Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Rózsa Gyula: Ismerőseim, a kapualjak

Mert úgy viseli a kárpótlásul kapott ülőfülkéket Buda mai építészete, mint elkallódott családi ékszerből megmaradt egyetlen antik darabot korunk divathölgye: tartózkodóan modern — de modern — viselettel. Sok példám van erre (példája ez az összeépítés a nemzetközi műemléki konferenciáknak is), a legkedvesebb máig az Uri utca 32.; itt gótikus ülőfülkék, csúcsíves ajtókeretek között haladhatok udvari, barokk árkádsorhoz, amely modern épületet tart magi fölött, s amely együtt Buda három pusztulásának, három nagy építő korszakának nagyszerű jelképe. Természetesen kukák nélkül. Mert nem hagyhatom említetlen: a Várnegyed kapualjaiban is, az ülőfülkék előtt is kukaedények fogadnak, sőt csak ezek fogadnak, többnyire eltakarva az ülőfülkéket. Víziváros, Lipótváros Művészettörténeti részproblémába bonyolódtam, holott nem szándékozom teljes művészetvagy építészettörténeti áttekintést adni. Már csak azért sem, mert most éppen két építészeti korszakot, legalább két évszázadot kell átugranom a pestbudai kapuk történetében. A kapuk igazi története ugyanis természetesen a polgárházak, a lakóházak kapuinak története, nem tartozik bele a reprezentatív, a különleges kapuk műfaja. A város egykori életét, mai gondosságát és gondatlanságát mindig, mindenütt az átlagkapuk mondják el: a középületek kapui hivatásuknál fogva reprezentálnak, a templomok, paloták bejáratai nem elhanyagoltak, de nem is őszinték, nem is eléggé igazmondóak. Ezért hagyhatom ki a r#ie»zánszot, amely pompás bejáratokat építhetett a Budavári palotába, de szinte semmilyeneket az akkor már beépített és szinte nem is változó gótikus polgárvárosban, s ezért hagyom a törökkori kapukat, amelyek legfeljebb fürdő-kapuk, dzsámi-kapuk voltak, ha egyáltalán voltak. A pesti kapuk története a barokk korszakban folytatódna, de nem a művészettörténet könyvek pompázatos, oszlopos, freskós, stukkó-díszes barokkjában, hanem a Víziváros, a Várnegyed és az egykori Pest polgárházainak polgár-barokkjában. Erre a birokkra egyáltalán nem jellemző a kocsifeljárók íve, a kétkarú díszlépcső és a lépcsőtartó atlaszok-kariatidák, annál jellemzőbbek a széles boltozatok, amiken át a szekerek behajtottak az udvarba, a vasajtók, amelyek polgári bizalmatlansággal zártak innen nyíló pincéket, s az egyszerű kőkeretek, amelyek nem is hívogattak olyan nagy gesztussal az emeleti lakóhelyiségek felé. A pesti barokk kapualjban nincsen megfejtésre váró rejtély az építészettörténészek számára, minden világos, célszerű és magától értetődő. A kapunyílás széles, széles volt már a gótikában is, mert a budai polgár (az iparos is, a kereskedő is) szőlőtulajdonos és gazdálkodó, és kocsija-lova itt hajt be a hátsó gazdasági épülethez. A kapu alól nyílik a pinceajtó, esetleg a vasrácsos pinceablak is, mert a mustot, a bort és az árut itt a legcélszerűbb kirakodni. A második vasajtó az utcafront földszinti műhelyébe nyílik, ha nyílik, s ugyanilyen — legfeljebb félkörös lunettával ellátva — vezet a lakásokhoz. Mindez nehéz kocsikat elbíró kő- vagy fakocka-padozat, erős, alig tagolt falak és egyszerű, legfeljebb fiókos dongaboltozat keretében: fehér alagút, a polgári józanság és tartózkodás megtestesítője. Legszebb példáját most a Vízivárosban találtam meg. Egyébként is a Víziváros, a Várnegyed és Óbuda őrzi az 1686-os ostrom után szolidan, de biztos erővel újjáéledő polgári élet kapu-emlékműveit, az átépített-elpusztított barokk Pest és a lebontott barokk Tabán után csak itt tanulmányozható, miként építette be a takarékos-szűkös budai polgár középkori pincék, középkori kapualjak részleteit józan barokkjába. A Corvin téri példa (3. szám) új épület, a kutatások szerint 