Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Bélay István: Az első lelencház

rint — később gyakran érte jönnek. Vigasz­talóbb bejegyzés az Is, ahol az örökbefoga­dók nevét és címét találjuk. Egy „lovagias" apáról szóló bejegyzés: a leányanya gyermekének fizetője (költség­viselője) X segédfogalmazó. A leadott ok­mányok: Jótállási nyilatkozat, a segédfogal­mazó névjegye és keresztlevél. A kétéves kisfiút néhány hónap múlva elvitte az anyja. A szülők neve-bejegyzésnél a leggyak­rabban az anya neve után a „hajadon" szó áll és foglalkozási megjelölésként kivétel nélkül: napszámos, cseléd, szobalány vagy szakácsnő ... A gondozásra beadott gyermekek 28%-a származik törvényes házasságból; értük ké­sőbb visszajönnek a szülők. Valamilyen csa­ládi ok (betegség, anya halála stb.) kény­szerével kerülnek be. Ám közöttük is sok az elhalálozás. A gondozottak 58%-ának eltartási költ­ségét Budapest Főváros viselte. A többiről az Egylet alapítói és az adakozók gondoskod­tak. Természetesen, a menhely befogadó­képessége korlátozott volt. Általában há­rom éves korig — különösen az anyatejre szorulókat —„kiadták" a gyermeket gon­dozásra, legtöbbször vidéki vállalkozókhoz. Olyanokhoz, akik erre a csekély „kereset­re" rászorultak. Bizony, így nagyon megla­zult az ellenőrzési lehetőség. Szokás volt a talált gyermekeket az alapítványtevőről elnevezni (ha hozzájárult), természetesen törvényesítés nélkül; s ha arisztokrata volt az alapítványtevő, érthe­tően elmaradt a rang megjelölése. De talá­lunk a feltalálás körülményeire utaló elne­vezést is, például utca, vagy évszak szerint. Egy kisfiúcska például, aki kb. 3—4 hetes volt, és mert a Promontori út közelében találták, ahol szőlő is volt: a Szőlősi László nevet kapta. (Nem okozunk krónikánkban véletlenül sem a Szőlősi nevú'eknek kelle­metlen pillanatot, mert ez a kis Lacika egy hónap múlva meghalt.) Téri Katalin nevet adták annak a kb. 3 hetes kislánykának, akit az Oktogon és Körút sarkán, egy kert mel­letti téren talált a rendőr. Három hét múl­va meghalt, hiszen éjjel találták, bizonyára átfázva; s éppen annyit kapott a társadalom­tól, hogy megkeresztelték. A bejegy­zés szerint római katolikus. Az alapszabá­lyok szerint az elhelyezettek között vallási hovatartozás tekintetében nem tettek kü­lönbséget. Ezt is bizonyítja néhány bejegy­zés. A Vendel utcai központi épülétéből irányították a gyermekek további sorsát. Az ápoltakat itt vették fel. És voltak más inté­zetek, amelyek további nevelésre innen át­vettek gyerekeket; és innen vették át őket a fővárosi vagy vidéki dajkák. Az intézetben 40—50 gyerek elhelyezé­sére rendezkedtek be, a gondozásukat ti­zenkét „szürke-néni" és négy szoptatós daj­ka látta el. Az első emeleten voltak az apá­cák lakószobái. A berendezésről és felsze­relésről is megfelelően gondoskodtak. A külön beteg-várószoba és vizsgáló-szoba bi­zonyítja, hogy rendszeres orvosi ellenőrzés volt. Ellenőrizték az ápoltak súlyát; kisebb sebészi beavatkozáshoz sterilizáló készülék és műszerek álltak rendelkezésre. Minden felvett gyermeket a felvételkor megfürösz­töttek és tisztába öltöztettek. A ragályos vagy egyéb betegségre gyanús gyermekek megfigyelésére külön betegszobát rendez­tek be. A kicsinyek hálószobája mellett nap­pali és mosdószoba volt, alacsony fajansz mosdótálakkal. A kis asztalkákkal berende­zett óvodában óvónő foglalkozott az apró­ságokkal. Központi fűtés és melegvíz háló­zat működött. A dajkák hálószobájában, a vaságyak mellett kétoldalt egy-egy kis ágy volt; saját gyermekük és a gondozott szá­mára. A betegeket egy nyolc ágyas kórte­remben helyezték el. A már említett építési minőségi követel­ményeket jellemzi, hogy a vízvezeték- és csatornahálózat nagy része napjainkban is használható állapotban van. A csatornadu­gulás esetén szükséges bontásoknál feltárul a nyolcvan éve fektetett és most is használt vastagfalú, kerámiaszennyvízvezető cső. Az építés idejében Auer-égős gázvilágítást sze­reltek be. A tervezőknek gondjuk volt arra is,.hogy az összes helyiségekben legömbölyített élű és sarkú tömör vas- és fabútorok legyenek. Az ilyen intézetek légköréből mindig hiányzik a nehezen pótolható családi meleg­ség; de azt is tudjuk, hogy az ide került gyerekek nem kallódtak el, iskolát végeztek szakmát tanultak. Mi volt a múlt század harmadik negye­dében a gondozásra szoruló szülők és gyermekek helyezte Magyarországon? Beszédes adatokat közölhetünk a nyolc­vanas évek országos statisztikájából: az 5. életévig Ebből törvény-Évben elhalt gyermek telen összesen származású 1881 248 010 21 060 1884 233 378 20 304 Az 1885. évben Magyarországon 655111 gyermek született; ebből 53 778 volt tör­vénytelen. Halva született 10 140 törvényes és 1773 törvénytelen, koraszülött volt 3211 törvényes és 582 törvénytelen. Ezeknek az adatoknak az összehasonlítá­sából kitűnik, hogy az összes születésekből — a nyolcvanas években — a törvénytelen gyermek 8—9%. A házasságon kívüli szü­léseknél a halva születés 17% és a koraszü­lés 15%—16%. Törvényes intézkedés először 1871-ben történt: a január 28-i országgyűlés utasí­totta a belügyminisztert, hogy szülő- és le­lencházak felállítására a szükséges költsége­ket a következő évi költségvetésbe vegye fel. Ez ideig a községek bírái és elöljárói — saját belátásuk szerint — tették azt, amit jónak láttak a kitett gyermekek és a maguk­ra maradt anyák megmentésére. Ezeket az intézkedéseket azonban nem tudták az er­kölcsi előítélettől függetleníteni. A követ­kező lépés azonban csak 1885-ben követke­zett, amikor a közjótékonysági és alapítvá­nyi ügyosztály kezdeményezésére egy ve­gyes bizottság az általános alapelvekkel kez­dett foglalkozni. És ekkor — míg a hivatalos szervezés még csak ébredezik — 1872-ben a budapesti Knézits utcai egylet megkezdte működését, 1895-ben pedig már ennek utó­da, az előzőkben ismertetett Klára Gyer­mekmenhely. 1885-ben alapították a Szegény-Gyer­mekek Egyesületét és a Fehér Kereszt Or­szágos Lelencház Egyesületet a IX. kerület, Tűzoltó utca 7. szám alatt bérelt házban. Ez még csak kihelyezéssel foglalkozott. Köz­adakozásból fedezték a kihelyezett gyerme­kek ellátását. A Lelenc Egylet alapítói: Tabódy József, Rónay József, dr. Alexander Bernát, dr. Szalárdy Mór, dr. Bánóczy Jó­zsef és Földiák Gyula. Az 1886. évi, első zár­számadás mutatja, hogy milyen szerény ke­retek közt működött az egylet. Egy éves bevételük 11 228 forint, kiadásuk 5500 fo­rint volt. 1887-ben már belső elhelyezés is van; a „belső" egyleti ápolás még csak 504 ápolási napra terjedt, amikor is a lakásnél­küli, ápolásra szoruló anya gyermekével együtt kapott elhelyezést. Összesen 42 ilyen anyáról van szó. Ugyanebben az évben az egylet statisztikája szerint orvosi és gyógyszeres kezelést 411 gyermek kapott. 28 ápolt meghalt. Ekkor még mindig késik a törvénycikk­nek megfelelő állami irányítású gondosko­dás a lelencekről. 1895-ben Hieronymi Ká­roly belügyminiszter ígéretet tesz a lelenc­ügy rendezésére. Először Budapesten, majd vidéki városokban szervezik a lelencháza­kat. Lassan halad az ügy. 1903-ból azonban már biztatóbbak az adatok. A Budapesti Gyermekmenhely 120 nagy ággyal, 120 cse­csemőággyal és 12gyermekággyal működik. 1903-ban 6326 gyermeket vesznek fel. Ezek között vannak a kiadott gyermekek is. (Az intézeti ápolási napok száma 42 286, a kül­ső gondozásra kiadottaké 2 786 832.) Ezeket az adatokat Ruffy Pál or­szágos felügyelő terjedelmes jelentésében mondja el gróf Tisza István miniszterelnök­nek és belügyminiszternek. Abban az év­ben az összes gondozásra felvett gyermekek 88%-át családoknál helyezik el. Ruffy a je­lentésben tanulságosan fejtegeti, hogy ha az ápolásra szoruló gyermek anyja ismeretes, de őt elhelyezni nem tudják a gyermekkel együtt, akkor előnyösebb, ha inkább kint helyezik el mindkettőjüket, még ha falusi földes, kevésbé egészséges is a lakás, mert így a gyermek az intézeti mesterséges táp­szer helyett anyatejet kaphat. Az anya mun­kát vállal és együtt van a kicsijével. A tapasz­talat szerint így jobban fejlődik a csecsemő és a halálozás is kisebb számú. De kiemeli azt a tapasztalatot is, hogy a szoptatás alatt erős érzelmi kapcsolat fejlődik ki az anyá­ban, utána már nem mond le a gyerekről, nehézségek árán is megtartja, felneveli. Fi­gyelemre méltó érvelés! A legnagyobb gonddal, sok áldozattal mű­ködő gyermeknevelő intézetek sem képe­sek a családi nevelés, az igazi otthon légkö­rének maradéktalan pótlására. Mégis, jóté­kony mentősziget egy ilyen intézet a kicsi­nyek számára, akikről anyjuk lemondott, vagyakiket egy bizonyítottan veszélyes kör­nyezetből kellett kimenteni. Ennek a hu­mánus alapállású szemléletnek volt első bu­dapesti megvalósítója a „Klára Gyermek­menhely". 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom