Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: A köztisztaság kezdetei

Város az időben XXXVI. Zolnay László A köztisztaság kezdetei Pest-Buda lakosságot tizedelő járványait városunk legrégebbi, máig álló szobrai idézik fel. A budavári — Szentháromság téri — sokalakos barokk szoborcsoportozat pestis emlékmű. (Az 1713-ban emelt eredetinek alkotója s vezető mestere Ungleich Fülöp kismartoni szobrász volt; alakja ott látható a szobormű talapzatának nyugati domborművén. De itt látjuk a pestiselhárító szenteket: Szent Rókust, Rozáliát, Szent Sebestyént, meg Xavéri Szent Ferencet is. Sajnos, eme szentek Budát nem a legnagyobb sikerrel védték a pestis ellen. Mire a szobormű elkészült s felavatták, már újabb dögvész döngette meg a Bécsikaput.) Ám nem véletlen dolog, hogy volt Budának egy — azóta megsemmisült — olyan szobra is, amelyet nem a betegség, hanem az egészség, a város egészsége emlékére alkottak meg. Egy kútszobor volt ez — Loyolai Szent Ignác alakjával — s Buda első újkori vízművének csorgóját díszítette. Ez a kútszobor a vár főterén, a pestis-emlékmű mellett állt. Az új város tiszta ivóvize 1686-ban, a török kitakarodtakor szennyezett volt minden pesti és budai kút. Szennyezett volt maga a Duna is. A Várban nem akadt forrás; legfeljebb a barlangpincék aljának üledékéből lehetett némi tiszta vizet meríteni. A Duna-víz pedig szűrve, forralva is tisztátalan, ízetlen volt. Mit tesz hát az újkor budai városlakója ? „Feltalálja", amit a középkori budai emberek már rég feltaláltak. Dr. Eberling Eberhard, tábori orvosból lett budai városi fizikus, majd Kerschensteiner Konrád, a budai jezsuita rend leleményes építésze hozzáfog annak a budai hegyekből eredő vízvezetéknek a megújításához, amelyet még Mátyás király építőművésze, Chimenti Camicia készített. Ugyanakkor — több évtizedes munkával — megújítják azt a két, taposómalmos meghajtású vízszivattyút is, amely a XV. század óta a Duna szűrt vizét nyomta fel a Várhegyre. Kerschensteiner nagy műve 1714-re készül el. A főtéri csorgóra az építész rendjének, a jezsuitáknak védőjét: Szent Ignác alakját faragtatják. A víz megindulásának napját pedig évről évre megüli Buda barokk polgára. Hasznosak a dunai vízszivattyúk is. Ezek egyike a palotát, másika a várost hivatott ellátni ülepített Duna-vízzel. Az 1770-es években Kempelen Farkas is dolgozik ezeken a vízemelőkön. (Kempelen nzseniális konstruktőr: emcsak a sakk-automatát építi meg — a schönbrunni vízmű is neki köszöni létrejöttét.) fgy hát a főtéri kútszobor joggal sorakozik a pestis emlékmű mellé. Mintha azt jelképezné: amióta a városnak tiszta ivóvize van, messze kerüli a járvány. Csatornázás, szennyvizek Közegészségügyünknek nemcsak kórházak voltak a fundamentumai. Kórházaink összességével felért — a XVIII. század derekán — a főváros tisztuló ivóvize. (Pestet a házikutakon kívül a bővizű Illés-kút forrásvizével próbálták ellátni.) Ám az alig száz esztendős modern vízmű rendszeresítéséig a három budai vízmű s a pesti gravitációs vezeték — a sokszáz kúttal együtt — sem volt képes ellátni a növekvő lakosság vízigényét. Még az 1860-as években is megszokott alakja a pestibudai utcának a „Donauwassert" árusító kordélyos; hangja a város zajának élénk alkotóeleme. (Éppúgy, mint a „Reibsand" [kőpor] árusé j meg a fenyvesmadaras tóté.) Csatornázás dolgában még az ivóvíz-ügynél is gyengébben állt iker fővárosunk. Buda nyíltszíni szennyvizeinek jórészét az Ördögárok vezette a Dunába. Ez azonban nemcsak szennycsatorna volt, hanem a budai hegyek fő vízgyűjtője is. Így, ha Budán zivatar volt, a Tabán házaiig kicsapott. 