1725-ben emelték az utcai szárnyat, később, a század folyamán az udvari traktusokat, végül 1800 körül alakították a copf-homlokzatot, középen Nepomuki Szent János szobrával. És a Corvin téri példa új példa is: 1971 végére restaurálták véglegesen, több évi munka után, nagyszerűen. Most lehet fölfedezni kocsikat már soha nem fogadó kapualjának fehér szépségét, a sallangtalanu! tiszta architektúra zömök-provinciális ritmusait, amely az udvar nehézkes árkádjainak, kurtalábú pilléreinek ritmusát ígéri és vezeti be. Ha az ember itt, a Vízivárosban utána indul, előbb-utóbb találkozik a barokkból való átmenettel, tetten érheti a Szalag utca, az Iskola utca rokokó-copf házaiban a korszakváltását, a Donáti utcában már dórpilléres, klasszicista kapualjat is láthat — de az igni klasszicista kapukért a túloldalra, Pestre kell mennie. Pontosan a túloldalra, a régi Lipótvárosba, a pesti klasszicizmus, a pesti kapitalizmus és az új pesti kaputípus szülőhelyére. A típusváltozás hatalmas és évszázadokra szóló: nemcsak az új ízlés változtatja a gyámfalak tagolatlanságát dór pillérré, az egyszerű barokk boltozatot slkfödémmé, esetleg rozettás, kazettás menyezetté — megváltoznak a kapu méretei is hamarosan. Mert megváltozik a kapu funkciója. A régi Nádor utca házaiban, az egykori Duna-soron, és a József nádor téren még szélesek és nehéz szekerek befogadására alkalmasak a kapualjak, még jellegzetes ablakritmusú, máig láthatóan kocsiszínből átépített földszinti szárnyra Lötz Károly falfestménye a József krt. 2. sz. házban fut ki a kapu alagútja, de az alagút szűkül és az évszázad felétől, harmadik harmadától teljesen szűk lesz. Annak arányában, ahogy a Belvárosból eltűnik a gazdasági udvar, ahogy a Lipótvárosból eltűnnek az istállók, mert nem jönnek idáig a társzekerek, sőt később a tulajdonos fogatai sem. A tulajdonos máshová költözik, vagy ott marad, de emeletekkel bővített házában mindenképpen bérlakásokat ad ki; a családi polgárház, a nemesi városi palota bérházzá válik. Bérházzá, amelybe — akár a legelőkelőbb Lipótvárosban is — már nem kocsin, hanem gyaíe* fordul be a nem is kocsitulajdonos, legfeljebb öérkocsin közlekedő lakó, s amelynek éppen akkora kapuja marad, amekkorát még a reprezentáció megkövetel. A fejlődés fokozatos és a fokozatok tanulmányozhatók az egykori Duna-sori fogadó, a Nádor utcai magánházak kapujában. Tanulmányozható a formai változás is. Az oszlopos, kazettás mennyezetű, párkányos-talapzatos kapualjak még szerény változatukban is ünnepélyesek és csarnoki eleganciát csillogtatnak, olykor többet. Esetleg meghitt, pátoszos szentéllyé válnak, mint a Szemerédy-ház az Apáczai Angyalföldön Csere János utcában, amelynek kazettás-íves boltozata alól nem is főlépcsőház, szabályszerű antik római szentély nyílik négy oszloppal, s bár a szentélybe csak 1910 körül helyezték el Persephoneia szobrát, így, a színezett, szecessziós szoborral is árkádiai Vesta-templom az, s nem lépcsőház. Gipsz és malter Pedig a nem kapualjnak, s kiváltképp a nem bérház-kapualjnak mutatkozó bejáratok korszaka csak ezután következik. Lassan és félénken érkezik el, mert a szabadságharc utáni évtizedben sem a politikai, sem a gazdasági helyzet nem kedvez az építésnek — ám annál mohóbban veszi birtokába a várost a kiegyezés, a gazdasági élet fellendülése után. A csend tíz évéből csupán egyetlen kapualjat őrzök, azaz egyetlen bérház-bejáratot a romantika korából, de az különleges példány. Az elnyomatás éveiben nemzeti eszmét és nemzeti múltat kereső, de jószándéka mellett sok téveszmével kereső romantikus építészet nagyszerű-furcsa dokumentuma a Pichler-ház a Szent István tér és Alpári Gyula utca sarkán, amely lám, a dicső múltat a velencei gótika formáival kívánta megidézni. Hogy mennyi ered-