Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Mészöly Gábor: Újjászületőben a Nemzeti Szalon

közönség előtt, a Szalon históriája 13 esztendővel korábban, 1894 februárjában kezdődött, amikoris a Kerepesi úti (mai Rákóczi úti) Metropol Szálló nagytermében néhány lelkes művész és buzgó műpártoló eltökélte, hogy a hazai képzőművészet felvirágoztatása érdekében „magánegyesületet" szervez. A szándék csakhamar meg is valósult. Májusban — a Hungária Szálló külön éttermében — ünnepélyes keretek között megalakult „a magyar képzőművészet erkölcsi és anyagi érdekeinek minél szélesebb alapon való felkarolását" célzó Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesülete: a Nemzeti Szalon. Az alakuló közgyűlésre — mint arról a Szalon egy későbbi almanachja tudósít — eljött Munkácsy Mihály is, s nyomban másod-díszelnökké választották a díszelnöki tisztet betöltő Zichy Jenő mellé. A célkitűzéseket megvalósítandó, az Egyesület saját „műcsarnok" létrehozását határozta el. S alig öt hónappal a megalakulás után, 1894. október 27-én az Egyesület már megrendezte első tárlatát a József körút 45. számú ház emeletén bérelt kiállítóhelyiségében. A következő évek a Szalon kényszerű vándorlásának esztendei. Az Egyesület sorra kinőtte ideiglenes kiállítóhelyiségeit; de még így is — az áldatlan állapotok ellenére — két művészettörténeti jelentőségű tárlattal hívta fel magára a figyelmet. 1900-ban az idős Székely Bertalan 80 alkotásából rendezett tárlatot a Szalon, 1902-ben pedig „felfedezte" az itthon akkor még kevéssé ismert, idegenben elhunyt Paál Lászlót: gyűjteményes kiállításával először juttatta el a magyar közönséghez a nagy mester művészetét. E sikeres tárlatok még nyomatékosabbá tették a sürgető igényt: az Egyesület, eredményes működéséhez, nem nélkülözheti a saját, nagyméretű műcsarnokot. A Szalon vezetői mindenekelőtt alkalmas — a város szívében levő, jól megközelíthető, megfelelő méretű — épület keresésére indultak. Az Erzsébet téren (a mai Engels tér) csakhamar kiszemelték a tér közepén álló kioszk épületét. Ám az épületet bérlő kávémérő csak az esetben mutatott hajlandóságot a Szalon befogadására, ha az nem zavarja kávéháza működését. Nyomban elkészültek a kölcsönösen szerencsésnek vélt átépítési tervek. Mivel a tervek mégsem nyerték el a bérlő tetszését, a ,,honfoglalás" megfenekleni látszott. Sebaj, gondolták az Egyesület ambiciózus vezetői: a „kávés" bérleti szerződése rövidesen lejár, s akkor az Egyesület minden bizonnyal megkapja majd a Fővárostól az áhított épületet. Nem így történt. A városatyák cseppet sem méltányolták a művészek kérését; a várvavárt adományozás helyett inkább pályázatot írtak ki, és a legnagyobb bérleti díjat felajánló kávémérőnek adták a kioszkot. Szerencsére az új bérlővel már könnyebben ment az alku, miután az építész Vágó fivérek olyan megoldást találtak, amely mindkét fél számára előnyösnek minősült: az emeletráépítést. Budapest „legbizarrabb épülete" Végül — ha méltatlan viszontagságok után is — méltó hajlékot kapott a magyar képzőművészet: 1907-ben elkészült az Egyesület azonos nevű kiállítási palotája, a Nemzeti Szalon. Most már a város vezetői is nagylelkűbbnek bizonyultak : a Főváros közgyűlése elhatározta, hogy az Erzsébet téri épületet 50 évig ingyen bocsátja a Szalon rendelkezésére. A két építész, Vágó József és László, a modern magyar építészeti stílust kutató Lechner Ödön nyomdokain haladt, s a tervük nyomán megépült szecessziós csarnok Budapest egyik büszkesége lett. A világhírű pécsi Zsolnay gyár arany-eosin kerámiájával burkolt kapualj, a merész homlokzatkiképzés, a lépcsőházat díszítő üvegfestmények — Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor és Roth Miksa munkái — sok csodálói vonzottak az új Szalonba. „Budapestnek ma körülbelül legbizarrabb épülete a Nemzeti Szalon — írta a Vasárnapi Újság. Valóságos Jánus-arczú építmény: alsó része s a tér felé néző homlokzata a rég ismert és megszokottá vált renaissance-kioszk, emelete és utczafelöli főhomlokzata pedig egy bizarr, merész képzelettel és bátor rajztollal tervezett modern épület. . . Egész kiképzése szinte tüntetőleg hirdeti a modernségre való törekvést, mintha harci kiáltása akarna lenni a fiatal művésznemzedéknek. Amit aztán a kiállítási termekben látunk: az már szinte hadüzenet számba megy minden maradiság ellen. . ." Valóban, a Nemzeti Szalon 1907. március 9-i első tárlatát, a „Modern magyar művészek" bemutatóját afféle program-kiállításnak is nevezhetnők. A felvonuló 21 művész — köztük Csók István, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Kernstok Károly, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Vaszary János — 124 alkotásával a modern művészi törekvések mellett tett hitet. A Nemzeti Szalon első esztendeje ugyancsak bővelkedett gazdag programokban. Alig két hónappal a nyitó kiállítás után például a közönség Gauguin, Van Gogh, Cézanne, Manet, Courbet és Matisse hazánkban korábban sosem látott műveiben gyönyörködhetett; decemberben ismét világhírű festők (Degas, Delacroix, Corot, Manet, Monet, Renoir) alkotásait láthatta a „Modern francia mesterek" — magyar művészek karácsonyi művásárával egybekötött — tárlatán. A modern irányzatok pártolása Az első esztendő hét nagyszabású kiállítását a következő évben újabbak követték. Röviddel a francia nagyok tárlata után, 1908 januárjában megnyílt a Szalon rendező-triója (Szinyei, Ferenczy, Rippl-Rónai) által szervezett első ún. MIÉNK bemutató. Művészettörténetünk jeles dátuma ez: a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (a kezdőbetűk adják a MIÉNK nevet) zászlóbontása. Az akkori legmodernebb irányzatokat képviselő alkotók bemutatkozását a korszak legjelesebb festőinekneve — Csóktól Vaszaryig — fémjelezte. A MIÉNK a következő években még két alkalommal lépett a Szalon közönsége elé; amikor pedig különféle belső nézeteltérések, viták miatt a kör feloszlott, a helyébe lépő „Nyolcak" műveinek is készséggel nyújtott otthont a Szalon. Erre a szintén művészettörténeti jelentőségű tárlatra — egyszersmind a Nemzeti Szalon első viharos kiállítására — 1911 áprilisában került sor. Az avantgarde „Nyolcak" (Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos) alaposan felkavarták a közvéleményt, hiszen — mint „Nyolcak" című monográfiájában Passuth Krisztina írja — „új és eddig Pesten alig látott merészséggel éltek azzal a szabadsággal, hogy felforgassák a művészetben divó eljárásokat és irányzatokat". A Szalon vezetői sejtették, hogy a fogadtatás alighanem vegyes lesz, ezért már a katalógus előszavában figyelmeztettek: „Lehet, hogy sokan kényelmetlenül érzik most magukat a Nemzeti Szalon termeiben, de nekik is tudomásul kell venni, hogy egy, legalább nemzeti szempontból történeti fontosságú esemény tanúi." Nos, e kényelmetlen közérzetért a kritikusok zöme mennydörgős bírálatokkal fizetett. A Pesti Hírlap cikke például ilyen cím alatt jelent meg: „Perverz művészeti kiállítás a Nemzeti Szalonban", míg az akkori Budapest így kommentálta az eseményt: „Aki az ultramodern festészet legújabb rémséges alkotásaiban gyönyörködni kíván, az siessen a Nyolcak kiállítására, ahol olyan dolgokat szemlélhet, amilyeneket a legsúlyosabb lázbeteg se lát kóros álmában." A közönség, úgy látszik, megfogadta e „tanácsot": az Egyetértés beszámolója szerint „valóságos népvándorlás indult meg ... a Nemzeti Szalon Erzsébet téri palotája felé ..." A nagy port kavart kiállításról a Nyugat és a Világ őszinte elismeréssel szólott. (Éllátogatott a tárlatra Ady Endre is.) Ám hiába igyekezett a konzervatív kritika leszámolni a „jóízlést rémesen ijesztő alkotásaikkal kínpadra vonó" művészekkel, a Szalon vezetőit mindez nem tántorította el a modern irányzatok pártolásától. Olyannyira nem, hogy 1913-ban megrendezték a futuristák és expresszionisták reprezentatív kiállítását, melyen a hazai közönség először találkozhatott a kor legmodernebb külföldi festőivel : Russolo Luigival, Severini Ginoval, Kandinszkyval, Kokoschkával, Boccioni Umbertoval és Carra D. Carloval. (Utóbbinak „Galli anarchista temetése" című képéről — a tárlat alkalmából — Kassák Lajos prózaverset írt „A TETT"' folyóiratban.) E kiállítás az amúgyis forrongásban levő magyar képzőművészet hatásos erjesztője lett. Berény Róbert például így üdvözölte a Nyugatban e bemutatót: „... mint az emberi test a pubertás korában fejlődésének naponta új szenzációit hozza — úgy a művészetek aktuálisan. A Nemzeti Szalonban kiállított képek nem leptek meg, már vártam ilyesminek elkövetkezését." Az évente általában 5—7 kiállítást rendező Szalon a KÉVE (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete) és az Ifjú Művészek Egyesülete tárlatainak is gyakran hajlékot adott. Ez utóbbi bemutatóin tűnt fel a 10-es években Kmetty János és Uitz Béla is. Túlzás lenne azonban azt hinnünk, hogy a Szalonban kizárólag a legrangosabb művészek állítottak ki; gyakran szóhoz jutott itt az évek során a hazai piktúra második-harmadik vonala is — hogy a példa kedvéért csupán a Velazquez-másolat kiállításra, a budapesti háziezred festőinek 1918-as tárlatára, vagy jónéhány műkedve-29