Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: Gondolatok Granasztói Pál „Itthon éltem” című regényének olvasásakor

egyszer majd múltat. Amit az építész alkot, abból nem csupán ház lesz, hanem város. Város, tehát olyan kollektív termék, amely­ben a házakhoz emlékek, verssorok, dalok, szokások, még viccek is tartoznak, ízek és il­latok tartoznak, fák, madarak, temetők és szépasszonyok. Város, tehát valami, ami ha egyszer el is múlik, mégiscsak joggal örök­nek mondható az esendő kis emberi élethez mérten. Mert az épület, mint minden em­beri mű, nemcsak a horizontális, hanem az annál is szinte fontosabb vertikális munka­megosztásnak terméke. Ez talán sehol sem annyira kivilágló, mint éppen az építészet­ben. És furcsa dolog: az egyes épület olykor inkább az idő szégyenét hordozza, ránézünk és a Szép Fegyverkovácsné jut eszünkbe, de a város: olyan amilyen, akármilyen — a vá­ros mindenképp a ködbe vesző eredet és a végeláthatatlan jövő jelképe. Állandó figyel­meztető, hogy meghalunk, de mégsem egé­szen, hogy „folyik a víz, áll a part, elmegyünk innen, maradnak mások", akik ugyanúgy nézik majd a partok közt folyó vizet és járják ugyanezeket az utcákat; aligha több vagy ke­vesebb változatossággal az életükben, mint amit mi megértünk. * „Itthon éltem". Mi volt a sorsszerű és mi a szabadon elhatározott abban, hogy valaki mindvégig ragaszkodott a szülővárosához; erény ez, és ha igen, miért ? — ezekre a kér­désekre keresi a választ Granasztói és pró­bálja megvonni ebben a megvilágításban a maga életének mérlegét. Ennek a próbának rendeli alá most mindazt is, amit az építé­szetről, az építészekről és a városról elmond. De hát végül is szükség van ilyen próbára ? Nem az a természetes dolog, hogy az ember ragaszkodik az otthonához ? A XVIII. században még zárt tömegek települtek be Magyarországra. A XIX. szá­zad első felében és derekán még afféle „kis Amerika" voltunk itt Európában, ahová Ke­letről és Nyugatról egyaránt jöttek szeren­csét próbálni, egzisztenciát alapítani, meg­honosodni a legkülönfélébb rendű-rangú emberek. A múlt század vége felé ez a né­pességi mozgás hirtelen megfordult: kiván­dorló ország lettünk. A paraszti és munkás­nyomor tömegeket kényszerített rá, hogy el­hagyják az országot. De kivándorlásra kész­tették az itthoni szűkös viszonyok a kispol­gárok és az értelmiség elég magas hányadát is. Hovatovább megszokott lett, hogy bizo­nyos — főként reális — szakmákban a fejjel kimagasló egyéniség külföldön érvényesült. Növelte a számot ezután a politikai vagy félig-meddig politikai emigráció: a fehérter­ror és a fasizálódás éveiben, majd a fasizmus összeomlásakor. Tömegesen vándoroltak ki ezt követően nem csupán azok, akiket a szo­cialista fordulat létalapjukban érintett, de olyanok is, akik egyszerűen csak féltek az is­meretlen újtól. És ha ezt a folyamatot kény­szerintézkedések ideig-óráig fékezték, annál súlyosabb lett a gátszakadás 1956-ban: volt itt akkor néhány hét, sőt, hónap, amikor olyan nagy volt a centripetális erő, hogy aki maradt, annak meg kellett kapaszkodnia. Jó ideje ugyan ilyesmiről már szó nincs, de bizo­nyos mértékű szivárgás még tart, és nagyobb mértékben kifelé, mint befelé. Vegyük tudo­másul: aki csak az életszínvonal javulására tekint, s nem a szocialista jövő építésére (és annak perspektívájában az életszínvonalra), az, ha módja van rá, elmegy, mert miért ne menne, magasabb életszínvonalat készen ta­lál sokfelé. Ráadásul a legális kivándorlás vagy külföldi munkavállalás lehetősége igen csekély. Aki tehát ma „elszivárog", az vég­képp a hontalanságot választja. Mindehhez pedig vegyük még az értelmi­ség egy részének azt a problémáját, amelyet Granasztói igen pontosan és részletesen föl­térképez regényében: a régi baloldaliak vi­szontagságait és csalódásait. Véletlenül elég közelről ismerem azt a kört, jórészt még a személyeket is, akiket könyvében emleget. Magam is ott voltam Párizsban a második világháború előestéjén, s ez volt a fő témánk — egyebek közt közös barátainkkal, Hevesi Andrással, Weltzl Jánossal —, hogy: most aztán haza vagy a vakvilágba ? Mert hogy ha­za mire megyünk, azt elég pontosan tudtuk. Sokan kinn maradtak. Mi úgy véltük: ami otthon érhet, bármi lesz is — a sorsunk lesz. Ami baj a magunk választotta idegenben ér­het, hiszen ott is érhet, az a pechünk. És vá­lasztottuk inkább a sorsot, a fölszabadulás reményében. Jól tudjuk, mi volt a „fölszabadulás" pon­tos tartalma a „Tér és forma" tájékán, és ez a példa is általánosabb érvényű: az az igaz­ság, hogy valamennyiünknek túlzottan vér­mes reményeink voltak az „egycsapásra más világ"-ról, az egész régi baloldali értelmi­ség szocializmusában meglehetősen nagy adag doktrinér, irreális elem volt. Ám