Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - A címlapon: Lőrinczy György felvétele

dapesti székhelyű építőipari szervezetek 10—12 milliárd forint értékű építési igényt utasítanak vissza évenként. Ilyen körülmények között érthető, hogy a tanácsi beruházók, akik 68 ezer lakás építéséért és kapcsolódó létesítményeikért felelősek, különleges feladatok elé néznek. Egyrészt időben kell megkötniök a szerződéseket, kivédve az építőipari árak emelkedésének, a hosszú hónapokig húzódó árvitáknak a következményeit, hiszen az ötéves terv költségvetésében egyszer már megállapított kereteket a továbbiakban nincs módjuk bővíteni. Másrészt fokozott gonddal kell a beruházóknak az építkezések minőségére ügyelni, végül pedig minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket kell tenniök a lakásépítkezések komplexitásának sikeréért, a járulékos létesítmények határidős elkészültéért. Éppen a beruházási piacon mutatkozó feszültség követeli meg a FÖBER-től a magasabb színvonalú irányítást, a megnövekedett feladatokkal arányos szervezeti és személyi feltételek megteremtését. Budapesten az egyik legfontosabb beruházói teendő kétségkívül a lakásépítés komplexitásának megvalósítása, annak biztosítása, hogy a családi otthonokkal egyidőben épüljenek meg a gyermek- és oktatási intézmények, a kereskedelmi és szolgáltató létesítmények. Az ezzel kapcsolatos anomáliák és az okok is közismertek. A kapcsolódó létesítmények technológiai fejlődése mindeddig nem tudott lépést tartani a lakástermeléssel; a lakásépítés fő terhét Budapesten a 43-as sz. Állami Építőipari Vállalat és a Budapesti Lakásépítő Vállalat viseli, a két szervezet összesen 68 ezer családi otthont épít fel öt év alatt. E feladat ellátása mellett korlátozottak a lehetőségeik a járulékos beruházások megvalósítására. Házgyári elemekből az említett intézményeket nem lehet felépíteni, akár a hagyományos, akár a könnyűszerkezetes technológia eredményes alkalmazása pedig csak több építő vállalat összefogásával, illetve egy új, kizárólag a kapcsolódó beruházások megvalósításával foglalkozó kivitelező szervezet révén válna lehetségessé. Ismét csak a tervidőszak első évének tapasztalataira visszatérve; a könnyűszerkezetes technológia elterjedése csupán 1974-től várható, s az említett építő vállalat szervezése sem megy máról holnapra. E késedelmeket ellensúlyozzák az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium intézkedései — a többi között iskola- és más járulékos épületek importjára — s a budapesti székhelyű nagy építőipari vállalatok segítőkészsége. Helyet az új lakásoknak! Érdemes külön fejezetet szentelni a másik fontos beruházói feladatnak, amelyet az „építési területek biztosítása" címszó alatt foglalhatnánk össze. A lakásépítés céljaira hasznosítható, s szanálást, közművesítést nem, vagy csak kevéssé igénylő fővárosi területek a 60-as évek elején fokozatosan, a harmadik ötéves terv végére pedig teljesen elfogytak. A gyári lakástermeléshez, a 68 ezer, telepszerűen építendő családi otthonhoz napjainkban kétféleképp lehet helyet biztosítani: „szűz" területen kevés lakás szanálásával, de költséges közművesítéssel, vagy viszonylag könnyen közművesíthető belterületi helyeken, ahol azonban vállalni kell a bontásokkal járó költségeket. A Fővárosi Tanács mindkét variációt mérlegelte, mielőtt kijelölte volna az 1971-1980 között építendő lakások területét s a városszerkezeti adottságok figyelembevételével a két módszer vegyes alkalmazása mellett döntött. A kijelölt területeken rendkívül nagytömegű lakásbontás, 18 ezer elavult, — vagy az új építkezések útjában álló — családi otthon szanálása válik szükségessé már a mostani ötéves tervben, 1976—1980 között pedig még ennél is erőteljesebb lesz a szanálás üteme. A főváros külső területein, ahol a közművesítés hiányzik, az