Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - A főváros 1972. évi aranyérmesei

Pro Urbe: Noszkay Aurél AJános kórház urológiai osztályának vezetője. A neve jól ismert, valószínűleg Budapest, meg az ország határain túl is. Tanár úrnak titulálom, de ő kedvesen kiigazít: — Nem vagyok dm professzor. Igaz, a legtöbben így szólítanak, talán a korom miatt. Főorvos vagyok. Ebben a megjegyzésben nyoma sincs valamiféle álszerénységnek. Inkább büszkén, elégedetten hangsúlyozza a szót: főorvos. Holott tudom, 1947 óta egyetemi magántanár, 1953-ban lett az orvostudományok kandidátusa, s 1956-ban az orvostudományok doktora. Ahogy patyolat fehérben s fehér hajjal ott ül velem szemben kórházi dolgozószobájában, és elnézem beszédes arcát, fürge gesztusait, törékeny termetét, ahogy rám-rámveti világító tekintetét, minduntalan visszatérő érzésem: micsoda tiszta ember. Nem az öltözete miatt. Az a sugárzó fajta. És micsoda életerő árad belőle. Hiszen annyit már tudok a mai napjáról, hogy reggel hét órakor kezdett operálni, s tizenegy felé járt az idő, amikor kilépett a műtőből. De akárhogy fürkészem arcát, mozdulatait, nyomát sem tudom felfedezni rajta a fáradtságnak. — Az életpályám érdekli? Annak igazán hamar a végére jutunk. Itt, a János kórház urológiai osztályán telt el jóformán az egész életem. A betegek, a mellettem dolgozó orvosok, nővérek egymást követő nemzedékei, az itteni sok-sok éves munkám: ez dz én életem, mindenestől. Meghökkentően hangzik: 1918-ban, még az őszirózsás forradalom kezdete előtt lépte át először ennek az épületnek a küszöbét, mint elsőéves medikus. Mindvégig ide járt be szünidei gyakorlatra. És itt lett segédorvos, majd alorvos, később adjunktus. Csak mert nem lehetett az adjunktúrát meghosszabbítani, került átmenetileg — 9 évre — az OTBÁ-ba, rendelőintézeti főorvosnak. 1943-ban azonban megpályázta és elnyerte az itteni főorvosi állást. Azóta egyhuzamban a János kórházban dolgozik. Széttárja a kezét: — Hát ennyi az egész. — És az iskola, amit teremtett? Együtt nézzük végig a falon függő hatalmas tabló fényképeit. Tanítványai: fővárosi és vidéki kórházi főorvosok, orvosok, jelenlegi munkatársai lepték meg ezzel 1970-ben, hetvenedik születésnapján. — Gyermekem nincs, de ezek a fiúk, azaz dehogyis fiúk, mind férfi már, némelyikük már lepipál, ők mind mintha a fiaim lennének. Máig járnak hozzám, beszámolnak munkájukról. Mind másmás jellem, de ragyogó kvdlitásúak, önálló meglátás jellemzi őket, jó szakembereknek és jó vezetőknek bizonyulnak; nemcsak dolgozni, de példát mutdtni is tudnak. Noszkay Aurél mégiscsak ízig-vérig tanár. Annál is több: nevelő. Gondja van rá, hogy tanítványai ne csak szakmailag gyarapodjanak. Orvosait marxista—leninista egyetemre küldi, megkívánja, hogy legalább angolul, németül tanuljanak. Nem tartja meg maga mellett az olyan embert, aki e pályán csak a jó jövedelmet, az egyéni sikert keresi. — Hivatásomnál fogva humánus az életszemléletem. Elég sok tapasztalat van a hátam mögött, nyugodtan állíthatom, hogy ez a mi rendszerünk a humánusabb. csdkis ezé lehet a jövő. Ha csak d saját munkaterületemet nézem: dz egészségügy ilyen fejlettsége — a közismert problémák ellenére, melyek dzonban nem a jószándékon, hanem kizárólag anyagiakon múlnak —, az a betegellátás, amely de facto minden emberre kiterjed, formailag-jogilag díjtalanul, ez csak szocialista rendszerben képzelhető el. Megvallom, egyes módszerekkel régebben nem értettem egyet, s ez sok nehéz órát szerzett nekem. De 1956 után, túl az életem derekán, örömmel kezdtem bekapcsolódni a társadalmi, politikai munkába