Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Pest nyűgös gyermeke — Ady (III.)

Szüli Gyula Uszoda Budán A helyezés Itt jön Gábori, aki harmadik lett. Valószínű, nem emlékszik rá. Számomra nagyon fontos ez. Az ő számára kevésbé, de akkor bizony rosszul esett neki, hogy a zsűri elütötte a helyezéstől. Hiába nem néz rám, ahogy félrefordítja azt a fájdalmas megőszült fejét, látom, titkolja, hogy nem felejtette el. ő már félig-meddig nagyfiú volt, legalábbis könnyebben lehetett valaki a nagyok közt, mint én. Mikor hazaballagtunk verseny után az unokabátyámmal, Gábori bátyja pillanatra felém fordult. — Tehát harmadik lett volna az öcsém?! Te így láttad? Igen. Onnan, ahol én álltam, tisztán ki lehetett venni — újságoltam lelkendezve. (Intelligens szófűzés, erre fel kellett figyelniük!) — Harmadik. Holtbiztos és egészen tiszta harmadik, — No jó — sóhajtott fel Gábori bátyja. Hát igen, a zsűri . . . — A zsűri - legyintettem szomorúan, nagyon sokat tudón. Ha szerénység okából nem szólok is, tudom, amit tudok. A zsűri?! Jó kis társaság. Ismerjük! Én, aki 10 éves vagyok is, ismerem. Zsűri?! Ne is beszéljünk róla. Tessék leolvasni mindent az arcokról. A nagyok aztán már nem sokat törődtek a II. osztályú ifjúsági versennyel, de a „kis Gábori" erősen csüngött rajtam, mint egyetlen mentőtanúján. Jelentékeny emberré váltam akkor délután. Gábori most a Császár uszoda felé tart. Bárki mondhatná ugyan, hogy ez korántsem biztos, de ha innen oda akarna menni, mégis csak feltétlenül ebben az irányban kellene haladnia. Hajrá Gábori ! Siess csak oda, ilyen peckesen. Hátra vannak az utolsó karcsapások. Nézz a tükörbe, te harmadik ! Nyugodt lehetsz, nem akarok imponálni neked már, még úgy sem, ha behozod a hátrányodat. Egyébként közölhetem, a zsűri most sem figyel eléggé . . . Mi lesz veled, nélkülem? Majd megkérdem egyszer az unokabátyámat, mire emlékszik az esetből. A te bátyádat nem láttam azóta. Talán előnyére változott. Vele is szeretnék egyszer beszélni még. Nem az eredményedről, barátom, csak a kénszagú forrásról, mely a kis-víz egyik sarkába zúdult és fehérhasú, feketehátú vízibogár bukfencezett alatta. Ki emlékszik? A „női Császár" bejáratánál Komjádi állt. Már akkor hires ember volt. Apám, aki elvállalt valamiféle tisztséget a T. V. E.-ben, magával vitt a tréningre. A magyar győzelem nagyon kis vízben kovácsolódott. Nagyszerű férfiak háta csillogott a medencében. Komjádi alacsony volt, felágaskodott, hogy az apám fülébe súgjon valamit. Apám csak sokkal később árulta el, hogy mi volt az. Akkorra már ő is elhagyta a T. V. E-t. Talán az országban egyedül én bánkódtam, amiért úgy magára maradt ez az egyesület. Csak lézengett, valójában nem is élt már. Komjádi minden erőt a válogatott csapat naggyá tételére akart összpontosítani. Zengett a Császárban a „huj-huj-hajrá" . Nekem pedig eközben nagyon gyorsan kellett úsznom 20 métert Kugler úr előtt, hogy O. T. E-srác legyek. Ügy kapkodtam a fejemet a vízben, mint Gábori. És Kugler úr elfogadott OTE-srácnak. A nadrágra, melyet ettől kezdve joggal viselhettem, fehérrel voltak kihímezve az óbudai egylet betűi. Ilyen fiatal OTE-srác! 7 éves fejjel, e nadrágban vonulhattam a Balatonra. A leilei fürdőzők csak néztek! A betűket természetesen Kugler úr felesége varrta. Tehette volna az én anyám is, de a nadrág értéke részben abból származott, hogy Kugler úréktól származott. Weismüller ekkor Pesten járt és a Csasziban polózott az OTE-srácokkal. (Velem ugyan nem, mert elsüllyedtem, mint ma is, ha a vízben labdát akartam eldobni.) Akkor még fák voltak az uszodában és apám Piglpaierről mesélt, aki egyszer fejest ugrott az emeletről. Ő még látta Piglpaiert! Nagy bajnokok alakja villant. Az Európa-bajnokság előtt megfosztották fáitól az uszodát s kakaószínű falak épültek. „Gyönyörű szép öt nap, mint az álom röppent el" — írta a Vízi Sport című képesújság. Ahogy a fák eltűntek és az említett álom röppent tova, Kugler úr is úgy hagyta magára az O. T. E.-t. Csak én jártam még soká szomorúan, az árva, mit sem jelentő, de betűkkel hímzett úszónadrágban. (Az O. T. É.-ban vagy ? — kérdezte még a Balatonnál egy nagyobb fiú elismerően.) Nemrég ismerkedtem meg Vértesivel, az egyik nagy vízicsatárral, akit akkoriban távolról csodáltam. — Még a Császárba járok úszni — újságolta. — Tudják ott, hogy ki vagy? — Nem tudják, de ne is tudják! Fő, hogy a Császár vize jó a reumára és ízületi bántalmak ellen. De úszom így is. — Szemben, a két szobor közt volt a díszpáholy. Onnan nézett le a Kormányzó. — Hát lenézett. Látott is. Tőlem is valamit. A többiek nincsenek már meg. A Klebelsberg Kupát mi nyertük. — Emlékszem egy gólodra, melyet nem is láttam. Svédcsavar volt, a nürnbergi hatostornán. Machán tévesen mondta a rádióban, hogy Németh lőtte. Utóbb minden újság megírta, hogy a te kezedtől esett. Magam elé képzeltem: gyönyörű gól volt. Vértesi elgondolkodott. — Jamesznek adta? Legyen az övé. Ügy hallom jól van, kint, Spanyolországban. — De az a te kezedtől . . . — Emlékszem, nagyon nehezen győztünk 3:i-re. — Bocsáss meg, 4:i-re, ha nem haragszol. •Töprengett. Már ő is nyomozta az emlékeket. — Várj, kiszámítom. Valaki azt mondta, mikor, hazaértünk ... azt mondta . . . Behunyta a szemét. — Lehet. Még hallom. Igazad van. Fák mögött Az uszoda papoké volt. Délelőtt, mikor a nők strandoltak, férfi nem léphetett be. Azt mondtam, hogy még kisfiú vagyok, de egy alkalommal nem hitte már el a jegyszedő és üldözőbe vett. Nővérem barátnői nagy fürdőköpenyt borítottak rám és ő nem talált meg. Egyszer felhő jött, hűvös lett, s a lányok fázni kezdtek. Valamelyik felvette a köpenyt, s a jegyszedő engem örökre kiüldözött a paradicsomból. De Nagy Karcsit láttam még. Őt, a toronyugrás mesterét, női órákban is beengedték. Csakhogy, természetesen, nem úszónadrágban. Elegáns, nyári öltönyben jött, a haján csillogott a pomádé. Lábán fehérbetétes „Nubuk" cipő. — Cupp — kiáltotta nagyon férfiasan formálva a hangokat s állkapcsa úgy hintázott, mint a trambulin, hogy ezzel is jelezze a lányoknak, mit kell csinálni. Mikor ezt a szót kimondta, az ugró valamely döntő fordulatot készített elő odafent. Aki leérkezett, kárvallott képpel, csaknem sírva evickélt, nagyon megütötte a víz és végtelen történeteket mondott el a parton arról, mi minden esett meg vele útközben a levegőben. A manapság visszatérő űrutasoknak nincs annyi mesélnivalójuk. De Nagy Karcsi nem hallgatta őket végig. — Maga drágám úgy áll a trambulinon, mint egy sóba mártott kínai szent, és úgy potyog a vízbe, mint egy kisborjú. Ilyet és hasonlókat mondott a csinos, szépalakú lányoknak, akik nagy senkikké váltak előtte és önbizalom nélküli arckifejezéssel, de rajongva csüggtek a szaván. — Csak essen jól a hasára kedves, akkor majd ráeszmél, hogy mi ez. Cupp! Ma is hallom még, mikor megérzem a víz záptojás szagát. Ez ugyanaz a víz. Lucifertől jött pokol-kő felhő illata. Talpra állnak tőle a part mellől nagy messzire eltávolított fák. És a lombok mögött Weismüller polózik az O. T. E.-srácokkal. 22