Budapest, 1971. (9. évfolyam)

2. szám február - Nádass József: Gyermekkorom, szülővárosomban

Nádass József Gyermekkorom, szülővárosomban Kérkedem: őslakosa vagyok Budapestnek, már a XIX. században ez a város volt az otthonom. És mert csecsemőkorom óta kíváncsi természetű vagyok, ez a mostani század éppen hogy kezdődött, én már minden táját, utcáját meg akartam ismerni. E becsvágy, birtokba venni a világot, hetven esztendeje késztetett először vándorútra, kalandos szökésre. Nem elégedtem meg az addig ismert Miksa meg Dohány utcával, csábított, vonzott a távoli, ismeretlen nagyvilág, a sarkon túl ott nyüzsgött, kavargott, fényeskedett a Körút! A sárga villamosok csillogtak, robogás közben a vezetők csengettek, a fiakkerek és konflisok kocsisainak ostorai pattogtak, a lovak patái csattogtak a kövezeten, rengeteg ember szaladt, sétafikált, kirakatok és már hirdetőoszlopok színei is pompáztak, négy éves vagyok, nem csecsemő, önálló férfiú, vessük magunkat a zsivajgó életbe! * Ez az első nagy vállalkozás, veszélyes, színes kaland — sajna — gyors véget ért, éppen amikor elkezdődött volna, a nagyvilág kapujában. A Dohány utca és a Körút sarkán, a csillogó, aranyból és üvegből, tükörből épült ragyogó kastéllyal, a New York-kávéházzal szemben posztoló Gyuri bácsi utamat állta. Büdös szivarcsutkáját kivette a szájából, hátratolta vörös sapkáját — a század elején Budapestnek fontos intézménye volt a hordártestület és ennek minden tagja büszkén viselte a tűzvörös sapkát, rajta a még szebb, csillogó rézpajzzsal, ezen meg a hordár számával — lehajolt hozzám és reszelős, lepedékes hangon megkérdezte: — Hová, hová, huszár gyerek ? Egyes memoárírók — feltétlenül elítélendő módon — tekintélyük emelésére olyan kiváló személyiségek ismeretségével büszkélkednek, akik időközben már elhunytak, így hát nem tiltakozhatnak a megbélyegző dicsekvés ellen. Én mélységesen megvetem az ilyen manipulációkat, őszintén bevallom, hogy Gyuri bácsival alig voltunk beszélő viszonyban. Látásból ugyan ismertük egymást, de ő inkább az engem sétáltató, gyakran reguláztató, sok szoknyáját kacéran rengető pesztonkákat vette szemügyre és nem engem. Én viszont mindenkor nagy tisztelettel bámultam rája, hiszen tudtam, hogy Kossuth apánk álruhás tábornoka ő, aki itt rejtőzik és csak arra vár, hogy megharsanjanak a tüzes trombiták, kibontsák a szabadságharc dicső lobogóját, s máris kirántja szablyáját és a veressipkások élén nekitámad a gyűlölt Habsburgoknak. Kapcsolatunk fénypontja az a futólagos párbeszéd volt, amelynek során — miközben a pesztonka arcát megcsípte — odavetette nekem a kérdést: „hát te fiuka, mi leszel, ha megnősz", mire én, mint közismert tényt, közöltem vele, hogy természetesen huszár. Ez, úgy látszik, megragadt az emlékezetében. Ám rosszkor, mert azzal, hogy most megszólított, megállított, lehetőséget adott az üldöző, pufók Julikának, hogy utolérjen, alpári módon megragadja galléromat — miközben én jövendő tábornokommal váltottam szót — és máris cipelt vissza, haza, sűrű — ízes tájszólással ejtett — zokszavak kíséretében. Odahaza aztán szép és erélyes édesanyám a szigorúság álarcát vette fel s olyasmivel fenyegetett meg, amiről tudta, hogy rettegek tőle: — Ha még egyszer elcsavarogsz, Józsika, visszaküldelek Monorra. Hát ez valóban megrémített. Monor volt kezdő életem sötét pontja. Oly sötét, hogy a későbbi évtizedekben is óvakodtam bármelyik életrajzomban bevallani, hiszen ez maga volt a hűtlenség családommal, szülővárosommal szemben, oly elhajlás, oly eretnekség, amit talán akkor is nehezen lehet megbocsátani, ha figyelembe vesszük, hogy a bűnös életkorát az elkövetés időpontjában években alig, legfeljebb hónapokban lehetett meghatározni. Ezenkívül e hűtlenségben dehogyis voltam tettes, sokkal inkább szenvedő alany. Eltávolítottak, kitoloncoltak szülővárosomból, mert olyan nyeszlett, sovány kis csecsemő voltam, hogy anyám sírása ellenére, a háziorvos tanácsára vidékre adtak dajkaságba, feltáplálásra. Egy monori parasztcsaládhoz kerültem, az asszony néhány hónapos kisfia meghalt, vigasztalta őt a pótmamaság, a családi legendák szerint elsősorban ezért vállalt el. A kikötött bér kevéssé érdekelte őket, elég jómódúak voltak. Aztán annyira megszerettek, hogy amikor letelt az idő, amiben szüleimmel megegyeztek, nem akartak visszaadni. Rimánkodtak, érveltek, ígérgettek, én leszek az örökösük, igen, örökbefogadnak, rám írják a nyolc vagy tíz holdat, a házat, a jószágot, vagyonukat, a Józsika az ő fiúk, dehogyis engednek ki a kezükből. Ügyvédet kellett fogadni, perrel fenyegetőzni, apám valamiféle hivatalos úrral, tekintéllyel, jóbarátjával jelent meg a monori portán, és csendőri segédlettel, majdhogy kézitusa után rabolt vissza, engem, a nagyszerű kincset, a családnak, meg hát szülővárosomnak. Diadallal vittek a budapesti lakásba és a családi legenda szerint a visszaérkezésem utáni első ebéd így zajlott le: A terített asztal körül heten ültek, szüleim, a kisnagymama — apám édesanyját neveztük így, sovány, csendes kis verébke volt, anyai nagyanyám viszont jólmegtermett, még öregségében is impozáns nagyasszony — meg a négy gyerek. Én ugyan anyám ölében trónoltam, de lényegében én voltam a központ. Dundira hizlalt, kicsattanó, barna arcú parasztgyerek, a fejemen nagy karimájú szalmakalap, amit a szobában sem voltam hajlandó letenni, ha megkísérelték eltávolítani, rögtön sivalkodva tiltakoztam, csak ha elszenderedtem az ágyban, akkor sikerült a korona elrablása. Behozták a hét személynek szánt, hatalmas, púpozottan megrakott burgonyástálat, mihelyt megpillantottam, egyetlen mozdulattal magam elé rántottam. Ez a röpke epizód még évtizedig élt a családban és olykor szüleim, de még gyakrabban testvéreim szemrehányóan fel-felemlegették. Ha nem nagyon kulturált, nem is nagyon ön-18