Budapest, 1972. (10. évfolyam)
10. szám október - Nyilas Márta: Dózsa és hadai a fővárosban
,, Lelkük e szóra kiszállt, testük meg a vén Duna habja mélyébe lemerült, ez a nagy víz lön temetőjük. Más részt elfogták s aki foglyul esett, köteléken sínylődik, keze fáj; mások vasláncra verődtek és amidőn a kovács nem tud mór verni bilincset, használnak bükkfát s körisvesszőt kötelékül. Már rakodott tutajok hordják a Dunán a ruhákat, fegyvereket s prédát, jut is ennek, amannak. Ott kérges tenyerek remegő evezőkre feszülnek és a hajós retteg, zsákmánya mogorva, ijesztő. Egy részük szekeren Buda vára felé veszi útját, Pestre terelnek mást, renddel jár hosszú menetjük. Utca során ujjong diadalmi utuknak a népség. Hátrakötött kézzel ballagnak a pórok; az arcuk vérbe borult váltig. Meglátta a népet Ulászló és megesett rajtuk szive, igy szólott a király ur: — Ejnye, mi lelt, te paraszt? Mért fogsz a kezedte te kardoti Mért hagyod ott az ekét, mért hagytad el otthon a telket? Kell-e bolondos harc? . . . Nem az-é legelőször a dolgod, hogy szőlőt telepíts s ha a gaz fölverte barázdád, gyomlálgass; az ekéd feltörje a földet, a rétet. Jó szekered nyikorog, fogjad be, vezessed az ökröt! Menjetek el haza hát s amit elhanyagoltatok eddig: termeljétek a bort, a kalászt, szántsátok a földet, ócska lyukas zsindelyt foltozz meg a ház tetején is —"* Az elbeszélést Taurinus a vezetők megkínzásának részletes leírásival folytatja. A rákosi országgyűlés Még ugyanez év novemberében összeült Rákoson a nemesek országgyűlése. Ulászló érveit elfogadták. Idézzük Werbőczyt: az urai ellen felkelő összes parasztokat áruló módjára főbenjáró büntetéssel kellene sújtani, mégis, hogy annyi vér ne follyék s teljesen ki ne vesszen a parasztság, mely nélkül a nemesség nem sokat ér" — megkímélték a jobbágyok életét, hogy hazamehessenek robotolni. Cuspinianus (1473—1529) bécsi pol* A latin és német nyelvű szövegeket Geréb László fordította. gármester beszámolója szerint a négy hónapig tartó parasztháborúban hetvenezer ember pusztult el; ebből négyszázan voltak nemesek. A jobbágyellenes rákosi országgyűlésről a Veráncsics Antal (1504—1573) által gyűjtött magyar nyelvű visszaemlékezés ezt mondja el: ,,A Rákos mezein akkoron vigezik, hogy a jobbágy rabja legyen a nemesembernek és földről ne legyen szabad elmenni, hanem bírja az ura vele, mint rabjával. És hogy száz pénz ára kentöst feljebb ne viselhessen és több efféle nagysok nehézségeket rejájok, ki mind isten ellen vala, megszerzinek. Mert főkippen az uraknak bine vala, hogy a sziginysiget így felköltvén, meg nem tudónak őket szerivel vezirleni arra, amire őket inditották vala." De az istentelenségnek be is következett a büntetése: ,,Mikoron immár a dolgot a Rákoson elvigezték vóna, akarónak királynak a vigezést megírván, által Budára felvinni. Holott sokan a nemes nipek egy hajójában által akarónak a Dunán menni. Azonban az úristen egy nagy ködet hertelensiggel ereszte reájok, úgy hogy nem kezdnek vala a Dunán látni, hogyha alá vagy fel mennek vala. A révészeket verni kezdik. Azonban a víz a hajót alá ötti, Szentfalva feli, Pestnek felöle a molnokra (Szentfalvának nevezték a Pest alatti, a mai Molnár utca tájékán levő kis települést, amely mellett több vízimalom működött) és ott az egyiken által a hajó akada, megálla és mindjárást elburula és a hajóban való nép, két szemillyel: Kalanday Gyerggyel és Vidffy Ambrussal, kik fő választott követek és erre furdalok valónak, mind a szerzisekkel a Dunába veszinek, senki közülek ki nem szalada. A szerzist osztón más emberek beszilik be László királynak." (gy történt-e valóban, vagy csak a nép között terjedt el az istenítélet története — nem tudni. De tizenöt év múlva bekövetkezett a történelmi büntetés. Mária királynéhoz Budára 1526. augusztus 30-án érkezett a mohácsi csatavesztés rettenetes híre. A királyné kíséretével, Bécsbe menekült. Menekültek a főurak, az előkelő polgárok is. Szeptember 11-én ért Budára Szolimán, seregével. A várost kirabolták, feldúlták. Amit a várnagy és a menekülők már nem tudtak elvinni, azt hajókra rakták, Belgrádba és onnan a török fővárosba szállították. Amit a szultán nem foglalt le, azt a sereg közkatonái hurcolták el; szabad harácsolásra kaptak engedélyt. Amit nem vittek el, azt a tűz pusztította el — mert már a megszállás első napján gyújtogatni kezdtek. Az 1526-os megszállás nyomán ugyan nem érte teljes pusztulás a várost, de azért a kép, amelyet az elvonuló törökök maguk mögött hagytak, annyira szörnyű és vigasztalan volt, hogy Szapolyai János — így összegezi Jászay Pál 1846-ban megjelent munkájában a történelmi forrásokat — ,,aki annak idején Dózsa György kínjain nem indult meg . . . Buda romjai fölött nehéz könnyekre fakadt." A város, az ország századokon keresztül szenvedett. Ismételt török megszállás, török és német ostromok után, mikor Budát 1686-ban a keresztény seregek visszavívták, nem volt egyetlen utca, ahol járni, egyetlen ház, ahová belépni lehetett volna. Nem volt lakosa az ikervárosnak, se mohamedán, se keresztény, se török — se magyar. A fővárosnak ma számos utcája, útja, tere viseli Dózsa nevét, emlékeztetve a vezérre és népére, akik városunk területén táboroztak, küzdöttek a maguk és utódaik szabadságáért, vállalták a harcot és a szenvedést. 1901 májusában, a szociáldemokraták budapesti kongresszusán Parchetich László elsőként javasolta, hogy Marxnak, Lassalle-nak, és ,,a proletárság magyar előharcosának, Dózsa Györgynek szobrot emeljenek" Budapesten. Ady Endre a Budapesti Naplóban 1906-ban megjelent szép cikkében követelte, hogy „miként La Barre lovagnak a szabadgondolkodó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek". 1961-ben Kiss István szobrászművész Dózsa emlékművét leleplezték a budai vár alatti Dózsa György téren. 19
