Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Rózsa Gyula: Ismerőseim, a kapualjak

ménnyel, ahhoz tökéletesen elég 1855—57-ben épült „gótikus" kapualjának, meg a budavári, valóban a múlt tanúiként ismert kapualjaknak összehasonlítása. Ám az ezután következő negyven—negyvenöt év kapucsodáinak felderítéséhez ismerni kellene Firenze quattrocentojától az északnémet gótikáig, Róma cinquecentójától a délnémet barokkig minden építészetet, s ha mindezt ismernénk, hozzákezdhetnénk a válogatáshoz, hogy melyikből mi került egy-egy nagykörúti bérház kapuja alá, egyegy hajdani Andrássy^úti bérpalotába, s kijjebb, egészen ki, Angyalföld, a külső Józsefváros és a,.Csikágó" bérkaszárnyáiba. Mert meghatóan demokratikus volt az eklektika város- és kapualjépítészete: nemcsak a pompás és drágabérű belvárosi palotáknak, a kültelki ,,proliházaknak" is juttatott barokk ornamentikát, egyegy darabot a rezidenciák homlokzatából, némi kollekciót székesegyházak bejáratából — s nagyon igazságosan, itt is, ott is hamis anyagból, gipszből és malterből nyújtotta. A bérkaszárnyák lakója majdnem olyan maksz-motívumos kapuszárny előtt, majdnem olyan pilléres kapualjon át jutott saját, vécé nélküli szoba-konyhájába, mint a Teréz körúti Új lakótelepi kapubejárat (Kelenföld) héz megőrizni. Nemcsak pénz, bizonyára anyag, szakember, hozzáértés (és alighanem: szeretet) hiányzik a stukkó-kovácsoltvas-pirogránit-csempeborítású kapualjak karbantartásához. Ezért mállanak a stukkók, rozsdásodnak (vagy tizenkét festékrétegtől felismerhetetlenek) a kovácsoltvasak, ezért hull szemenként a pirogránit és a mélykék meg vörös csempe az Újlipótváros és a Városliget-környék szecessziós kapualjaiban. Még több figyelmet érdemelnek azok a bérházak, amelyek a harmincas évek legvégén, a negyvenes évek elején épültek a Szent István park környékén, a Belváros történelmi részében, a Köztársaság téren és még néhány centrumban. Ezek a házak ugyanis — ha a háborút átvészelték — most indultak el a lezüllés útján. Ráadásul márvánnyal és bronzzal lehetne csak megakadályozni kapualjaik lezüllését. Hiszen igaz, hogy a felső középosztálynak épült modern bérházak kapui egy-egy fokkal reprezentatívabbak a kelleténél, s hogy a minden modernség ellenéra belopott kis kupolák, fehér márványjátékok, bronzos pompázatok eleve ellentmondanak az egész épület modern koncepciójának. De letöredezett lépcsőfokok, primitív lámpákkal pótolt kapuvilágítás (s megint csak: kukák) nem szolgálják sem az építészeti, sem a társadalmi igazságtevést visszamenőleg. És itt modern építészettörténetünk rongálódik: minden szeceszsziótól örökölt reprezentáló hajlam ellenére a klaszszicizmus óta ezek voltak az első, a kor színvonalán épült kapualjak (lakóházak) Budapesten. Névsor, levélláda, burkolat Sokáig az utolsók is. Mert a felszabadulást követö két-három évet nem számítva (amikor az építés sokkal inkább újjáépítés volt), a hatvanas évekig nem akadt méltó követőjük. Az ötvenes évek klaszszicizáló rossz építészete épp olyan hamis és fellengzős volt „kaputörténetileg", mint egészében: az oszlopos bejáratok, a timpanonnal, domborművei feldíszített kapuépítmények szűk, hengerelt mintás kapualjakban folytatódtak a lakótelepeken, s jó, ha kapualjakban folytatódtak, nem azonnal a hengermintás szűk lépcsőházakban, mert elspórolták többnyire a kapu-tért is. De a szűkkeblűség ezzel a stílussal együtt nem szűnt meg. Még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: a harmincas évek építészete nem csupán reprezentációs okokból burkolta maradandó anyagfal a kapualjat. Hanem azért is, mert a kapualjon át bútort, csomagot, gyerekkocsit szállítanak, s ha szállítanak, rongálják a falat, azaz a vakolatot, amely a lakásban megfelel, de a lépcsőházban leverődik. Ha pedig leverődik, évekig úgy marad. Mondom, nem biztos, hogy ez legalább