alig­hanem mégsem ez lett a fő bajunk. Hanem hogy mi itthon éreztük magunkat ebben az új világban, s a magunk ügyeként védtük, amit a szocializmus érdekének láttunk, még ha védtük benne olykor a magunk — jórészt ártalmatlan — utópiáit is. Vagyis ez a fajta régi baloldali értelmiség sokszor ellentmon­dott és vitázott. Míg a közöny és a rosszin­dulat befogta a száját vagy vállat rándított cinikusan: „ha nekik ez kell..." Bizony ke­serves csalódása volt sok tisztességes ember­nek : margóra kerülni, miközben a törzsökös reakció kajánul dörzsöli a markát. És mennyi szubjektív torzulás, a kicsiny „magyar alom"-nak mennyi szerencsétlen hitvány­sága jutott érvényre! Nem kevesen gondolkodtak végül úgy: ami itthon történik, azt a szívemre veszem; inkább elmegyek hát idegenbe, dolgozni ér­dektelenül, bármit: többet is keresek, to­vább is élek. Nagyon higgadtan, mindeneknek túlján beszél Granasztói ezekről a fájdalmakról, igazán a legcsekélyebb apprehenzió nélkül. És amit mond, csöndes-szemérmes vallomás a hazának és a szocializmusnak. Mindenek ellenére: a hazának és a szocializmusnak. Süket legyen, aki nem hallja meg az ilyen szemérmes, halk vallomást. Vagy talán az a „mindenek ellenére" ... ? Vegyük végre tudomásul: a szocializmust csak mindenek ellenére lehet szeretni és úgy is kell szeretni! Aki úgy, amint van, sző­röstül-bőröstül szereti, az gyanús. Sőt, to­vább mennék, talán mindent is, amit szere­tünk, mindenek ellenére kell és lehet szeretni, az embereket mindenek ellenére kell és lehet szeretnünk. (S így, a vége felé, már magát az életet is csak a halál ellenére kell és lehet sze­retnünk.) Talán éppen ebben a fenntartás­ban rejlik tulajdonképpen a szeretet értelme. * Granasztói nem egyszer érezhette úgy: a „józan ész" szerint el kéne mennie. Elment számos barátja, harcostársa. Nem is egészen idegenbe menne, hiszen sokszor bejárta, jól ismeri Európát, nem elmenne, ü/wáramehet­ne valami régi kedves helyre. Jól beszél szá­mos nyelven. Jó szakmája van, érti is, már neve is van, s hozzá kitűnő személyes kap­csolatai. Bizony, olyan erősek itt a józan ész érvei, hogy aki az érzelmi kötöttségekre hi­vatkozik, az már-már érzelgősséggel vádol­ható. (Az olyannyira megvetett érzelgősség­gel!) Granasztói mintha védekeznék ez ellen a gyanú ellen önmaga előtt; védekezésül tehát elemzi: mi is valójában az az idekötő érze­lem, melyek az összetevői, hogyan alakul ki ? Miért kellett itthon maradnom ? — kérdi. Mennyi cikkezés folyt erről mostanában is, és mennyi puffogó frázis hangzott el. Még a toll hivatottjai is olykor: alig emelkedtek azok fölibe, akik először jól bemocskolják a hazaárulót, hogy utána szép tisztára mos­dassák az idegenbe szakadt hazánkfiát. Granasztói tudomásul veszi, hogy mindig voltak — bármely különös kényszer nélkül is — pionírok, voltak otthonkeresők, néha egész népek is fölkerekedtek új hazát alapí­tani. A városba költöző és a falujában maradó paraszt közt sincs, pusztán ennek a ténynek alapján, holmi erkölcsi minőségi különbség. Granasztói tehát, mindenfajta feketítés és magasztalás mellőzésével, próbálja kutatni a sorsokat, barátai sorsát, a maga sorsát. Sokat járt külföldön, tehát tudja, mi az: idegenben élni. Sok ismerőse van az emig­ránsok között, és nem afféle csóró kallódók, hanem akik nagyon magasra jutottak. Meg­ismerte a sikerüket és a magányukat. Eszem­be jut a harmincas évek tragikus pesti vicce: „Maga hová megy?" „Sidney-be". „Olyan messze?" „Messze? Honnan?!" Rettenetes az, ha az ember úgy van idegenben, hogy nincsen „honnan"; ha az ember tehát min­dig és csak idegenben van. Akármüyen „vasfüggöny" — a világtól nem az szigete­lődik el igazán, aki itthon van. A világhoz, a világ befogadásához és ami ugyanaz: a be­fogadtatáshoz kell, hogy az ember valahol „itthon" legyen. Idegenben az idegenek között üdvözölhet olykor egy-egy ismerős. Régi barátokkal az utcán véletlenül találkozni — csak itthon le­het. Házat építhet az ember idegenben, palo­tát, akármit. Várost — csak itthon építhet. Élhet az ember a határátlépéstől haláláig idegenben. A végtelen időkben, ősök és utó­dok rokonságában csak — itthon. Granasztói nem ítélkezik és nem is mente­getőzik. Távol áll tőle ez is, az is. A tényt mondja, azt elemzi a maga történeti alakulá­sában, miközben a szálakat, amelyeket én itt különfejtve próbáltam bemutatni, állan­dóan egymásba szövi, egységben mutatja. Nem akar kioktatni senkit, mégis kimondat­lan is: tanácsot ad. Okosabban és hatáso­sabban, mint számos hazafias prédikátorok. Miközben szép nyugodtan, kitérve erre­arra, meséli a történetet. Ezt az annyira ne­künk és rólunk szóló történetet, hogy nehéz végül könyvétől megválnunk. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom