Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Mészöly Gábor: Újjászületőben a Nemzeti Szalon

lő nyilvános ecsetpróbálgatásaira utaljunk. A két világháború közötti idő­ben a posztimpresszionista, kubis­ta és expresszionista irányzatokhoz közel álló művészeket összefogó KÚT (Képzőművészek Új Tár­sasága) kiállítások megrendezésé­vel ismét a hazai modern törek­véseket istápolta a Szalon. E ki­állításokon a hajdani MIÉNK és a Nyolcak legjobbjai társaságában Derkovits Gyula, Egry József, Medgyessy Ferenc, Bernáth Au­rél, Pátzay Pál és Szőnyi István is rendszeresen szerepelt a Sza­lonban. Sikeres volt a Cennini Társaság kiállítása is 1923-ban, Gábor Móric, Hende Vince, Diós­sy Antal, Halápi János és Lszkow­szki festőművészek részvételével. Szerény megnyitó 1947-ben Az Erzsébet téri Nemzeti Sza­lon történetében 1947-tel új feje­zet nyílik. A háború e rangos épü­letet sem kímélte, a felszabadulás után azonban valóságos roham­tempóban épült újjá a nemzet sé­rült szalonja. A Székesfőváros, a Kultusz- és az Újjáépítési Minisz­térium soktízezer forintos segé­lyével a fővárosban elsőként hely­reállított kiállítócsarnok alig két esztendővel a harcok befejezése után ismét a szépművészet hirde­tője s otthona lett. Az első kiállítás szerényen ün­nepélyes megnyitójára — Tildy Zoltán köztársasági elnök jelenlé­tében — 1947 január 11-én került sor. Ezután egymást követték az újabb bemutatók: a „Román Hi­vatalos Kiállítás", a „Falu és Vá­ros", az „50 művész", a „Francia építészet és angol grafika", az „Újságrajzolók karikatúra kiállí­tása"; majd a Szalon egykori ki­váló tagjának, Rippl-Rónai József­nek — halála 20. évfordulójára rendezett — emlékkiállítása. A tárlatok szervezése, lebonyo­lítása azonban nem kevés gondot okozott a Szalon irányítóinak. „Súlyos anyagi nehézségeink miatt sajnos ebben az esztendő­ben fűteni még nem tudunk" — hangzott el például a panasz az Egyesület 1948-as, a felszabadu­lás utáni első közgyűlésén. A ve­zetőség — melynek Csók István, Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Her­man Lipót, Szőnyi István is tagja volt — közgyűlési referátumában kellemesebb gondokról is beszá­molt : „Ma ... amikor az egész ország területén jóformán ezen kiállítási helyiségek az egyetlenek, olyan tömegesen futnak be a ki­állítási kérelmek és igények, ha .. . egy év négy évből állana, sem tudnánk mindet lebonyolí­tani . . ." A nagymúltú kiállítócsarnok az államosítás után évekig eredmé­nyesenfunkcionált. 1950-ben pél­dául nagyszabású ifjúsági Képző­művészeti és Iparművészeti Ki­állítást rendeztek falai között. Itt először találkozhattak a nyilvános­sággal olyan főiskolás növendé­kek, mint Gross Arnold, Kass János, Szinte Gábor és Marton László. A későbbi programokban is — a nem éppen szerencsésen itt lebonyolított műszerkiállítás s egyéb efféle bemutatók mellett— több jelentős esemény szerepelt: a szovjet képzőművészet sereg­szemléje, az 1957-es Barcsay- és az 1959-es Czóbel-kiállítás. Ezek az évek azonban már —a Szalon végnapjai. Az egyre ros­katagabb épületben fokozatosan elapadtak a kiállítások; a föld­szintre művelődési otthon és könyvtár költözött; végül bekö­vetkezett az, amitől a művésztár­sadalom és a közönség már évek óta tartott: a félévszázados épít­mény felmondta a szolgálatot. 1959-ben, Czóbel Béla tárlata ide­jén megroppant a födém, s bár a kiállítás — az életveszélyes he­lyek kordonbarrikádjai között — még baj nélkül befejeződhetett, utána sebtiben megszületett a döntés: a Nemzeti Szalont le kell bontani. A „halálos ítéle­tet" 1960-ban néhány nap alatt végrehajtották. így ért véget a Nemzeti Szalon 53 éves szép tör­ténete. Föltámad a Szalon A héttermes, ezer négyzetmé­ter alapterületű kiállítócsarnok lebontása óta immár 12 év telt el. A Szalon „feltámasztásának" szükségességét az illetékesek is — a Fővárosi Tanácstól a Műve­lődésügyi Minisztériumig — el­ismerik; a Fővárosi Tanács már javasolt is két telket, ahol a Szalon épülhetne. Az egyiket a Harmin­cad utcában, „versenytársát" pe­dig a Fő utcában. Az előbbi mel­lett városközponti elhelyezkedése szól, noha a rendelkezésre álló terület itt meglehetősen szűkös; míg az utóbbi variáció jól illesz­kedhetne a városrendezés közeli terveibe. A Fő utca városszerke­zeti jelentősége ugyanis a metró kiépültével megnő; a Várral együtt kulturális centrum, s egy­ben „Buda Váci utcája" lehet. Bár a sokmillió forintos épít­kezés fő finanszírozója, a Képző­művészeti Alap megbízásából mindkét variánsra tanulmányterv készült, úgy tűnik, a Fő utcai megoldás lenne az ésszerűbb — noha ez a drágább. Itt ugyanis — a Fő utca 16—18. számú szaná­lásra ítélt házak helyén — csak­nem kétszer akkora terület áll ren­delkezésre, mint a Belvárosban ajánlott telken, és sokkal impo­zánsabb építészeti megoldásokra nyílik lehetőség. így példáid — Kapsza Miklós építészmérnök ta­nulmányterve szerint — az új Szalon úgy illeszkedne a vízi­városi műemlékcsoportok füzé­rébe, hogy a Fő utca, a Farkas­bíró utca, a Várhegy oldalába fel­kapaszkodó festői Pala utcai lép­cső és egy utóbb kialakítandó át­járó utcácska négyszögébe foglal­va, valóságos kis tér közepére ke­rülne ; ez egyúttal a kívánatos ter­mészetes felső világítás zavartalan­ságát is biztosítaná. A Fő utcai Szalon másik érde­kességének ígérkezik a telken ta­lált középkori lakótorony-jellegű 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom