Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Pest nyűgös gyermeke — Ady (III.)

Nem olyan értelmetlen ez a dedikáció, mint amilyennek látszik. Magyarázatnak itt van először is, amit 1912 nyarán írt Ady a Nyugatba Nagy Endre Modern Színházáról: „Igazán egy kicsit a lelkiismeretünk e terroros, gyáva időben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember. Súlyos és rizikós napokban ő ott volt türelmetlen igazságaival s egészen nagyendrei, sajátos és mégis egészen magyar cabaret-stílusával. Szóval: mindennel, ami egy becses írónak, kegyetlen szemű gúnyolódónak, kedves embernek s kellemetlen agitátornak Magyarországon adódik és adódhatik. Szinte jóleső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságoknak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy álparlamenttel." (Nagy Endre fóruma.) Gyanakodjunk-e, hogy ez csak afféle túlírt bók ? Nyilvános köszönet az Ady-Reinitz dalok bemutatásáért? Én jobban elhiszem azt, hogy Ady, a szuverén, maradandó értékű kitüntetést tűz itt Nagy Endre mellére. Az 1912-es évszámból az is kiderül, hogy miért: a májusi véres tüntetések alkalmával tanúsított bátor magatartásáért. De egy konferenszié, bármilyen zseniális riposztokat dadog is ki, halálravált bátorsággal nézve szembe a közbebődülővel, egymaga mégsem tesz ki egy parlamentet. Kik is ültek ott, az Andrássy út 69. félig-pince nézőterén ? Nemcsak beszeszelt bugrisok. A magyar közélettel nézett farkasszemet Nagy Endre akkor este is, mikor az Ady-versek és dalok ciklusát bemutatta. „A7 első sorban gróf Bánffy Miklós ült unokatestvérével, gróf Károlyi Mihállyal; a „Huszadik Század" radikális társaságát Vámbéry Rusztem és Jászi Oszkár képviselte. A szocialista vezetők között ott ültek: Garami Ernő, Weltner Jakab, Bokányi, Garbai, Buchinger. A dzsentrikaszinó egész asztalsort foglalt el. Az egyik páholyban Lánczy Leó ült a családjával, a másikban Guttman bárónő... Az írók közül ott volt Herczeg Ferenc és Ignotus... Az egyik háromkoronás széken, megszokott helyén az aszkétakülsejű öreg pap ült: a temesvári püspök." (Nagy Endre: A kabaré regénye.) A bal kettes páholyban ült Ady, édesanyjával és öccsével. Ezen a közönségen végigpillantva, Nagy Endre bátor „bemondásait" hallva joggal érezhette Ady: ez a magyar parlament. És a Duna-parti neogót palota akkor mi ? A vén Iszter—Duna ad választ erre is: Bécs felől sodrott ősz Duna-habok Titkukat s hozott parancsukat zúgják: Zsibongj föl újból, szép zsiványtanya, Ékes kövekbe fölburkolt Hazugság, Száz zsandárunk és katonánk vigyáz Minden vásárolt, zsoldos úri bőrre: Paprika Jancsik, Pintye Gligorok, Forverc, előre. • A vers címe: Dal a hazugság-házról. 1912-es kép ez is: katonák és rendőrök táboroznak az Országház körül. Nem a szólásszabadságot védelmezték. Kardlapoztak, lőttek is, ha azt kapták parancsba. Ezért Paprika Jancsik. Következetesen végigviszi ebben a versben is a Nincsen himnusza paradoxonát: „A Ma egy nagy hazugság S az igazság a Holnap." A fejére állított világ, amelyben a kabaré parlament és a parlament kabaré, egyszer mégis helyére fordul majd: De egyszer majd meging a Palota, Földindulóbban, minél jobban késik S meghallhatja a közönyös világ Halottaknak hitt lelkek ébredésit, A Hazugság-ház kap új lobogót Majd a Dunára lenéző tetőre, S addig, urak, tűzre az olajat, Forverc, előre. Az utca éneke Egyetlen énekes koldus kezdte. Dekoratív, színpadias jelenetben: Lázár a palota előtt. A Mi urunk: a pénz ciklusban. (Ez is fontos!) Itt történt először valami az utcán. Mélyén az éjnek Mint támad ének? Elsáppadnak a gazdagok, Elnémulnak a gazdagok Mélyén az éjnek. S csönd, Lázár hallgat. Tapsot a dalnak. És tapsolnak a gazdagok, Hahotáznak a gazdagok. S csönd, Lázár hallgat. Lázár története már a bibliában is irodalmi betét: példázat. Ady verse sem jelenkori utcát, pesti, hatodik kerületi cifra házat láttat, inkább ókorit, keletit. A magányos Lázár dalára új hangon felel Az utca éneke ciklus. Az 1908-as első pesti tüntetések verseivel, amelyekhez képest a Lázár a palota előtt is csak egyéni nyafogás. A szalon-ének beteg kedv-vidék, Az utca bátran löki ki szívét. Ott tanult, pompás, fölséges karok, Itt együgyű, de viharos dalok. A Hadak útja félreismerhetetlenül pesti utca. A valami, ami Hunniában készül, itt készül a Körúton, a Váci úton, a Kossuth téren. A versben, mint felszabadulás utáni szavalati darabban kissé elmosódott ez. Pedig ott van a strófákban: E roppant nép nem Csaba népe, Dobban a Föld s piros virágos, Melyről legenda szólott nektek. Nagy kedvvel a Napot köszöntjük. Más nép e nép, ez csak: a Nép, És láng-folyó, szent láng-folyó A fölkelt Nép. S úgy-e, remegtek? Minden utca, ha mi elöntjük. Új hadsereg a Hadak Útján, Űj legenda, új harcos ének. .. Itt diadalmenet — 1912 májusának verseiben utcakövek, barrikádok, fegyverek, vér, vér, vér. Igaz uccák a köves uccák, Hol nyílnak a halál-növények, Virágokként nyílnak a kövek S ha jönnek a hóhér-legények, Mellüket virággal dobálják. Igaz ima a szitkozódás, Veszekedett és átkos átok, Amikor épülnek dühösen Kövekből, kínnal barrikádok, Trónjai az igázottaknak. Igaz, uccai álmok. Kardok, puskák és lópaták Tobzódjatok csak össze-vissza, Várja a föld és boldog is, Mikort izgult vérünket issza. Hogy ma vagyunk. S a véres utcakép fölé tornyok magasodnak: a parlament csipkés tornyai. Átlátszó falak mögött elnöki emelvény ragyog. A Rengj csak, föld kivételesen merész, nem is könnyen áttekinthető látomása: a faragott, aranyos pulpitus egy perverz gyilkos alkóv-ágya. Nem kell történelemkönyvben megnézni, hogy ki volt az az erős kezű házelnök, aki 1912 májusában ragadta kezébe a csöngőt; megmondja a vers ajánlása: „Tisza Istvánnak küldöm." Az úr-Hunnia dőzsölt hát megint Tornyaiból bátran lekönyökölve S csak pribék-hadát intve úszítón Bús lázadóit, hogy ölje, hadd ölje: Régi dal, régi dal. Egy cifra házban Örömben, lázban összegyűltek a gazdagok, Énekeltek a gazdagok Egy cifra házban. Az utca sarkán, íme, vad, harsány Zsoltár zendül. Lázár dalol, Fölnéz a házra és dalol Az utca sarkán. Rázta csöngőjét alkóv-ágy csúcsán (— S lent vad örjöngéssel ölték a népet, Ézt a csúffá tett, örök hajadont —) A bujtó, új, kan Báthori Erzsébet: Régi dal, régi dal. 21