Budapest, 1971. (9. évfolyam)

2. szám február - Nádass József: Gyermekkorom, szülővárosomban

zetlen módon viselkedtem, biggyesztve mondták: „látszik, hogy paraszt vagy". Pedig hát urbánus lélek voltam, gyerek­korom óta rajongtam ezért a városért, vele növekedtem, gyönyörködtem szépségeiben, bosszankodtam hibáin és ha a karmos évti­zedekben újra és újra elűztek belőle, el nem szakíthattak tőle. A Rózsa utcában születtem, hamarosan átköltöztünk az Almássy térre, itt, majd a Miksa utcában éltem le gyerekkoro­mat. Ez a Miksa utca, amit néhány éve feled­heteden első szerkesztőmről, a Nagy Ker­tészről, Osvát Ernőről neveztek el, a Körúttal párhuzamosan, a Kerepesi úttól a Barcsay utcáig húzódott. Azt írtam, Kerepesi úttól, mert odaköltözésünkkor még így nevezték. Amikor a nagy esemény híre jött, addig nyaggattam anyámat, hogy én is akarom látni a szabadsághős, a kurucvezér halála utáni felmagasztalását, hogy végülis anyám elvitt, még a konyhazsámolyt is elcipelte, arra állí­tott, különben a nagy tömegben, a rengeteg felnőttől nem láttam volna, miként vonul a nagy fejedelem hamvait vivő gyászhintó és körülötte a díszmenet. Kardos, mentés, csá­kós, díszmagyaros urak vonultak akkor el, mindegyik bizonyára rettenthetetlen vitéz, nagyszerű hős, aki kardot ragad és kész vérét ontani a magyar függetlenségért. A szabad­ság zászlaja alá sorakozunk, holnapután ki­tör a harmadik, de most már győztes szabad­ságharc, a bűnös zsarnok, a Ferenc Jóska, kénytelen volt megengedni, hogy Rákóczi Ferencről nevezzék el a legszebb budapesti utcát és a folytatását Kossuth Lajosról. Le­het-e kételkedni ezek után abban, hogy ro­hanvást közeledik a győzelem ? * Abban a fényes palotában, amelynek illet­len hátsó felével szemben laktunk, bizonyára hasonlóan a zsarnokság elleni küzdelemről tanácskoztak. Lakásunkból leláttam a New York-kávéház hátsó traktusának és a mellette lévő magánlakásnak kivüágított, fényes abla­kaira. Hallomásból tudtam, hogy valamiféle varázslók, színészek, írók, különleges embe­rek gyülekeznek ott. Láttam a fényeket, oda­bent a jövés-menést, hej, ha én is, én is köz­tetek lehetnék, sóhajtotta a fiúcska, aki akkor már a betűkkel is megismerkedett, meg ver­seket is szavalgatott, főleg persze Petőfi Sán­dorét. Megtudta, a felnőttek egymásközötti beszélgetéséből kihallgatta, hogy a lenti cso­dakávéház melletti lakásban egy Fényes nevű lakik. Rendben van, így illik ez, ilyen fényes szobákban csak ő lakhatik, és az is természe­tes, hogy ez a Fényes Samu igazi szabadság­hős, mert író és Kuruc Féja Dávidról szín­darabot költött. Biztos volt, hogy a kávéház fényes ablakai mögött ugyancsak csupa Pe­tőfi buzgólkodik, a szemét kapartam volna ki annak az ostoba felnőttnek, aki elmagya­rázta volna, hogy ott a kártyaszobában derék tőzsdések és egyéb ügynökök verik a blattot. Csodálatos dolgok történtek velem ebben a Miksa utca n-ben. Hetven esztendeje itt volt először telefonkagyló a kezemben. A földszinten, a sarokhelyiséget kocsmáros vagy kisvendéglős bérelte, a házban egyedül neki volt telefonja. Anyám egyszer innét hívta fel apámat. A falra volt erősítve a furcsa ké­szülék, zsinórról lógott le a nagy fahallgató, azt illesztette a fülemhez anyám és a magasba emelt, hogy bekiabáljak a készülékbe. Fur­csa volt fülemhez szorítani az otromba nagy, hideg kagylófélét, ijedten kiabáltam a készü­lékbe és elképedten hallottam apám hangját. Ficánkolni kezdtem, majdnem vergődtem anyám kezében, elfordítottam fejem a készü­léktől, a fülhallgatót kezdtem csavargatni, érthetetlen volt, hogyan bújt ebbe édesapám, és majdnem sírva kérdeztem anyámtól, hol van a papa, miért dugtátok el a papát? * És ebben a házban találkoztam az első ma­gyar íróval. 1903 tavaszán a család anyagi egyensúlya megingott. így hát anyám kiakasztott egy cé­dulát a ház kapujára, amely szerint egy szolid úriembernek való különbé járatú bútorozott szoba kiadó. Sokan jelentkeztek, érdeklődtek a szoba iránt, de a különböző diplomáciai tár­gyalások eredménytelenül végződtek. Végül egy délelőtt tanúja voltam, hogy egy csinosan öltözött, fekete hajú bácsi állított be, ha jól emlékszem, cilinder is volt a kezében és leg­nagyobb csodálkozásomra az egyik szemére egy darab üveg volt ragasztva. Nem tudom, hogy anyámra milyen hatást tett az idegen külseje, én elragadtatva néztem és egy szót sem akartam elmulasztani a beszélgetésből, ami anyám és a rendkívül vonzó látogató kö­zött elhangzott. Anyám megmutatta a szobát, a nála szo­kásos magabiztos hangon közölte számtalan előnyét és úgy látszott, az idegennel meg le­het egyezni. Már a bér nagyságáról diskurál­tak és mivel a férfi nem tett ellenvetést, anyám hellyel kínálta. A