Budapest, 1972. (10. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Kosztolányi Dezső, fővárosi költő I.

ércorron mászkáló legyeket is megírhatta volna Arany, hiszen ő nagyon városi és nagyon cinikus sorokat is le tudott írni néhanapján. (Követői kevésbé.) De ahogy Kosztolányi a mozielőadást megjeleníti, az már új költői stílus, Makai Emilé, Heltaié: És tódul a néző ezerszám, bőg, csattog a vastorku reklám : „Szenzáció, szenzáció! A zárdaszűz, a víziló . . ." A cimpilimpi zúg, a smokk vár, pesztonka, asztaloslegény les, fészkelődik a helyén. A ciklus második verse éppen ellentéte ennek a buzgón vállalt modernségnek. A Budai idill Szabadkát keresi Budapesten, s meg is találja: Hopp, ugorjunk fürge szánra, menjünk a hegyekre fel. Csillog az ezüst barázda, villog a havas lepel, friss, fehér hó hull a tájon, cseng a csengő, s mint egy álom lép eléd sok ó csuda, régi várú Ó-Buda. A vers végül odavillantja a másik várost, az ezerszínűt. A nyugalmashoz a nyughatatlant. Azt az ellentétet, amit majd Ady ír meg a Zúg-zeng a Jégcimbalom versben. A közelbe s mégis messze, a folyón túl zajba veszve, fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe, küzdve, nyögve és hörögve villámtűzbe kél az est. Rongyselyembe kárhozottan hadd vergődjön, sírjon ottan háborogva, zúgva Pest. Harmadiknak azt a versét vette be a ciklusba, amely az első dalos sikert hozta neki: Az Üllői-úti fák-at. Mesterien banális vers, született slágerszöveg. De a rímek nem mind banálisak: Másoknak is így nyíljatok, Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjúság, Üllői-úti fák. A ciklus többi verse Miért csak ez a három vers került együvé a kötetben? És mit jelent az, hogy A Budapest-ciklusból? Tovább akarta gazdagítani ezt a vers-csokrot? Nem. Ő maga vékonyította el a ciklust, rakta el a többi idekívánkozó verset, vagy a Négy fal között kötet más helyére, vagy vissza a fiókba. De mi — az egész életmű ismeretében — megpróbálhatjuk rekonstruálni a teljesebb ciklust, sőt azt is kitapogathatjuk, hogy az itt elindított vers-gondolatok hogyan éltek, épültek tovább tíz-húsz évvel később. A Budapest vers befejezése — megismételve, vagy előlegezve az Üllői-úti fák „tusát — ifjúság" rímét — a nagyváros árnyaira céloz. Árnyakra, amelyeket a most még könnyűszívű, fiatal költő majd egyszer, vénen talán felfedez itt: De félre tréfa, víg enyelgés, halkabban, édes ifjúság! így látja Pestet a szerencsés, de jöjjenek csak a tusák és törjenek meg búsan, őszen térjek meg erre s itt időzzem, nem ismerem meg e helyet s árnyat találok fény helyett — lehet;. .. Ennél a jövőbe vetített, enyhe lehet-nél nem bírt meg több sötétséget a Budapestért rajongó vers szerkezete. De amit itt elhallgatott, azt külön versben írt meg, naturalista, modern haláltánc-versben. A Mors bacchanalis, a tivornyás Halál, a kocsmák kaszás réme, aki vámpírként térdel rá a részegen alvók mellére. A gyári munkás, aki küzdve hét nap munkálkodott, s a nyolcadikra bért kap, széles gyönyörrel húzza a gugyit, mely lelkeket öl és agyat butít. Velők elissza a szegény diák jó özvegy anyja szűkös gázsiját. . . S hogy végre szürkül a ködös, borult ég, és tompa fénytől feltetszik a szurdék, vígan kíséri hiveit haza, a részeg munkást ágyba fekteti. Vagy perpatvart kavar — s örül neki — munkába jő a seprű, a kasza. A gyenge asszony ordít szörnyűképp, a férj üti, cibálja a fülét, a vére foly, s csak rázza, döngeti, az ágyba felriadnak gyermeki, s látják az árnyban, a vértócsa mellett, amint a cingár rém szemei nevetnek. Ez a lump-életkép, amelynek nyerseségét nem enyhíti az allegorikus rém-alak, szélső határ a költészetben. Belátta, hogy ő