már ma mindenütt nyilvánvaló. Olyan esztétikai apróságokat pedig említsek-e, mint a lakók névsora, az egyforma és egyformán rút levélládák? Hiszen tudom én, hogy túlzás a szecessziós lépcsőházak még meglévő, nemcsak stílusos, de tartós névtábláit, feliratait és csengőgombjait emlegetni, de azt is tudom, hogy a nagyon egy kaptafára készült, egyszerre felszerelt levélládák helyett lehetett volna talán több típust is gyártani, talán nem kellett volna barokk, klasszicista, eklektikus és modern kapualjakba ugyanazt az egyetlen formájú, ugyanazt az egyetlen színű (természetesen szürke színű) csúfságot, ugyanolyan rossz érzékkel fölcsavarozni. A kuka-ügyről már nem illik beszélnem. Annál kevésbé, mert az új házakban, ahol van kukatároló, ott is pontosan a bejárat mellett van, ott is rosszul zár az ajtaja, és ott is rossz a kukák fedele. A lakótelepi legújabb kapualjak, az Árpád-hídfői, kelenföldi, óbudai, burkolt falú, nem kukára nyíló, még a levélládákat is feledtető, elfogadható névsorral felszerelt kapualjak vigasztalnak. De nem eléggé. Pesten a fogadtatás még mindig zavarbaejtő. Rendetlenebb, lehangolóbb, kevésbé esztétikus, mint a város, a ház, a lakás és a lakó. Egyszóval a bevezető tételt szeretném visszavonni. A kapuk életmódokat rejtenek és művészettörténetet, de a kapualjak talán nem mindig és nem mindenhol a mai és az évszázados kultúra dokumentumai. Remélem. hatszobás lakó a saját lakosztályába. Legfeljebb a Körúton neoreneszánsz freskó borította a kapualjat (esetleg éppen Lötz Károlytól), az Angyalföldön meg hamarosan barna olajfesték — de ezt a különbséget napjainkra szinte teljesen elmosta az idő. Még az sem örök érvényű, hogy a körúti, Andrássy úti, belvárosi kapualjak szélesebbnek, reprezentatívabbnak épültek szükségképpen: a Váci utca harsogó homlokzatú, méregdrága házaiba olyan szűk nyílások nyílnak, amilyen szűket csak sikerült kiszorítani a jó bért ígérő földszinti üzletsor javára. Persze nem ez a jellemző. Jellemzőek a műmárvány-oszlopos műreneszánsz fogadócsarnoknak kiképzett kapualjak, jellemzőek a rusztikus románkori várkapuk, amelyekből csak az alabárdos hiányzik, jellemzőek a gótikus székesegyháznak és rokokó kertilaknak álcázott bejáratok. És jellemző, hogy mindez szinte kivétel nélkül elhanyagoltnak, gondozatlannak, deklasszáltnak tűnik ma a Belvárosban, a Nagykörúton és az Angyalföldön. Az ekletika átlag-terméke sem elég szép, sem elég furcsa nem volt ahhoz, hogy eredeti állapotában különösebb gyönyörűséget kelthetne a mai emberben, de mai, bomló állapota még lehangolóbb élményt kínál. A malter-architektúrát, a gipsz-díszes homlokzatot ma a tatarozás során vagy megőrzik, vagy egyszerűsítik, de tatarozzák — mindezt Alpári Gyula u. 9. a belső architektúrában nem sikerült még megoldani. Nem sikerült a tatarozott belsőkben sem a rohammunka, vagy a szegényesség látszatát elkerülni. S ami a legnyugtalanítóbb: mintha nem is törekedne senki sikerre. Tulajdonképpen a mai pesti házakig jutottunk időben, itt az ideje kimondani a gyanút: a kapualj mintha nem volna elég fontos. Hiszen építészetileg hamis, társadalmilag hazug megoldás az, amely áldíszes kapukkal vezet be nagyon szegényes lakásokat, de ez a mai őszinteség talán mégis túlzás. Tiszta, rendes, tatarozott lakásokhoz elhanyagolt, szemetesedényekkel teli, sokszor koszos kapun bemenni, nyomasztó rendetlenségen áthaladni — ez sem rokonszenves. A pesti kapuk nagyobbik része pedig ilyen. Ilyen az eklektika korában épült házaké, s tulajdonképpen csak a szeceszszió évtizedének kapualjai, a második világháborút közvetlenül megelőző évek reprezentatív bejáratai és a legutolsó, legújabb lakótelep-építkezés kapui kivételek. Azok sem mind. Mert a szecesszió túlnyomórészt gonddal és ízléssel tervezett, sőt ezen felül még túlnyomórészt célszerű és kényelmes kapualjait is ne-25