Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Tarjányi Sándor: Szociáldemokraták a Városházán a Bethlen-korszakban

11 nagy Jellinek Egy panamista tündöklése és bukása Tóth Mihály „A kétféle Jellinek Sztrájk előtt — Sztrájk alatt" Karikatúra a „Mátyás Diák" 1900. július 1-i számából A Révai Lexikon 10. kötete 842. oldalán Jellinek Henrikről a következők olvashatók: ,,. . . a buda-pesti közúti vasút volt igazgatója. Budapest közúti vasúti hálózatának kiépítése, továbbá a fővárosnak és a szomszédos községeknek helyiérdekű vasutakkal való összeköttetése érdekében nagy és eredményes muukásságot fejtett ki. 1904-ben udvari tanácsosi címet kapor;. 1911-ben, negyvenkétévi működése után a társaság kötelékéből kilépett." Nem nyugdíjazták, nem kapott végkielégítést, hanem kilépett. Miért lépett ki ? Erre a kérdésre kívánok, hiteles adatokra támaszkodva, az alábbiakban választ adni. A Budapesti Közúti Vaspálya Társaság alapítójának és első vezérigazgatójának, Jellinek Mórnak bátor, sőt, az akkori korban kockázatos merészségnek tekintett kezdeményezése iktatta be a lóvasutat a XIX. század második felében Pest kezdetleges közlekedésébe. Értette annak a módját, hogy a tőkét is megnyerje tervének: előteremtette az újpesti vonal kiépítéséhez szükséges anyagi eszközöket. Az újpestit gyors egymásutánban követték a Városliget—Kerepesi úti, az Üllői úti vonalak. A főváros rohamos fejlődése azonban feltétlenül számot tartott egy olyan személyre is, aki az egyesített Budapest közlekedési viszonyainak igazi úttörője, közlekedési politikájának irányadója legyen, jó előre körvonalazva a jövő közlekedésének alapelveit is. Ennek a feladatnak a megoldása jutott az alapító fiának és utódjának, Jellinek Henrik vezérigazgatónak osztályrészéül és hivatásául. Jellinek Henrikkel új korszak kezdődött Budapest közlekedésében. Ez a vállalkozó szellemű ember nagyszerűen ki tudta használni azokat a lehetőségeket, melyeket egy szinte amerikai tempóban fejlődő város nyújtott. A közúti vasút nemcsak busás jövedelmet hozott a részvényeseknek, hanem komoly hatalom is lett a közéletben, a fővárossal szemben — és ennek » hatalomnak Jellinek Henrik volt a letéteményese. Nem volt népszerű; túlságosan ridegnek tartották. Vagyis sokkal inkább üzletember volt, semhogy népszerűvé válhatott volna. Jellinek Henrik megérezte, a fejlődést, előre látta a jövőt: a környékbeli községeket egymás után kapcsolta össze a fővárossal. 1886-ban sorra építtette a soroksári, a cinkotai, a szentendrei és a haraszti vicinálisvonalat. így arról is gondoskodon, hogy ha majd egyszer lejár a közúti vasút koncessziója, a részvényeseknek megmaradjon a vicinális osztaléka. A főváros szinte szédületes fejlődése mellett csakis nagystílű, koncepciózus intézkedésekkel lehetett lépést tartani azokkal az igényekkel, amelyeket az óriási arányokban növekedő lakosságszám megkövetelt. Ekkor történt, hogy a vezérigazgató olyan lépésre szánta el magát, ami akkor végzetes merészségnek tűnt: bevezette a legradikálisabb tarifareformot. A hatkrajcáros zóna-tarifa bevezetése tulajdonképpen negyvenszázalékos viteldíj-mérséklésnek felelt meg. Ez az intézkedés akkor nem csak Budapesten volt újdonság — és az aggályoskodók ellenére ez lett a csodálatos forgalom-emelkedés elindítója. 1886-ban, a zóna-tarifa bevezetésekor az utasok száma 11,3 millió volt; három évvel később, 1889-ben 17,6 millió lett; 1896-ra pedig már 26,4 millióra emelkedett! Miután a Társaság ekképpen fölvértezte magát, bátran tovább lépett: elhatározta a lóvonatú üzem villamosítását. Két év alatt, 1896 — 98 között elkészült a hatalmas munka. Ezen felül, a Városi Villamos Társasággal közösen, megépíttette a Földalatti villamosvasutat. Az átalakítás befejeztével Budapest Európa legkitűnőbb forgalmú nagyvárosai sorába emelkedett. Az utasforgalom pedig egyre nőtt. Jellinek Henrik közel három évtizedes vezérigazgatósága alatt háromszor került összeütközésbe a munkássággal. A BKVT dolgozói három alkalommal léptek sztrájkba az emberségesebb munkakörülményekért, a nagyobb darab kenyérért — s ő mindháromszor felülkerekedett. Először ígéretekkel sikerült a tapasztalatlan munkásokat újra munkára bírnia; a második esetben a munkásság árulói és a kitartás hiánya segítették győzelemre; harmadszor pedig karhatalommal verette szét a sztrájkolókat. Egyszer került szembe üzlettársaival — akkor azonban elbukott. Pillantsunk be néhány dokumentumba, amelyek az emlékezetes eseményekről vallanak. 