nem az ilyen véres valóságok költője. De a témától nem fordult el végképp. A Mors bacchanalis-mk szinte újraköltése lett A bús férfi panaszai-nak ez a híres szép dala: Ó én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosba tépett ruhákba jár vasárnap délután, és ámolyogva, szédelegve hallja, hogy döng a tükrös kávéházak alja, s a mozi-reklámokra néz tunyán. „Kedveskék"-nek mondja a szerencsétleneket, talán azért, hogy a nem egészen ideillő szóval jelezze: nemcsak szolidaritásról akar vallani, hanem személyesebben, bizalmasabban szólni a bús pesti népről. Szeretettel, népdaltól kölcsönzött képpel: Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre szállnék, átkozott, szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám, mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja s jaj ez a föld, e bús föld a hazám. Mi is csendül ki ebből a befejezésből? Ady: A föl-földobott kő. De ez tudattalan hatás, s Kosztolányi nem is vette volna szívesen, ha felemlegetik. Lappang itt egy fontosabb párhuzam is. Kosztolányi és József Attila majdnem mindenben különbözött, akár egyéniségüket, akár költői jellegzetességüket nézzük. József Attila mégis sokszoros lekötelezettje volt Kosztolányi költészetének. Ez itt csak az egyik példa erre, nem is a legfontosabb: a gondolati ívet, amely a Mors bacchanalis-tó\ az „e bús föld a hazám"-ig terjed, József Attila is befutotta. De teljesebben, odaadóbban, mint Kosztolányi. Vázlatok A Budai idill-1 még pesti lakos korában írta. Nem is lakos volt akkor még, csak szobaúr, otthontalan legényember, aki vizitbe megy olykor budai rokoncsaládokhoz, s megirigyli biedermeier illatú otthonukat. Mikor aztán házasember lett, s budai polgár, megírta a budai idill párját, az éneket Virág Benedekről. Amiből mindenekelőtt az tűnik ki, hogy egy családi ház tulajdonosa itt otthontalannak mondhatja magát, s vágyódhat máshova. Hogy mi a fő oka a meghasonlásának, azt a vers, mikor először megjelent, világosan megmondta, minden sorával, egész hangulatával, mert akkor Európa nyakig benne volt az első háborúban. A mi számunkra azonban már csak egyetlen sorpár adja meg az egykori aktualitást: Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza, szeretnék futni: vissza, vissza, vissza. A vers előterében másfajta indokai tűnnek elő a nosztalgiának: „a buta, modern technika", sőt olyan kicsinyesnek látszó ok is, hogy a budaiak nem tudják, kicsoda a szomszédjuk, a költő. Jó emberek között folyt volna éltem, tán itt, ahol most élek észrevétlen, köröttem — essős vízfestmény —Tabán, nyugodt lennék, vagy boldog is talán. Ülnék otthon az ablakmélyedésben, sétálnék egy-egy régimódi, halvány leánnyal a haldokló némaságban, vágy bogarásznék a Gellérthegy alján . .. A két vers összecsengő motívumai — tárgyak, színek, illatok — mögött kétféle nagyon különböző helyzet rejlik. A Budai idill kirándulás — akárhányszor megismételhető kirándulás — a biedermeier „skanzen"-lakásba (amelynek ma, két világháború elmúltával is fellelhetők egyes példányai). A Virág Benedek óda tisztára szellemi utazás; kivándorlás a háborúból, de nem a megélt és elveszített békébe, hanem a napóleoni háborúk világába, amelyet a vágyak csalóka optikája minden békénél igazibb békeként ragyogtat fel. Az Üllői-úti fáknak is megszületett a palinódiája, A bús férfi panaszai ban: Mily messze van éntőlem már az ég. Mily messze vannak már a csillagok, az Üllői-út is mily végtelen. A hosszú úton könny van és szemét. Vér és szemét, csak bánat és szemét. Emlékeinknek lombja is szemét. Pedig mikor ezt írta Kosztolányi, nem tudta, hogy a szenvedéseknek milyen infernója vár még rá a klinikákon. 21