Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Horn Emil: 60 éve: „Vérvörös csütörtök”

A szembenálló erők felsorakozása Horn Emil 60 éve: „Vérvörös csütörtök" Alig hogy az 1905—1906-os politikai válság hullámai némileg elcsitultak, máris újabb válság bontakozott ki. Ezt azonban már nem sikerült még ideiglenesen sem nyugvópontra juttatni. A dualizmuskori Magyarország utolsó választásának eredményeként ugyan 1910-ben az egykori Szabadelvű Párt örökébe lépő Nemzeti Munkapárt került az „úri ribillió"-s, nemzetiség- és szocialistafaló koalíció helyett hatalomra, de ez csak fokozta az ellentéteket és elősegítette a politikai frontok polarizálódását. Egyik oldalon a nagybirtokos osztály és a finánctőkések szövetségét megtestesítő Munkapárt által vezetett dualista reakció állott — a másikon a magyar demokrácia erősödő, de meglehetősen heterogén, lazaszövésű csoportja sorakozott fel. Az elmúlt válságok arra késztették az előbbit, hogy végre szilárd, kétértelműségtől mentes, céltudatos és — ha kell — erőszakos kormányzatot teremtsen a nemzetiségek elnyomására, a progresszió elleni harcra és a háború előkészítésére. Katonaság a Parlament előtt „Vannak pillanatok, amelyekben összesűrűsödik az ember egész élete, mindaz, amit valaha átélt, gondolt, vagy érzett. Ilyen pillanatok a népek és tömegek életében is vannak: amikor egyeden mozdulatukkal kifejezésre juttatják mindazt, ami bennük él, forrong és megvalósulás után áhítozik. Ilyen történelmi pillanat volt a magyar munkásosztály, de elsősorban a budapesti munkások életében május 23-a ..." — írta néhány héttel a nagy nap után, de még láthatóan annak megrendítő hatása alatt Kunfi Zsigmond. Jászi Oszkár a magyar történelem 1848 óta legnagyobb dátumának minősítette 1912. május 23-át, amelynél — az 1905-ös orosz forradalom egyes eseményeit leszámítva — nagyszerűbb politikai tömegfelkelés a XX. századeleji Európában addig még nem zajlott le. És a sort folytathatjuk íróink, költőink akkori nagyjaival: Babits, Kaffka, Kosztolányi, Bródy, Molnár Ferec, Bíró Lajos stb. jól vagy kevésbé ismert, lelkes, vagy csak együttérző, de a proletárok igazát mindenképpen elismerő egykori írásai is azt tanúsítják, hogy a magyar progresszió egyetlen tagja sem tudta kivonni magát május 23-ának hatása alól. Dehát mi is tette olyannyira elkeseredetté a munkástömegeket, hogy a főváros utcáit ne csak megszállják (amire már volt példa korábban is), de fel is forgassák (amire addig még nem került sor) ? Mivel magyarázható, hogy — ismét Kunfit idézve — „életre támadtak Budapesten a csak könyvekből ismert forradalmi harcok, a közlekedés megakasztása, az egész város gazdasági vérkeringésének megállítása, hogy úrrá lett a lelkekben az a pánikszerű félelem, amelyet nagy elemi csapások elkövetkezése szokott felidézni..." ? Miért, hogy egyesekben ezen a napon a párizsi kommün napjai is felrémlettek? A demokrácia táborának viszonylag leghaladóbb polgári pártja, a Justh-párt a parlamentben, a magyar társadalomnak akkor leghaladóbb ereje, a Szociáldemokrata Párt viszont az utcán vívta harcát. A Justhpárt jólszervezett és elkeseredett obstrukciót folytatott a háborúra készülő (és a válságból kivezető utat is csak ebben látó) kormány új véderőtörvény-javaslata ellen. Harcát, amelynek során a demokratikus választójog követelését szegezte a véderőrefortnmal szembe, természetesen a Szociáldemokrata Párt támogatta elsősorban. Az SZDP — az „alkotmány sáncain kívűl-rekesztett" munkásosztály pártja — követeléseinek élén az általános, egyenlő és titkos választói jog állt, amely az akkor Európában is párját ritkítóan antidemokratikus magyar választási rendszer demokratizálásán is túlmenő jelentőséggel bírt: a munkásosztály és a kis magyar progresszió tábora ettől általában a politikai jogok szélesítését, emellett az életviszonyok gyors és gyökeres javulását is várta. E követelésnek és a kormánnyal szemben táplált bizalmatlanságuknak a tömegek számos tüntetésen és népgyűlésen adtak hangot, ezzel is támogatva a Justh-pártot, amely az obstrukcióval szinte teljesen megbénította a képviselőház munkáját. Növekszik az elkeseredés Mindehhez hozzájárult a munkásosztály soraiban egyre fokozódó elkeseredés is, amelyet egyrészt a nyomorúságos életviszonyok, másrészt a választói jogért vívott harcok eredménytelensége, az egymást váltó 14