Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Osgyáni Csaba: A „vándorló növénykert”

költözés következett: ezúttal a mai Kossuth Lajos utca, Szép utca és Reáltanoda utca közötti területre. A Budáról áthozott növényeket azonban Winterl biztonságosabbnak látta mintegy három éven át saját, Baross utcai telkén gondozni. A magyar botanika fejlődésének nemcsak a sok költözködés és az alkalmatlan telkek szabtak határt. Bécsben — akárcsak a magyar egyetemi élet fellendülését — nem nézték jó szemmel a botanikus kert gyarapodását. Az elért eredmények elsősorban Winterl és tanítványa, Kitaibel Pál ügyszeretetének köszönhetők. Lényeges változást az 1786-os esztendő hozott: ekkor látogatta meg a kertet II. József, ő tetszésének kifejezésén túl olyan aprólékos dolgokkal is törődött, mint a fák ültetése, a föld trágyázása és a virágágyak körülhatárolása „élükre állított, félig a földbe süllyesztett, jó száraz téglákkal". Az uralkodó érdeklődése az illetékesek segítőkészségét is előcsalta. A füvészkert szükségleteit ezután a kancellária fedezte. Főkertészt, három segédet és napszámosokat foglalkoztattak. A vízi növényeknek márványmedencét, teleitetőt és egy üvegházat építettek. A bécsi kertből többfajta magot és növényt, a faiskola gyarapítására észak-amerikai fákat juttattak Pestre, s évi száz forintos átalánnyal megkezdődött a nemzetközi magcsere is. A körülmények javulásával, Winterl József Jakab közel két évtizedes önzetlen és fáradhatatlan irányításával a pesti botanikus kert a századforduló táján első virágkorát élte. 1788-ban pedig — Kitaibel katalógusa szerint — mintegy négyezer növényfaj népesítette be a füvészkertet. Winterl József Jakab, noha orvos volt, nem csupán a gyógyhatású növényekkel foglalkozott. Az ország addig szinte ismeretlen, sajátosságokban gazdag növényvilága lényegében az ő megfigyelései alapján kezdett feltárulni. Jóllehet, a növénytan hazai története már közel négy évszázados múltra tekinthet vissza — Meliusz Juhász Péter „Herbárium"-a 1578-ban, Clusius pannóniai flóraműve 1583-ban jelent meg —, a török hódoltság korában nem fejlődhetett ki a magyar botanika; így története voltaképpen a nagyszombati magyar egyetem újjászervezésétől datálódik. Az első közép-magyarországi flóramű Winterl 1788-ban készített katalógusa — egyben az egyetemi botanikus kert első katalógusa —, amelynek értéke, hogy 25 rézmetszetű táblán 26 növényfaj élethű ábrázolását is mellékeli. A katalógusban leírt száz magyarországi növény közül mintegy hetven faj új volt a tudomány számára. Winterl latin neveket használt; a növények jóval későbbi keletű magyar elnevezése azonban érzékletes, nyelvi lelemény, szinte sejteti magát a növényt. A Magyar Középhegység mész- és dolomitlejtőinek különlegessége például a magyar zergevirág, a magyar zörgőfű, a magyar ebnyelvűfű, a pusztai meténg, a szürkés ördögszem, a szürke harangcsillag, a gyapjas gyűszűvirág, a magyar és a szürke repcsény, a pirosló és a kisvirágú hunyor. Ebben a katalógusban szerepelnek először az Alföld homoki és sziki növényvilágának legjellegzetesebb képviselői: homoki cickafark, vértő, fátyolvirág, szegfű, ternye, kocsord, keserűfű, nőszirom, sziki cickafark, sziki és buglyos here, halvány ziliz és mások. Terjedelmében és jelentőségében is túlnő Winterl munkáján Waldstein és Kitaibel 14 év alatt füzetekben kiadott műve: Magyarország ritkább növényei írásban és képben. Gombocz szerint: „ ... ez egy új, ismeretlen, sajátságos flórának a csodálatos múzeuma, a magyar flórának alapvető, standard műve . . ." Kitaibel korának szinte valamennyi jelentős botanikusával levelezett, tizenegy külföldi tudományos társaság tagja volt, több mint 15 év során megtett kutatóútján rendkívüli mértékben gazdagította a füvészkert növénykincseit. Noha betegeskedése, majd korai halála megakadályozta abban, hogy az összegyűjtött anyagot kimerítően feldolgozza, az ő nevéhez fűződik a legtöbb hazai növényfaj felfedezése. Ebben az időszakban, 1807-ben adták ki az első magyar nyelvű növényhatározót, a „Magyar Füvész Könyv"-et is, amelyet Diószegi Sámuel sógorával, Fazekas Mihállyal, a Ludas Matyi szerzőjével közösen írt. Kitaibel — gyűjtő és analizáló — elfoglaltsága miatt a kertet többnyire Hundsrath főkertész gondozta; pontosabban: ő hanyagolta el gondozását. A fejlődés íve megtört, a kert állapota rohamosan romlott. De nem Hundsrath az utolsó főkertész, aki hasonló kárt okozott. A Józsefvárosban Kitaibel Pál találóan nevezte a pesti füvészkertet „vándorló növénykert"-nek. 1809-ben újabb költözés következett, ezúttal a mai Múzeum körút 4. alatti telekre. Kitaibel utóda, Haberle Károly irányítása alatt — Rochel Antal főkertész segítségével — a növénykert gazdagsága, gondozottsága minden azelőttit felülmúlt. Az akkoriban elfogadott Linné-rendszer helyett Haberle korszerű természetes rendszerezést vezetett be. Amíg régebben a kert fő értékét a speciális magyar fajok képezték, ezúttal különösen az alpesi, a bánsági és a szibériai gyűjtemény lett szinte egyedülálló Európában. Rochel utóda, Kozina Lajos főkertész hanyagsága viszont a kert pusztulásához vezetett. 1844 nyarán egy vihar több épületet és az utolsó üvegházat is romba döntötte. A puszta virágágyakban szinte csak a gyom burjánzott. A pesti Szépítő Bizottmány már 1840-es tervében foglalkozott a botanikus kert elköltöztetésének tervével — jóllehet, az elhanyagoltság miatt ekkor inkább új kert alapításáról lehetett szólni. József nádor javaslatára 1847 áprilisában vásárolták meg e célra az Üllői úti Festetich-telket. Ezen a környéken akkor már múltja volt a növénykultusznak. A szomszédos Orczy-telek 1795 — 1829 között Pest legszebb nyilvános parkja volt, az ország akkor legnagyobb üvegházával, nagy — ma is meglevő — természetes tavával. A kérdéses telek ennek ellenére szomorú látványt nyújtott. Az abszolutizmus kormányának 1850-ben kelt átvételi jegyzökönyve szerint „a kert nagy része egy teljesen kulturálatlan pusztaságot mutat". Pedig ekkorra már megkezdődtek a földmunkák, rendezték az elmocsarasodott forrás területét, három részből álló, nyolcszáznégyszögöles tavat ástak. A kedvezőtlen politikai helyzetben azonban a szükséges anyagi feltételeket sem sikerült előteremteni. S noha később, 1851-ben a helytartótanács jelentős, ötezer forint értékű támogatást adott évente, a vezetésre alkalmatlan igazgató, Gerenday József elképzelései csak tervek maradtak. A későbbi helyettes igazgató, Linzbauer Ferenc nem utolsósorban jó főúri összeköttetései révén, mecénások megnyerésével gyarapította a kert állományát. Magától az uralkodótól, a főhercegi, hercegprímási, püspöki kertekből kért értékes élő anyagot, s ők rendre „kegyelmesen nagyobb értékű gyűjteményeket ajándékozni méltóztattak . . . egyes vagy több, ritkább fajú példányokkal gyarapították intézetünket." Két év múlva Pest a legtöbb neves európai botanikus kerttel cserekapcsolatban állt. 1866 után Európa-hírű tudós, Jurányi Lajos került a kert élére, s ebben az időben a növénykert újabb fénykorát élte. Növénygazdagsága a hetvenes évek sajtójában is helyet kapott. Gombocz pedig ezt írta: „a magyar botanikus kert történetében mindig nevezetes hely fog jutni Fekete Józsefnek is", aki több mint negyven éven át volt méltó gondozója az itteni növényvilágnak. Régebbi feljegyzések szerint a nagy üvegházban több híres pálmát is neveltek. Száz évnél is idősebb volt a Battyhány Lajos ikervári kertjéből származó Phoenix pálma, a bécsi császári kertből származó öreg legyezőpálma, csavarpálma, cikász; 8 — 10 méter nagyságú jukkát gondoztak. Az 1866-ban Jurányiáltaljavasolt „akvárium" 1893-ra vált való-19