Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Sulyok Katalin: Az országban egyetlen: munkaterápiás foglalkoztató

MUNKATERÁPIÁS FOGLALKOZTATÓ azért sem, mert itt a munka, a termelés nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy ezeket az embereket rendszeres foglalkozásra szoktassa. A munka itt — terápia. A szakfőorvos és az ápolónő tapasztalata az, hogy azok a gondozottak, akik már hetek, sőt hónapok óta járnak ide, nagy változáson mentek át. Kezdeti elfogódottságuk, az emberektől való idegenkedésük föloldódott; környezetüket, sorstársaikat nemcsak elviselik, de szemmel láthatóan jól érzik itt magukat, sikerül beilleszkedniük ebbe a kis közösségbe. A munka és a közösség kiegyensúlyozottabbá teszi őket, növeli önbizalmukat, célt és értelmet ad az életüknek. Természetesen, elsősorban betegségük súlyossági fokától függ, hogy mennyi idő kell magányuk föloldására, mennyi idő kell ahhoz, hogy a munkában és az emberi kapcsolatokban örömöttaláljanak. Az azonban bizonyos, hogy ha ezeket az embereket eddigi környezetükben, eddigi életmódjukban meghagynák, talpraállásuk nehezebb, vagy esetleg soha nem következik be. [gy viszont van remény arra, hogy egyszer visszakerülnek a társadalomba. Van olyan gondozottjuk, aki már el is helyezkedett, a Budapesti Kötő Htsz alkalmazta. Van olyan is, aki régi munkahelyére visszament. S van, aki új munkahelyet keresett és talált magának. Ők hogyan élnek? Erről is tud a főorvosnő és az ápolónők. Mert egykori gondozottal k vissza-visszatérnek. Vagy kontrollra, vagy csak beszélgetni egy kicsit. Egyikük elégedett a környezetével, a munkahelyével, a munkájával, kollégáival. Úgy tűnik, valóban visszatalált... A másik panaszkodik: munkahelyén jól érezte magát, kollégái befogadták, egészen addig nem volt semmi baj, amíg nem tudták meg, hogy honnan jött. Azóta idegenkednek tőle. A harmadik szűkszavúan közölte: jól megvagyok ott. A negyedik fizetésnapon jött be, megmutatta fizetési céduláját. . . Beutaló nélkül Amikor idejövet a portástól megkérdeztem, hogy merre találom a munkaterápiás foglalkoztatót, nem kérdezte, ki vagyok, honnét jövök, mit akarok, hanem készségesen útba igazított. — Ide bárki bejöhet és munkát kérhet — mondja a doktornő. — Az egyetlen, amihez ragaszkodunk: be kell hoznia az elmeosztályi zárójelentését. Tehát hozzánk semmiféle kérelem, beutaló nem kell, aki tudomást szerez rólunk, jöhet. Szeretnénk, ha elsősorban nem leszázalékoltak jelentkeznének, hanem olyanok, akiket valóban tudunk rehabilitálni. Helyünk még van, ez érthető is, fiatal intézmény vagyunk és nagyon kevesen tudnak rólunk. Amikor a kórház kapujához érek, a portás megkérdezi: — Felvették? Jön dolgozni? Nincs kedvem magyarázkodni. — Jövök — mondom. — Jó helyre kerül — mondja biztatón. — Itt hamarosan talpraállítják. Végh György A MEGVÁLTOZOTT BUDAPESTHEZ Ki hajdan — ifjan — Pestért úgy rajongtam, börtönnek vallom most: a börtönöm lett, ki meghaltam Érted kölyök koromban, már nem köszöntelek, nem üdvözöllek, ha visszahoz autóbusz és vonat ma egykor csodált-imádott bűvkörödbe — úgy érzem: szívem mintha megszakadna és elválnék magamtól mindörökre. Befalazol elevenen magadba és elszívod könyörtelen a vérem, benzingőzök-füstök komor harangja kondul fölöttem fent a piszkos égen, kibírhatatlan zaj lármáz fülembe: mi bennem zengene, még azt sem értem, hol kaphatnék csöndet — a kár-receptre — hogy újból hallhassam a szívverésem ? Azért itt élek kő-dzsungeledben, hol tigrisnél vadabb ragadozóid hajtóvadászatban üldöznek engem: oly sokszor megkérdem magam: mi jó itt? miért nem bujdosom egy erdő mélybe, — hol valahol még emberebb az ember — hisz ott a tücskök cirpelő zenéje felváltva lengedez a néma csenddel, — míg táskarádiók bele nem bőgnek, vagy bele nem berreg egy repülőgép — jaj hol találhatom meg azt a csöndet, tűnt ifjúságom régi égi csöndjét? Akkor bezzeg élveztem minden ízed, habzsoltalak mohón csikó-fogakkal, semmit sem éreztem benned bilincsnek, nem kellett küzdenem e benti zajjal, mely mindent elnyom szívemben s agyamban: a gondolat s a dal elrebben végképp — — e percben is fokozódik a tam-tam: ki hallja így a rímek csendülését — ? Megváltoztunk azóta mind a ketten, az Idő mindenkit-mindent felőröl, az Élet játékszabálya kegyetlen, mert senki nem kezdhet semmit elölről: csikó-fogad elhullattad te is már, asztmás vagy, érbeteg, százszorta vénebb, — az Ifjúság vizéből Te sem ittál! — de aki most pillant meg vágyva Téged, mint ifjú — lármás tán nem is vagy annak — buzgón veti magát nyüzsgő csodádba; ha Veled együtt száguldhat-rohanhat, elfulladó lélegzetét ki bánja ? Veled fut versenyt addig szakadatlan, míg bír. (Nem lassítottam eddig én se.) Csak aki elfáradt a vad iramban, az tudja, hogy mért kell a csönd, a béke.