Budapest, 1972. (10. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Kosztolányi Dezső, fővárosi költő I.

Irodalmi városképek Vargha Balázs Kosztolányi Dezső, fővárosi költő I. Kosztolányi 1905 körül. (Csigó László reprodukciója.) A fénykép eredetije a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában van Vaspálya Az ifjú, kezdő Kosztolányit legjobban a vasút érdekelte, ingerelte. A stephensoni öreg csoda akkor — a század első éveiben — még állta a versenyt: gyorsabban röpítette utasait, mint akármelyik más közlekedési alkalmatosság. Jöttek aztán gyorsan az új csodák. Pár év múlva az autó ihlette meg a költőket, aztán a repülő, a rakéta, az űrhajó. De a tempó gyorsulása nem kedvezett az úti poézisnak. Fiatal költő — mondják Kosztolányi vasúti versei, novellái — vonatra szállj. Kalandok várnak rád a fülkében, pezsdítő találkozások, beszélgetések, s ha szerencsés vagy, gyors, felelőtlen csókok is. És végigkísér egész utadon a borzongás: halálodat is itt lelheted, ha kisiklik, összeütközik a vonat. Babits és Ady halálos autózásról énekelt, Kosztolányi vonathalálról, nem is egyszer. De neki, a poros Szabadka gyermekének a vaspálya mindenekelőtt a költői pályát ígérte. A vidéki jeles diák felszáll a vonatra, mert nem akar sem diák maradni, sem vidéki. Fővárosi költő akar lenni. Versciklus Budapestről Első kötetében, a Négy fal között-ben három verset foglal össze ez a cím : A Budapest-ciklusból. Három nagy különböző verset. Az elsőnek a címe is Budapest, s szerelmes vallomással kezdődik: Ó, mint imádlak, mint szeretlek csordult szivem bálványa, Pest; ha rámfuvall százszínü lelked, a vér eremben újra pezsg. Be is váltja a vers, amit ez az invokáció ígér: száz színfoltját festi meg a nagyvárosnak, a Kálvin téri szökőkúttól az akkor még bioszkópnak nevezett moziig. Az alakok skálája: a Nemzeti Múzeumot őrző negyvennyolcas honvédektől egy négyéves kislányig, aki a bérház udvarán bosztonoz a szemétláda tetején, házaló hegedűs muzsikájára. A lelkesedés egyszer-egyszer dohogásba fordul, Arany öregkori pesti verseinek hangnemében. A jámbusok is az Enek a pesti ligetről strófáira emlékeztetnek. Arany maga is szerepet kap a versben, jobban mondva egy fantom, amelyet Kosztolányi képzelete a Múzeum-kerti szobor fő- és mellékalakjából alkotott: Amott a fellegekben lebben intőjelül, virágtalan, méltóságos, sötét tömegben, kőtrónusán az agg Arany. Körötte sok korcs, vézna gyermek, kik —törve — németül csevegnek fitymálva a hazájukat. S itt elfog egy bús hangulat: várom, mikor mozdul ez ősz fej s ércbuzogányt mikor ragad, hogy az erőtlen fiakat lesújtsa mózesi erővel. Ércorrán másznak a Ipgyek. Nem mozdul... Én továbbmegyek. Németül gagyogni — hazafiatlanság. Ez még a népnemzeti költészet gondolatköre, s világos az utalás a Toldi estéjé-re. Még az