Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Grexa Gyula: Tabán

A Kőmíves utca és környéke (A szerző felvételei) dr. Grexa Gyula TABÁN 32 Idestova negyven esztendeje, hogy eltűntek a föld színéről a manzárdte­tős régi kőházak a Hadnagy utcában, a Gellérthegy oldalában a kanyargó siká­torok a Naphegy lejtőjén, le az Árok utcáig, mely a rég beboltozott Ördög­árok felett vezetett, a fecskefészek módjára hegyfalhoz ragasztott házikók sora, öreg barokk stílusú kapuk, ame­lyeken még itt-ott érződik a késői gó­tika halvány lehellete, virágos udvarok hatalmas vadgesztenyefákkal vagy aká­cokkal — a régi Rácváros. A keskeny utcákban a földszintes házacskák sok­helyütt még oromfalaikkal állottak sorban, bejáratuk az udvar felől volt, az utcára még ablakaik is alig voltak, vagy hatalmas vasrács védte őket; a kapuk nappal is zárva. Üzletek nincse­nek, csak egy-két pék vagy fűszeres, de kirakatuk ezeknek sincsen. Nappal, ha végigróttuk a macskafej kövezetű utcákat, meglepő, mennyire csönde­sek, néptelenek voltak. „Mi maradt belőle? ..." Ám estefelé megélénkült a kép. A gyéren világított, sokszor csak a Hold szelíd fényében úszó utcácskákon egy­máshoz simuló szerelmes párok anda­logtak, a híres tabáni kiskorcsmákból pedig vidám zeneszó szűrődött ki. A pesti kispolgár gyönyörűsége volt, hogy a nagyváros kősivatagából elme­nekülve, itt, a három hegy közé ékelt, szinte falusias jellegű kisvárosban, ro­mantikus hangulatban fogyassza el a vacsoráját, cigánymuzsika vagy tam­burászenekar hangjai mellett. És mi­alatt olcsó karcos borát vagy spricce­rét itta, asztalához lépett a kucséber, szerencseszámokat tartalmazó zacskó­jával, meg szép, színes selymekkel be­vont dobozkákkal, melyekből szultán­kenyerek és cukrozott déligyümölcsök mosolyogtak csalogatóan. És megjelent, mint az eltűnt budai török-világ utolsó árnyéka, a pirosfezes, bőbugyogós bos­nyák vándorkereskedő, aki nyakába akasztott tálcáján szállította egész áru­raktárát: csontnyelű késeket, melyek formája török handzsárra emlékezte­tett, olajfából faragott dohányos vagy gyufás skatulyákat, égetett mintás de­rékszíjakat, bőrtárcákat, ezüstsod­ronyból készült inggombokat, sárga­borostyán szivarszipkákat, korállból pirosló nyakkendőtűket, és más ha­sonló balkáni vagy ál-keleti különleges­ségeket kínálgatott a már jókedvre derült pesti nyárspolgárnak. Az igény­telen kis korcsmák: az Ahlbecker-ven­déglő, a Kakuk, a Bur Generális, a Mély pince és mind a többiek, megőrizték népszerűségüket, egészen utolsó nap­jaikig— amikor már a szomszéd utcák­ban a bontó csákányok kopácsoltak. A lebontott házak, eltűnőben levő utcák között vasárnap délelőttönként még ott lehetett látni néhány szenti­mentális pesti embert, akik érezték, hogy egy poétikus színfolt múlik el végleg a világváros életéből. Azután eltűnt minden, le egészen az Apród

Next

/
Oldalképek
Tartalom