1900. július 29-én a BKVT közel 1000 alkalmazottja gyűlt össze a városligeti Zöld vadász vendéglőben. Előzőleg a Szociáldemokrata Párt megbízottai tárgyaltak Jellinek Henrikkel s ígéretét vették, hogy kimegy a sztrájktanyára. A június 30-i találkozásról a Népszava így emlékezett meg: „Hosszasan beszélt és nem lehetetlen, hogy e beszédével frenetikus hatást ért volna el — a főrendiházban. A főrendi, élet nélküli múmiák bizonyosan elfogadták volna minden ajánlatát, de a mozgalomban résztvevők között nem volt egy lélek sem, aki szavait — megértette volna. Nem lehetett ezzel a beszéddel megnyugtatni a bérharcba belekényszerített, helyzetükkel elégedetlen embereket. Szólt az a beszéd mindenről, arról is, ami nem odavaló és nem is nekik volt szánva, csak arról nem, hogy mit ad és mit kap meg a társaság tőlük. Hatszáz forint fizetéssel nem bíró alkalmazott ne nősüljön, ezt rendeli az új szolgálati szabályzat!!! Hát mit tegyenek ezek a szegény emberek? Vadházassággal erkölcstelenítsék el azt az egészséges emberi érzést, gondolkodást, ami eddig még némiképpen az élet felszínén tartotta a társadalom súlyosan elnyomott páriáit? Vagy várjon addig, míg eléri a hatszáz forint fizetést, majd úgy ötven esztendő múlva ? A bérharcosok vezérei, az elnökség még az igazgató jelenlétében újból felszólította az összegyűlteket, megkérdezve őket, vajon elfogadják-e a hallotakat, s megkezdik-e a szolgálatot ? Harsány „nem fogadjuk el" reszkettette meg a levegőt, az előállott eső nyomán keletkezett szél süvítve száguldott végig a városligeti fák dúsan virágzó ágain, s ezzel a széllel szállott el az utolsó reménysugara annak a becsületes törekvésnek, hogy álljon helyre a béke a munkaadó, s létfenntartója, a munkások között." A sztrájk június 24-én vasárnap reggel 6 órakor megkezdődött. A sztrájk második napján, hétfőn, a vezérigazgató mindent megígért. Ennek hatására a dolgozók felvették a munkát s kedden a forgalom megindult. Jellinek azonban nem tartotta be ígéreteit. A „Mátyás Diák" 1900. július i-én a mellékelt karikatúrát közölte az esetről. 1903. április 7-én a BKVT dolgozói a három év előtti egyezség betartását kérték: követeléseiket írásba foglalva nyújtotta át egy bizottság Jellinek Henriknek, ő a következőket mondta a bizottság előtt: „Mindenekelőtt kijelentem az igazgatóság nevében, hogy az alkalmazottakkal semmiféle tárgyalásba nem bocsájtkozom. Az igazgatóság évtizedeken át megóvta az alkalmazottak érdekeit s különösen én adtam tanújelét annak, hogy jóindulattal vagyok a társaság alkalmazottai iránt, de vegyék tudomásul, hogy a fizetésrendezés és szolgálati idő szabályozásáról szóló követelések nem teljesíthetők. Szónokuk megjegyezte, hogy ha követeléseiket nem teljesítik — sztrájkba lépnek. Erre az a válaszom, hogy a szolgálati szabályzat értelmében azokat, akik a sztrájkhoz csatlakoznának, azonnal elbocsájtanám a társaság szolgálatából, bármennyire sajnálnám is ezt. Szónokuk ecsetelte, hogy a sztrájk önökre és családjaikra mily szomorú követelményekkel járhat. Ismét kijelentem — esetleges félreértések kikerülése végett —, hogy sem tárgyalásokba nem bocsájtkozom, sem ígéretet nem tehetek. Kötelességemet szigorúan fogom teljesíteni, s elvárom, hogy az alkalmazottak további lépéseiket komolyan meg fogják gondolni. Mert e téren visszatérésről nem lehet szó." A sztrájk április 8-án kitört és 10 napig tartó kitartás után, április 17-én befejeződött. Ezalatt a sztrájß4