feszültség csökke­nését akarta-e jelezni az idegen, vagy más okból, de nemcsak a cüinderét vagy kemény­kalapját tette az egyik székre, hanem a kesz­tyűjét is lehúzta, s a csodálatos üveget is le­vette a szeméről. Kicsit csalódva láttam: ugyanolyan szeme van, mint bárki másnak. Ez a meglepő változás annyira lekötötte figyelmemet, hogy egyideig nem hallgattam a beszélgetésre. Pár perc múlva aztán meg­rökönyödve vettem észre, hogy az előbb még udvarias és barátságos eszmecsere harciassá vált. Anyám felcsattant: — Ki van zárva uram. Ez tisztességes úri otthon. Azt semmi esetre sem engedhetem meg! A férfi viszont kissé sértődötten válaszolt: — De nagyságos asszony, én nem vagyok akárki, nekem most mutatták be a darabomat a Vígszínházban. Bennünket, művészembe­reket, másképp kell megítélni! — Nekem az mindegy, hogy hol mutatták be, én tisztességes polgárasszony vagyok, a szobát pedig csak oly feltétellel adom ki az úr­nak, hogy itt nőlátogatókat nem fogadhat! Uraságod úgy látszik, eltévesztette a házszá­mot! — De egy írónak szüksége van rá, hogy ... megbeszélések, színésznőkkel... — Színésznőkkel, pláne. Még mit nem, mit képzel maga ... Szó sem lehet róla ... Ismertem anyámnak ezt a hangját, szigorú volt, kérlelhetetlen. Felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, minden további kísér­letezés hiábavaló. Az elegáns látogató újra feltette monokli­ját, ez most haragosan, gőgösen csillogott. Kifelé indult. Elképedve, de ugyanakkor büszkén néztem anyámra. Mindig tudtam róla, hogy ő a legnagyobb hatalmasság, de hogy, íme, még egy ilyen előkelő urat, egy írót, ilyen titokzatos mesterségűt is így elin­téz, nohát! Még kezet sem nyújtott neki, így dobta ki a polgári erkölcs nevében, a tisztes családi otthon védelmében — Molnár Fe­rencet. * Ám a szobának hamarosan gazdája akadt. Szelíd, szolid albérlő költözött hozzánk, aki több mint egy évtizedig, szomorú haláláig, úgyszólván családtagunk lett. És ha édes­anyám erélyes és erényes fellépése megfosz­tott attól, hogy alig hat éves koromban közeli kapcsolatot teremtsek a magyar irodalom ak­kori egyik vezéralakjával, az új, most már si­kerrel a szobára pályázónak köszönhetem igen korai ismeretségemet a színházzal. Országh Imre bácsi jól megtermett férfi volt, a Földművelésügyi Minisztérium hiva­talnoka, pénzügyi szakember, nagy karrier előtt állott, legalábbis akkor, amikor hozzánk költözött. A minisztériumi hivatal mellett pénzügyi tanácsadója, valami pénztári revi­zorféléje volt annak a Népszínháznak, amely­nek épülete még a felszabadulás utáni évti­zedben is ott állott a Rákóczi út és Körút sar­kán és a Nemzeti Színháznak adott ideigle­nes hajlékot. A század elején Vidor Pál volt a színház igazgatója, aki Imre bácsi jó barátja volt. így hát majdnem minden darabhoz kap­tunk jegyet. Szüleim persze nem mindig vit­tek el bennünket, legalább is engem nem, a legkisebbet. De jó néhányszor mégis ott ül­tem a Népszínházban, azóta már semmivé lett bársonypáholyában. Mennyi fény volt itt, mennyi szín, milyen gyönyörű nénik és imponáló bácsik! Hogy énekeltek is, az nem jelentett sokat, de milyen tréfásak voltak, há­nyon lehetett szívből nevetni. (Megjegyez­tem egynek a nevét: Kovács Mihály!) És hány zokogtatott meg. És a többi nép, ün­neplőbe öltözöttek, oly áhítatosan hallgatott rájuk, csak őket nézte. Ez az, ami kell nekem. Majd én állok ott és a többiek csak rám figyel­nek, az én szavaimat lesik, nekem tapsolnak. De én nem fogok olyan mélyen meghajolni, mint ezek itt, az nem szép. Az, hogy a nők csókot dobnak a közönségnek, az kedves. De a hajlongás — nem, azt nem teszem. Csak néhány hónapig élvezhettem ezt az álomvüágot, ha jól emlékszem, egy évig sem tartott Imre bácsi tündöklése. Vidor Pál a rosszulmenő színházat az akkori híres pri­madonna, Fedák Sári szerepeltetésével akar­ta megmenteni. De Fedák Sári elképesztően magas felléptidíjat követelt, az igazgató nem látott kiutat, bekövetkezett az összeomlás, Vidor Pál öngyilkos lett. És ekkor kiderült, hogy szegény Imre bácsi barátságból váltó­kat írt alá, Vidor kezese volt. Fizetésének na­gyobb részére a hitelezők rátették a kezüket, a minisztériumból nem bocsátották ugyan el, de karrierje véget ért. Megrekedt szürke kis tisztviselőnek. Megadással és méltósággal vi­selte a sorsát, néha egy-két üveg sörrel többet ivott este, a későbbi években be-behívott sakkozni, olyik este hallottuk, amint órák hosszat hegedült. Furcsa, zárkózott, lassan titokzatos emberré lett. Nagyon sajnáltam szegényt és gyerekszívem megtelt haraggal. Sejteni kezdtem, hogy az a fényes világ, az én csillogó városom, sötét, nehéz árnyakat is takar. 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom