamon Ferenc, az „erdélyi" Szilágyi Sándor, a „pozitivista" Pauler Gyula — mosolyt fakasztó bemutatásában. A legjobb ötlet visszakanyarodik a vershez. Comprimált költészet rovatcím alatt szólalnak meg klasszikusaink: saját témájukat, egy-egy híres versüket mondva újra, távirati stílusban, néhány soros változatban. Arany Ágnes asszony balladája például így hangzik a Borsszem Jankó változatában: „Ágnes asszony lepedőt mos: —/ A hatóság kérdi őt: „nos?..."/ Ágnes vallja: „csibém vére" —/ Tagadással célt nem ére./ Kinyomozták: kedvesével/ Férje éltét ő vevé el./ Beleőrül úgy meghatja:/ Ne hagyj el irgalom atyja." A legtöbb irodalmi karikatúra a kávéházi asztalnál született, jó ízű beszélgetések, „vesézések" humorát szelídítette közhasznúvá. Később, a századforduló éveiben e szelídség meghátrált: a paródiák nyersebbek, gúnyosabbak, találóbbak lettek. Különösen elemében volt Ágai, ha nem klasszikusokat és nagytekintélyű kortársakat, hanem kezdő költőket, regény- és drámaírókat lehetett — többnyire a konzervatív ízlés és szemlélet alapjáról — kifigurázni. 38