Budapest, 1972. (10. évfolyam)

10. szám október - Dersi Tamás: Budapest élclapja: a Borsszem Jankó

Spitzig Iczig (Csigó László reprodukciói) tömörülő humoristák programját: a szájas, műveletlen, tétlenül pipázó, szűk nadrágban, pengő sarkantyúval hencegő, fokossal hadakozó tudatlanság kritikáját, az Európához igazodó fejlődés, a kultúrát ígérő polgárosodás ellenségeinek lejáratását. A folytatás: Mokány Berci, akit riasztó voltában — Ágai nagy büszkeségére — Kossuth is igaz példaként említett Irataiban. Mokány a híres-hírhedt parlagi gavallér. Gőgös és trágár, kötekedő és tudatlan. Kártyának, lónak, pipának, szép asszonynak, vadászpuskának és agárnak sehol, semmikor nem tud ellenállni. A Mokány-történeteket Ágai négy évtized múltán kötetben is összegyűjtötte. 1910-ben kiadott könyvének előszavában Berci születésére emlékezett. Mikor „elhalt Estány bácsi, hűséges kenyeres pajtását és szeretett nászát pedig megdöntötte az átkos kaórmány, s otthon cseppent a halhatatlan Sanyi bácsi", a szerkesztőhumorista bánatosan sóhajtott: „Kibe fojtsam már most bele a fölszabadult magyaros szeszt és szuszt, a szaftos magyarosságtól dagadó, pöngős, rangos szittyáét? S a bánatos megfogyatkozás ölén fogamzott meg Mokány Berci." Gyulai a Kisfaludy Károly Mokányának folytatását tisztelte benne, Arany pedig felismerni vélte modelljét, Pintér Gyurkát, aki Ágaival együtt tanítványa volt a nagykőrösi gimnáziumban. A Mokányéhoz hasonló közkedveltség élteti a külföldi módit majmoló, együgyű arisztokratát, Monoklesz bárót, a mameluk Suttyomberki Dáriust, a liberális átkokat szóró Reb Menachem Ciceszbeiszert, Hombár Mihály zugügyvédet, a frázisos pohárköszöntőit daráló Tarjagos Illést, Dicsőffy Seiffensteiner Salamon Lorándot, az önhitt ripacsot és a kotnyeles cserfes Juci szobalányt. A lobogó hajú, kihajtott inggallérú, ä la Petőfi öltözködő, ám a Korona-kávéház főpincére előtt alázatos adósként hajlongó, tehetségtelenségét hazafias szólamokkal álcázó költő, Titán Laci 1873-tól; a magyarságot pángermán gőggel megvető pozsonyi KraxelhuberTóbiás, és a mindenütt erkölcstelenséget szimatoló Czenczi néni 1875-től; a tanulmányait soha be nem fejező Bukovay Absentius, és Spitzig tűnődő sógora, Seiffensteiner Salamon 1878-tól állandó vendég a Borsszem Jankó hasábjain. Őket követi a földbirtokossá előlépő zsidó típusának megszemélyesítője, Vöröshegyi, majd — előkelőségéhez jobban illő ortográfiával — Wewresshegyi Dávid úr. Felfelé alázatos, lefelé dölyfös újgazdag. Hiányos műveltségét külföldi divatok majmolásával, hiú különcködéssel próbálja feledtetni. Parvenú'sége kihívóan ellenszenvessé teszi szellemi szegénységét. Méltó párja az üresfejű, szolgalelkű jószágigazgató: Tolyáss Dániel. 1880-tól találkoznak rendszeresen a Borsszem Jankó olvasói Blau Kóbival, a külvárosi uzsorással, a szegény emberek nyomorúságának krajcáros vámszedőjével. Kóbi egyetlen mentsége, hogy időnként megsajnálja áldozatait, s hogy ő maga is csupán áhítja a gondtalan jólétet. Tiniké Zolát olvassa, de „tudja, mivel tartozik a szeméremnek, s ha észreveszi, hogy Zola úr illetlen dolgokat kezd írni, abbahagyja az olvasást". Üresfejű süldőlány, a korabeli polgári társaság üdvöskéje. A nyolcvanas évek elején a lapok sűrűn támadják a rendőrség baklövéseit, Thaisz Elek főkapitány és munkatársai tehetetlenségét. Ágai egy máig emlegetett torzalak, Mihaszna András felléptetésével csatlakozott a bűnüldözés korszerűsítését követelő újságkórushoz. Mihaszna tudatlan, félanalfabéta rendőr, üldözi a fehérbotos öreg koldust, meg-37 Titán Laczi Mihaszna András