épülő lakások 37 százaléka, a kisebbmérvű lakásbontást igénylő területeken 26 százaléka, a peremkerületek központjában 20 százaléka, a belső rekonstrukciós területeken 17 százaléka kap helyet. Tulajdonképpen a nagyszabású szanálások előkészítésekor derült ki, hogy a területkijelölés mennyire költséges tényező, s sok szempontból a beruházók egyik legnehezezebb feladata. A magántulajdonban levő ingatlanok kisajátítására, sokszáz kisipari műhelyre, kiskereskedői üzlethelyiségre kifizetett kártalanítási költségek évről-évre emelkednek s amíg 1968-ban a negyvenmillió forintot sem érték el, ez évben már jelentősen túlhaladják a százmillió forintot. A tanácsi lakás-célcsoportos előirányzatokból az úgynevezett „egyéb költségek" — ide tartoznak a tervezési, beruházás-igazgatási, kisajátítási, szanálási kiadások — három évvel ezelőtt a teljes lakásépítési költségek 7—8 százalékát alkották, az idén ez az arány már a 13 százalékot is megközelíti. Az egy új lakás építésére jutó „egyéb költségek" 24 ezer forinttal szerepelnek a tervben, jóllehet ennek az összegnek a kétszeresével kell már számolni. Ebben nem kis szerepük van a közületi kártalanításoknak, ipari szanálásoknak, amelyek az idén, már a tervidőszak első évében 180^-200 millió forinttal kurtították meg a tanácsi költségvetést, még egyszer akkora összeggel, mint tavaly, s felülmúlják a 300 millió forintot. Lassú és költséges kisajátítás A tanácsi szervek 1968-ban, kormányhatározat nyomán kezdték meg a lakásépítésre kijelölt területeken a szanálandó üzemek, intézmények telephelyeinek feltárását, s megtették az első intézkedéseket kiürítésükre. A mostani tervidőszakban 230-ra tehető azoknak az ipari üzemeknek, raktáraknak, közintézményeknek, kereskedelmi és szolgáltató létesítményeknek a száma, amelyeknek bontását, áthelyezését — mintegy 140 ezer négyzetméternyi beépített területről — meg kell oldani. A tapasztalatok arra utalnak, hogy a szanálandó telephelyek birtoklói nem egyszer túlbecsülik a szóban forgó ingatlan értékét, indokolatlan követelésekkel állnak elő s emiatt a beruházók képtelenek időben munkához látni. Amire a kisajátítási viták eldőlnek, a kivitelezők márcsak késve, ismételt felvonulással láthatnak munkához, s zavart, többletköltséget okoz a huzavona az ideig-Csigó László felvétele lenes közmű- és távfűtővezetékek miatt is. Ilyesfajta kártalanítási viták a jövőben sem elkerülhetők, ezért egyrészt a terület előkészítési tevékenység határidejét még előbbre kell hozni; másrészt a közületek s felügyeleti szerveik szemléletében is változásra van szükség; pillanatnyilag ugyanis akár egy kisebb jelentőségű, teljesen elavult üzemrészleg kiürítése, bontása miatti viták is lakások százainak építését akadályozzák. A számítások szerint a Budaörsi úton, Rákospalotán és Sashalmon az építésre kijelölt területek 80 — 90 százaléka, Újpesten, Pesterzsébeten és Csepelen 60 — 70 százaléka, Kőbányán és Kispesten 40—50 százaléka igényel kisajátítást. A szanálásra fordítandó összegek az Újlipótvárosban, a Józsefvárosban és Pesterzsébeten a legmagasabbak, elérik a 60, illetve a 80 millió forintot. Az óbudai lakótelepi építkezés 40 millió, az újpesti és a rákospalotai 32—32 millió forintot emészt fel — csupán a bontási munkák, a kisajátítási eljárások miatt. Valamelyest kedvezőbb a helyzetük a beruházóknak, amikor a tervezési költségekkel számolnak. A második és a harmadik ötéves tervben e kiadások az építési költségeknek mintegy 3,5 százalékát alkották, a mostani tervidőszakban — az acélszerkezetes technológia bevezetése ellenére — nem érik el a 3 százalékot, lakásonként a 7—9 ezer forintot. A beruházóknak sikerült úrrá lenniök azokon a nehézségeken is, amelyeket a kivitelezési tervdokumentációk késedelmes szolgáltatása okozott, s a korábbi években jogos hivatkozási alapot 2