is. 1958 óta országgyűlési képviselő vagyok, azóta óhatatlanul kitágult körülöttem a világ, szívesen vállalok részt az emberek mindenndpi gondjaiból. Nagyon szívesen dolgozom az orvosszakszervezetünk vezetőségében, de még a budai társadalmi bizottságban is; ott az erdővédelemtől kezdve a városrész megannyi fejlesztési problémájával foglalkozunk. Való igaz, tanítványaimtól, munkatársaimtól is elvárom, hogy közösségben gondolkodó, humánusán cselekvő emberek legyenek. Persze, sose prédikálok nekik ilyesmiről. Csak jól odafigyelek mindarra, amit mondanak, igyekszem nem elsiklani egyetlen apró megjegyzésük felett sem, és mindig véleménycsere útján próbálok hatni rájuk. — Mennyi a szabadideje, és mivel tölti? — Nincs szabadidőm. Gyűlik-gyűlik a sok jó könyv, és mind arra vár, hogy egyszer kézbevehessem őket. Este nyolckor kapok még egy telefon-információt az ügyeletesemtől. És ezzel befejeződik a napom, mert korán kelek, és korán kezdődik d másnapi osztályos közös munka. — Amióta területi vezető főorvos lett, természetesen még több az elfoglaltsága. — Igen, de ez is boldoggá tesz, mert rendkívül hasznosnak tartom ezt a szervezeti formát. Létrejött a közvetlen kapcsolat az otthoni és a kórházi betegágy között, minden adminisztráció nélkül. Hozzám a négy észak-budai kerület tartozik, ebből háromnak az urológiai szakrendelése a kórház területén működik. Ha valaki súlyos állapotban van, azonnal kimegy hozzá a szakorvos, és szükség esetén azonnal behozatja a kórházba. Megszűnt a szakorvosok hátrányos helyzete is, mert megmaradt állandó kapcsolatuk a kórtermekkel, a műtőkkel; ők is rendszeresen operálnak. így valóban egy pillanatra sem feledhetik a legfontosabbat: az orvosnak mindig betegcentrikusan kell gondolkodnia! A betegnek mindig igaza van! Ha tüneteit eltúlozza, félremagyarázza, akkor közérthetően, türelmesen kell elmondani neki, milyen valójában dz állapota. Nincs annál fontosobb a gyógyulás érdekében, hogy a bizalom légköre létrejöjjön, hogy a beteg a kórházban töltött első huszonnégy óra után már érezze: itt ő van a középpontban. Talán némely betegem furcsállaná, ha hangoztatnám, pedig így van: én a beteg nevét nem jegyzem meg. Én ismerem a szerveit, a röntgenfelvételeit — a nevére, foglalkozására nem vagyok kíváncsi. Beteget addig nem is vizsgálok meg, míg a kartonját meg nem kapom, szakorvosának véleményét meg nem hallgatom. Ezzel sok hasznos energiát meg lehet takarítani, és ez garancia arra is, hogy valóban minden ember egyenlő legyen a kórházi betegágyon. Amikor az itteni iskola lényegéről kérdem, elhárító kézmozdulatot tesz: — Ne bonyolódjunk szűk értelemben vett szdkmai problémákba. Elég talán annyi, hogy az itteni bevezetett szokások és tematika szerint végezzük a munkát. Az a tapasztalat: az iskola időtálló, szakmailag korrekt. Orvosaink ezenfelül megtanulnak önállóan gondolkodni, véleményt és kritikát nyilvánítani, elsajátítják az etikus magatartást, hozzászoknak, hogy semmilyen orvosi problémo előtt ne hátráljanak meg. Mindezt én is így tanultam mesteremtől, Rihmer Béla professzortól. Talán sikerült néhány új dologra is rájönnöm. És ahogyan említettem: néhány tanítványom már lepipál, már tovább lép nálam. Ennél többet nem is kívánhattam volna az élettől. Régóta vallom: boldog az az ember, aki adhat, mindig csak adhat. Ehhez még anyagi javak sem szükségesek. Az így értelmezett boldogság, vagy ha úgy tetszik: nyugodt lelkiismeret, jó közérzet minden ember számára elérhető — de nekünk, orvosoknak egyszerűen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy gyógyíthassunk. Kövendi Judit 7