Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Láng Péter: Munkássport az ellenforradalmi korszakban

Szuly Gyula n műemlék ne legyen túl fiatal! A régóta ismerős utcákat félig-meddig lebontották már. Némelyikben csaknem minden új — mégis ugyanaz az utca. Ahol régi kő és tégla legalább egy-egy részen megmaradtak, nem szabadulunk a gondolattól, hogy ez még ugyanaz a ház. ... A Csalogány utcai ablakunkból két fontos helyre láttunk. Egyik a „Zöld Hordó" kerthelyisége volt, a másik rossz lányok „munkahelye" az Apolda utcában. A nagy Ilona-udvart, melyben akkor laktunk, újabban a Hattyú utcához csatolták; de változatlanul áll. A „Zöld Hordó" és a lányok háza nincs már meg, az Apolda utcát pedig még akkoriban Fiáth Jánosról nevezték el. De az ominózus lakhelyet és munkahelyet apám és a férfirokonok továbbra is „ápoldá"-nak mondták. Nem tudtam, mivel foglalkoznak a kisasszonyok. Irigyeltem, amit látni lehetett az életükből. Sok ismerősük volt és úgy éreztem, nekem nincs elég. Apám Zeiss-Punktal gyártmányú egycsövű gukkerján át néztem őket, ue ő észrevette és felirányította kezemben az égbolt felé: „Ami lent van fiam, az nem érdekes, azokat a dolgokat kell nézni, amelyek odafönt vannak. Az ott az Arcturus. Az meg a Véga." Szép volt a Véga és szép az Arcturus. Főképp azért, mert elhittem, hogy a Zeiss-Punktal révén mindkettő a mi családi világunkhoz tartozik. Hol is akadna még egy olyan nagyszerű látcső? A csillagokat sem láthatja mindenki. De engem, sajnos, leginkább az emberek érdekeltek. — Milyen sok embert ismernek a sétálgató kisasszonyok azok közül, akik erre járnak az utcán! — Mi közünk ahhoz, hogy kit ismernek a kisasszonyok? Az Arcturust nézd. Apám idegessége szembetűnő volt. Én találgattam. — Ezek este mindig levegőznek. Már, ha ilyen meleg van... Soká fent vannak, tán alhatnak délelőtt. Alighanem délután dolgoznak, vagy férjnél vannak. Nincs dolguk. — Te ne törődj vele, hogy mások mikor levegőznek és mikor alszanak. Sokkal érdekesebb az, hogy melyek a nagy égitestek. Éreztem, hogy igaza lehet, mégsem mindig az Arcturust figyeltem. Fojtott, furcsa feszültség áradt az utcából. Égi és földi dolgok egymás közelébe kerültek, ha egyetlen mozdulattal fölfelé irányítottuk a Zeiss-Punktalt. A „Zöld Hordó" konyhájából áradt az ételszag. Estefelé a kerthelyiségben a pincérek is az eget kémlelték, aztán, ha reményteljesnek látszott, piros ernyőket raktak a lámpák köré. Az úgynevezett „Cigány-banda", melynek egy tagja sem volt barnabőrű, rázendített egy angol slágerre. Éveken át minden este azzal kezdték, s a darab előadása egyre gyatrább lett. A szomszédunkban lakó hajóskapitány neje, míg a kapitány az Al-Dunára járó hajón töltötte napjait, könnyezve mondta anyámnak: „Mindig elsírom magam, ha arra gondolok, hogy mi, a szegény Velkóék, zeneszónál vacsorázhatunk. Istenem! Ha az uram holnapután megjön, kinyitom az ablakot és beszáll a zene. Ide, a mi vacsoránkhoz is, kérem!" Apám pokolba kívánta a „Zöld Hordó" muzsikáját. Gyakran hallottam tőle, hogy két dolog miatt kell elköltözni a Csalogány utcából: az egyik ez a zene, a másik az „ápolda". Mit értett ez alatt, nem volt előttem világos. Számomra nagyszerű hely lett a „Zöld Hordó" kerthelyisége, mert a Zeiss-Punktal révén, ha távolról is, részt vehettem a felnőttek boldogságában. Néztem a vendégek asztalait. Súlyos nyűgnek éreztem a gyerekkoromat s az érdekelt, miképp érték el a felnőttek a rajtuk látható, boldog biztonságot. Ez a diadaluk a vendéglő asztalai mellett tovább erősödött. A kisasszonyoknak pedig, lent az utcán, újabb ismerősöket mutattak be korábbi ismerőseik s az irigylésre méltó társaskör bővült. A vendéglő Apolda utcára néző konyhaablakából feltört mosogatólészaggal elegyedett ételszag ugyan nem esett jól anyámnak a születésem előtti órákban, de a pirosan virágzó gesztenyefát szerette nézegetni. Most már kivágják, mert a „Zöld Hordó" megszűnt. Lebontották, bár a kert, elvadultan, ott áll. Örömmel hallottam, hogy a helyére nagy társasház kerül. A körök néha bezárulnak; hátha abban kapok majd lakást. Ha elmentünk a nagyszüleim Batthyány utcai egyemeletes házába, jelentős állomások következtek. Sietve vonultunk át a túlsó oldalra, mert a „Zöld Hordó"-ból esetleg italos emberek jöttek ki, vagy olyanok, akiknek — bár ismerősök voltak — sokkal jobban ment, mint nekünk. Ne döcögjünk ott mellettük csak úgy szerényen, miközben ők beszállnak az autóikba. A „Budai Apolló" mozi után egy piros óvoda következett. Látókörünk főbb tájékozódási pontjai: piros óvoda — piros polgári (ma is a Batthyány tér közelében „ugyanaz a ház"), és a Meszaneksarok (így hívtak egy kalapost a Batthyány és Hattyú utca találkozásánál). A „Budai Apolló" helyén játszótér van. Külföldre szakadtából hazalátogató barátom kérdezte: nem sok egy kicsit a gyerekjátszótér ezen a Budapesten? A bombasérült házak helyére, úgy általában, játszóterek kerülnek? — Szó sincs ilyesmiről. Csak manapság törődünk végre a gyerekekkel. Itt volt az ideje. íme: játszhatnak már! — No és ez az „Illatos úti háború" — tolta elém az egyik folyóiratunk riportját. — Látod, ezt is bevalljuk. Ebből is látszik, mennyire kellenek ilyen terek. Ne sajnáld az Apollót. — Jó, csakhát az emlékek! Az Apollóba vittek minket oktatófilmelőadásra a gimnáziumból. Itt vonultunk le a Fiáth János utcán. -— Itt ugyan nem, mert a Linzi-lépcsőn vonultunk s a Meszanek-saroknál. Csak nem képzeled, hogy elvezettek bennünket az előtt a ház előtt? — Tényleg lehetetlen. Akkorhát ott jöttünk le. — Hanem ide nézz, emlékszel még a „pofás ház"-ra? — Ez volt az ? — csodálkozott a barátom. — A nagyszüleid háza. — Az ám, itt áll ugyanúgy. De műemlék lett, már rajta a tábla is — büszkélkedtem. — Ugyanúgy ? Azt mondod, hogy ugyanúgy? Kissé zavarba jöttem. — Hát nézd, a hátsó frontot újjáépítették, de olyanformán, ahogy eredetileg állt. Hanem, amit innen az utcáról látsz, az teljesen ugyanaz. Azonos alkatrészek, azazhát majdnem azonosak. Valamilyen gerendát égettetett el a nagynéném, amely egy rész bontásánál előkerült. Rajta volt az évszám. — Miféle évszám ? — A ház építésének időpontja. Arról kiderült, hogy néhány évvel fiatalabb a ház, mint az emléktábla jelzi... Ebből is láthatod, manapság nálunk ilyen hatalmas a műemlék-kultusz. A dokumentumot fedje más dokumentum és takarja múlt! S a múltat új dokumentum cáfolja. — Szép, de mért festették ezt most ilyen bordószínűre ? — Szokd meg így. Én már megszoktam. — Könnyű neked. Én holnap utazom. Az sárga ház volt, tehát nekem a nagyszüleid háza nincs már meg. — Eszerint a te számodra aligha létezett egyáltalán, mert nem volt sárga sohasem, ugyanis barna volt. Nem vitáztunk tovább, a barátom elutazott. 34