1875-ben az ár számos házat összedöntött és sok tabáni-krisztinavárosi polgárt megölt. A XIX. század eleji pesti csatornákat még a Szépítő Bizottság terveztette s építtette meg. A XIX. század derekára azonban ezek a csatornák, beomló boltozataikkal, inkább akadályaivá váltak a fejlődésnek, mint előmozdítóivá. Nyáridőben a kevéske víz nem tudta leúsztatni a pesti házak szennyét. Zivatarok után pedig a szennyvízzel keveredett csapadék rendszeresen elöntötte az utcákat, a járdákat, s megtöltötte a pincéket is. De más baj is volt — hiába küzdött ellene Széchenyi s a magisztrátus, meg a nádor. Pest — a keleti, délkeleti s északi szelek idején, de meg a kövezetlen utak miatt is — fuldoklott a Rákos felkavart folyami homokjától. A néhány közkert, így a Városerdő (Városliget), a Széchenyi ültette városi kert (ma Szabadság tér) nem pótolta a városvédő zöldövezetet. Forradalmi eseményként jegyezték fel 1852-ben azt, hogy a városi tanács májustól szeptemberig elrendelte az utaknak vízzel — persze, nem egyszer fertőzött vízzel — való locsoltatását. így aztán por nem volt, de annál inkább baktérium. A hirtelen felduzzadó város halálozási — főként tbc-statisztikái (amelyeket Vörös Károly dolgozott ki) megdöbbentőek: a XIX. század közepére Európa halálozási „rangsorában" az első helyre kerültünk. Tetézte a közegészségügy elhanyagoltságát az utcasöprés s a szemételhordás rendszertelensége is. Budán már a XIV. század végén előírta a Városi Jogkönyv az utcák tisztántartását. S szorult a „Mistgraf", ha szemét maradt az utcán, vagy ha szennyvíz ömlött a járdára. A XVII—XVIII. századi pesti és budai tanácsülések jegyzőkönyveiben is bőven akadnak a szemét elhordására s az utcák tisztántartására irányuló statutumok. Mégis: 1856-ból való az az első helytartótanácsi rendelet, amely megtiltja Buda utcáin a szemétlerakást és elrendeli az úttisztítást, az utcaseprést is. Ezt a helytartótanácsi intézkedést csak 1868-ban terjesztik ki Pest városára. (Végleges rendet a városegyesítés utáni, 1878. évi köztisztasági szabályrendelet teremtett.) Gyógyvizeink hozama és haszna A főváros közegészségügyének történetéhez hozzátartozik, hogy Budapest — fürdőváros. Az volt az ókorban, a középkorban, s az maradt az újkorban is. A különböző hőfokú és gyógyhatású fővárosi források vízhozama — hihetetlen szám! — napi hetvenmillió liter. (Egy lakosra kétnaponta 70 liter — egy kádra való gyógyvíz jut.) Kétezer esztendős fővárosunkat az Első Nemzetközi Fürdőügyi Kongresszus a gyógyfürdővárosok sorába iktatta (1937). Ennek ellenére gyógyvizeink jelentős hányada ma is kihasználatlanul szökik a Dunába. Nézzük fürdőink egynémely adatát. A gellérthegyi forráscsoport — a középkori Alhévíz — területén 150 melegforrás van, mintegy 1200 méter hosszú vonulatban. A Gellértfürdő medencéjét percenként 1000 liter, a Rudasét 600, az Imre (vagy Rác) fürdőét 400 liter meleg gyógyvíz táplálja. Még ennél is nagyobb a másik forráscsoportnak, a Lukács- és Császárfürdő vidékének, a középkori Felhévíznek hozama. Az iker-fővárosnak — mondhatjuk: minden időben — kórházakkal, ispotályokkal felérő gyógyhelyei voltak a budai fürdők. De nemcsak tisztálkodni s gyógyulni lehetett bennük. A budai hévizeknek hármas hasznuk volt. Amikor telente a jég hónapokra megbénította a dunai malmok kerekeit, a felhévízi Malomtó forrásaiból táplálkozó, be nem fagyó patakok akkor is forgatták a malomlapátokat. Siettek is itt birtokrészt, malomjogot szerezni — királytól, s királynétól kezdve szerzetekig, polgárokig — a hajdanvolt budaiak. A gabonaőrlő malmok mellett a XV. szá-39