Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Pest nyűgös gyermeke: Ady I.

kapni a költőt. Nagyon is szándékolt, végiggondolt paradoxon ez, párja lehet a „Páris az én Bakonyom"-nak: Budapest az én falum. Ebbe aztán sokmindent bele lehetne gondolni, ha ő maga nem kormányozná a gondolatmenetet határozott, de még furcsább irányba: „Legbecézettebb álmom a biztosításos remeteség, ami azt jelenti, hogy ha az Úristen további élettel ver meg, Budán fogok lakni, de csak azért, hogy közel legyek Pesthez. Tudniillik Pestet utálom, de tőle, belőle élek, képzelt, avagy igazi barátaim ott találhatók s az asszonyok is Pesten vannak, de tán csupán azért, hogy az ember átvigye őket Budára." Vagyis: a falu kibírhatatlan, mert nagyon falu, ahol immár nincs mit keresnie. Pest viszont azért kibírhatatlan, mert nem eléggé falu. De Buda, a hűvösvölgyi Park szálló, ahová akkor, 1913-ban, ki szokott költözni — csillapítja falu-szomját, s amellett nem veri zaklatott idegeit a száműzöttség.elfeledettség riadalmaival. Egyszer-kétszer Pest előtt is meghajolt. Legalábbis a Royal Szálló termének válogatott közönsége előtt, akiknek 1910-ben így vallott:,,Budapest, melyet ki akartam kerülni s melybe Pórison át s csak félig érkeztem meg, ez a Budapest, mely mégis csak Magyarország, mert ez az egyetlen építmény ebben az országban, amiből lehet valami, s amire lehet emeleteket rakni, végső földűlésemben megtámasztott." Ennél egyszerűbben, egyértelműbben hogy is lehetne Budapestet szeretni — véli Ady. S szelíd sajnálattal írja be párizsi noteszába: „Látszik, hogy a mi íróink, újságíróink jórésze kisvárosi: mind odavannak Budapest nagyságától, a „főváros" zűrzavarától." „Francia-e Páris?" Jó, jó, Pestről sok rosszat el lehet mondani. Szabad unni, szánni, szidni, gyűlölni. De Ady is tudta, miféle ócska eszmékkel, ócska emberekkel keverheti őt együvé a pestellenesség. Vagy mégsem tudta ezt elég jól? 1908 novemberében az Új Időkbe írt duk-duk cikkét sok barátja árulásnak minősítette. A cikket megelőző töprengéseit világítja meg egy párizsi levele, amelyet néhány nappal korábban küldött a konzervatív, de az Új Időknél kevésbé konzervatív Vasárnapi Újságnak, ezzel a kihívó címmel: Francia-e Páris? „Budapestet azzal szokás fejbevágni, hogy nem olyan magyar főváros, mint amilyen francia Páris. Párisra pedig nem szoktak ugyan Budapest példájával rápirítani, de ugyanezt a vádat százszorosan szórják. Az új francia irodalomban és publicisztikában valóságos iskolája támadt a Párisgyalázásnak. Hogy Páris nem francia se nyelvben, se lakosságban, se arcban. Hogy Pár is lassanlassan idegenek, jövevények, kalandorok prédája lesz..." Kik beszéltek így? Természetesen a francia sovének, az akkor veszedelmesen erőre kapó nacionalisták. S vádjaik hajszálra úgy hangzottak, mint a magyar sovének vádjai a romlott, az idegen, a hazafiatlan Budapestről. De annak ellenére, hogy Párizs — mint Ady írja — „nyolcszáz esztendő óta mindig kozmopolisz volt", ez a „francia-e Páris" kérdés még képtelenebbül hangzott, mint az, hogy „magyar-e Budapest". Természetesen azért, mert Budapestnek nem magyar évszázadai is voltak valaha. Hogy van-e francia nyelv — ez igazán furcsa kérdés volna. Ady azonban komolyan kérdezhette a „francia-e Páris" mintájára: „van-e magyar nyelv?" „Van Budapest és úgy állítják, hogy van Magyarország is hozzá, de ez nem is bizonyos s példának okáért én se tudtam meggyőződni róla. Van azután egy nyelv, amely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet kikinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvajnyelv miatt." Ha csak eddig tartana a szöveg, esetleg gyanúba lehetne venni íróját, hogy a párizsi sovének módján vonja kétségbe Budapest magyarságát. De a következő sorokban bravúrosan visszaállítja az egyensúlyt: „.. .fölszabadították, ha igaz, a jobbágyot és nem történt semmi s az íróság, a nyelv sorsa azok kezébe és nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gőgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él s ma talán még kevesebbet kérhet és várhat tőle a magyar géniusz... Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen upyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus állami-reformokkal fölsegíteni a színre, a fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv." A nyelvet (a nyelvet is) a demokratizmus élteti — ennek igazsága kétségtelen. Hogy egy jó szándékú reform rögtön megváltoztatná nyelvünket, s a közélet fórumán is tüneményesen szép szavakat szólaltatna meg — ez Ady szájából kissé illúziósan hangzik. Mi már tudjuk, hogy ez a fejlődés sem egyenes és egyszerű. Óh, pesti utcák Ismerte-e Pestet Ady? ő azt mondja egy sejtelmes novellájában, hogy nem nagyon én rosszul látok és csak éjjel élek. És éjjel is nagyon rosszul, csúnyán és búsan..." Vajon csakugyan nem volt ideje körülnézni a nappali Budapesten? Nem pillantott ki elég gyakran a konflisból nappali komissiói közben? Ne értsük ilyen vulgárisan, amit mond. Pesti utcaképei olyasmiről tanúskodnak, hogy férfi-tekintetét a női szépség fényereje vonta magára. „Óh Pest, óh ismert, Csúnya, heves, szomorú vackok, Óh, uccák, uccík, Be szépek és be újak vagytok. Be megragyogtok Az ő napos, nagy, mély szemében S de elgyászultok, Ha kifelejt belőlük éppen. (Keserű imádságok Mylittához) Egy-két szó kell csak, s összeáll a kép, emlékezetesebben, mintha gondosan megrajzolná: Tavasz-nap: megint megcsillogtatok, Havukat a hegyek csobolták S ugy léptetek, mint tarka csillagok, Mint színes angyal-csordák. Hűvösvölgyemből sebten, rohanón Tüntetek elébem, Tarkán, asszonyosan, szédítőn, Rejtetten Tavasz blúzaiba, Nyugtalanul s negéden. Kocsim röpül, uj és uj asszonyok, Süt a februári Nap: Oh asszonyok, be megcsillogtatok. (Hűvösvölgyemből, sebten, rohanón) Utolsó éveinek nehezen világra kényszerített, néha már dadogó nyelvű verseiben szinte alig jelezve, a „minimal art" módján villan meg egy-egy budapesti tájkép: Be szép: a jó: Tavaly a Hűvös-völgyben Szakadt a hó S olyan szép volt A jóval nem törődni. (Uram, segits bennünket) Pesti utca — pesti lányok: a kötés szoros és sokszoros. Déli órák, kacagó terek, Vidám utcák, Ti tudjátok, hogy szinte meghalok Azokért néha, Kikre bátran nézni se merek. Vén voltommal, jaj, mit áhítok? Kezdődő nők, Álmomban is tapossák a szívem Piciny és pompás Hosszúszárú topánkáitok. (A holnaputáni asszonykák) A Gálás, vasárnapi nép tömkelegében felvillan egy kislány, pontosabban, adysabban: kis lyány arca. Ismerős ez a lyány korábbról: egy régi novellában Nininek hívták, s a Duna-parton korzózott mamájával és mamája udvarlójával. „Egyszerre megszépül a világ a Nini nagy, nefelecskék szemeiben. Ez a jó Szabó bácsi. A mama elbocsájtja a Nini kezét. Két kéz is kevés ahhoz a sok bonbonhoz. Szabó bácsi bolondozik. A szemeit csókolja Nininek és Nini hallja, mit mond Szabó bácsi a mamának: — Csodálatos szép szeme van a Nininek. Szinte szebb, mint a mamájáé. Alló, szabad odamenni a kirakathoz, megnézni a képeket. Nini olyan boldog. De jó ez a Szabó bácsi. És azt mondta, hogy neki, Nininek, csodálatos szép a szeme. Nini majszolja a bonbonokat a kirakat előtt. Ni, tükör is van itt. Nini nézi a szemét. Fölnyitja erősen, szinte fáj. A tükörben úgy ragyog a két nagy, tiszta, nefelejcskék szem, mint két mesebeli vízivirág. Szebb, mint a mamáé. Ezt mondta Szabó bácsi." (Nini szemei) A novellabeli korzójelenet így sűrűsödött aztán verssé: Százezernyi kába így él itt Pesten és Budán: Kedvet dob zene-masinába. Húsz vagy több fillér a kedve, Egy-egy családdal, Kedveskedve, Egy-egy hites, férjes asszonnyal Jön egy kis lyány S szeme síkján Oda van ragyogva, nőve Az anyja szeretője. A vers többi strófája úgy szétoldódik, elbizonytalankodik, hogy ő maga is beleírja: „gagyogva emlékezem". De ezek az első sorok belénkivódtak, a nagy Ady versek láttató erejével. 22