Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Grexa Gyula: Tabán

A Kőmíves utca és környéke (A szerző felvételei) dr. Grexa Gyula TABÁN 32 Idestova negyven esztendeje, hogy eltűntek a föld színéről a manzárdtetős régi kőházak a Hadnagy utcában, a Gellérthegy oldalában a kanyargó sikátorok a Naphegy lejtőjén, le az Árok utcáig, mely a rég beboltozott Ördögárok felett vezetett, a fecskefészek módjára hegyfalhoz ragasztott házikók sora, öreg barokk stílusú kapuk, amelyeken még itt-ott érződik a késői gótika halvány lehellete, virágos udvarok hatalmas vadgesztenyefákkal vagy akácokkal — a régi Rácváros. A keskeny utcákban a földszintes házacskák sokhelyütt még oromfalaikkal állottak sorban, bejáratuk az udvar felől volt, az utcára még ablakaik is alig voltak, vagy hatalmas vasrács védte őket; a kapuk nappal is zárva. Üzletek nincsenek, csak egy-két pék vagy fűszeres, de kirakatuk ezeknek sincsen. Nappal, ha végigróttuk a macskafej kövezetű utcákat, meglepő, mennyire csöndesek, néptelenek voltak. „Mi maradt belőle? ..." Ám estefelé megélénkült a kép. A gyéren világított, sokszor csak a Hold szelíd fényében úszó utcácskákon egymáshoz simuló szerelmes párok andalogtak, a híres tabáni kiskorcsmákból pedig vidám zeneszó szűrődött ki. A pesti kispolgár gyönyörűsége volt, hogy a nagyváros kősivatagából elmenekülve, itt, a három hegy közé ékelt, szinte falusias jellegű kisvárosban, romantikus hangulatban fogyassza el a vacsoráját, cigánymuzsika vagy tamburászenekar hangjai mellett. És mialatt olcsó karcos borát vagy spriccerét itta, asztalához lépett a kucséber, szerencseszámokat tartalmazó zacskójával, meg szép, színes selymekkel bevont dobozkákkal, melyekből szultánkenyerek és cukrozott déligyümölcsök mosolyogtak csalogatóan. És megjelent, mint az eltűnt budai török-világ utolsó árnyéka, a pirosfezes, bőbugyogós bosnyák vándorkereskedő, aki nyakába akasztott tálcáján szállította egész áruraktárát: csontnyelű késeket, melyek formája török handzsárra emlékeztetett, olajfából faragott dohányos vagy gyufás skatulyákat, égetett mintás derékszíjakat, bőrtárcákat, ezüstsodronyból készült inggombokat, sárgaborostyán szivarszipkákat, korállból pirosló nyakkendőtűket, és más hasonló balkáni vagy ál-keleti különlegességeket kínálgatott a már jókedvre derült pesti nyárspolgárnak. Az igénytelen kis korcsmák: az Ahlbecker-vendéglő, a Kakuk, a Bur Generális, a Mély pince és mind a többiek, megőrizték népszerűségüket, egészen utolsó napjaikig— amikor már a szomszéd utcákban a bontó csákányok kopácsoltak. A lebontott házak, eltűnőben levő utcák között vasárnap délelőttönként még ott lehetett látni néhány szentimentális pesti embert, akik érezték, hogy egy poétikus színfolt múlik el végleg a világváros életéből. Azután eltűnt minden, le egészen az Apród