Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Tarjányi Sándor: Szociáldemokraták a Városházán a Bethlen-korszakban

Sztrájkoló villamosvasúti alkalmazottak felvonulása a Kereskedelmi Minisztérium palotája elé. „Új Idők" 1903. április 26. Békéi Ödön felvétele kólók felkeresték a polgármestert, a kereskedelmi és a belügyminisztert, interpellációk hangzottak el a fővárosi közgyűlésen a parlamentben — de minden hiába volt. Az erőviszonyok Jellinek Henriknek kedveztek. A sztrájk eredmény nélkül ért véget. Jellinek Henrik 330 dolgozót elbocsátott állásából. A sztrájk befejezése után nyolc nappal, 1903. április 25-én tartotta a BKVT rendes évi közgyűlését. A közgyűlésen 90 részvényes jelent meg, a felosztásra kerülő tiszta nyereség 3 304 255,08 korona volt. Jellinek Henrik vezérigazgató beszámolójában megemlékezett a sztrájkról is. A többi között a következőket mondotta: „... Engedjék meg, hogy egész röviden emlékezzem meg arról a sztrájkról, amely április 8-án bekövetkezett és amelynek következtében a társaság alkalmazottainak egy része a törvény és fennálló szabályok ellenére megtagadta a szolgálatot és eltávozott a szolgálatból. A sztrájk lefolyását a hírlapok egész részletességgel közölték. Fölemlítették annak már minden egyes mozzanatát, úgyhogy fölmentve érzem magam az alól, hogy erre vonatkozólag most külön jelentést terjesszek elő, de utalni kívánok arra a — mondhatom — kiváló tényre, hogy sikerült az igazgatóság intézkedésének biztosítani a forgalom folytonosságát, mégpedig olyan mértékben és oly módon, hogy ez úgy a közönség igényeinek, valamint a hatóságok szempontjából is azoknak az igényeknek, amelyekre hivatva vannak, megfelelt. Hozzátehetem azt, hogy ezen nehéz viszonyok közepette, amelyekhez hasonlók a társaság életében még nem fordultak elő, úgy tudtunk intézkedni, hogy a forgalmi biztonságot a legválságosabb pillanatokban is megóvtuk, amennyiben egyetlenegy kocsira sem állítottunk olyan embert kocsivezetőül, aki ebbe a szakmába ne lett volna begyakorolva és aki ebből a szakmából az előírt szakvizsgát ne tette volna le. Hogy mit jelent ez, azok előtt, akik tudják, hogy mi ez, szervezni egy üzemet, azt bővebben fejtegetnem nem kell. Hozzáteszem azt, hogy ezen ideiglenes forgalmi intézkedésekre az igazgatóságnak mindössze az éjjelnek néhány órája állott rendelkezésére, és hozzáteszem azt, hogy egy ilyen kiváló eredményt csakis az igazgatóság, a tisztikar és az itt maradt alkalmazottak együttes önfeláldozó tevékenységének lehet köszönni. Éppen és különösen tekintettel ezekre, amik itt fölhozattak, az igazgatóság részéről szükségesnek tartom utalni arra, hogy mi azon közegekkel szemben, akik a szolgálatot nem hagyták el, akik hívek maradtak és akik kötelességüket a legnehezebb viszonyok közt teljesítették, jutalmul és soron kívül indokoltnak tartjuk intézkedni, hogy azoknak majdnem egésze azonnal végleges kinevezési okmányt nyerjen. Az igazgatóság szükségesnek tartotta, hogy elismerését is kifejezze ezen közegekkel szemben és a legnagyobb munka közepette szükségesnek tartottuk a nyugdíjkérdésben, amellyel évek óta foglalkozunk, a végleges rendezést siettetni, akképp, hogy közegeinkkel azt a legközelebbi időben megfelelő módon és alakban tudatni fogjuk." (Népszava 1903. IV. 28.) Harmadik találkozása a munkásokkal már közvetett volt. Az 1906. október 25-én kitört sztrájk előtt beadott emlékiratra még csak nem is válaszolt. A sztrájkoló villamosvasúti alkalmazottak megbízottait nem fogadta. A sztrájkot vezető szervezetet (Magyar Vasutasok Szent Korona Szövetsége) nem ismerte el. Csak Szterényi József kereskedelemügyi államtitkárral tárgyalt. A város vezetőinek kijelentette: ha egy milliójába kerül, akkor sem enged. Nem is engedett. A sztrájktanyát október 31-én hajnalban 150 lovasrendőrrel, 50 gyalogos rendőrrel és egy szakasz huszárral ftiegrohantatta és a -sztrájktanyát feloszlatták. A Budapesti Napló 1906. X. 31-i számában a következőképpen írta meg az eseményt: „A villamos sztrájknak ma vége szakadt. Nem békés egyezség útján, nem a sztrájkolók megadása következtében lett vége a sztrájknak, megfojtották, legázolták. A rendőrség ma reggel nagy erőhatalommal kivonult a sztrájktanyára és föloszlatta. Azután valóságos hajtóvadászatot rendeztek a tanyájukról kivert villamosvasutasokra. Hajszolták, mint a vadat, a Városligeten keresztül, végig a környező utcákon, amíg csak együtt láttak két-három embert." Dr. Landler Jenő a sztrájkvezetőség egyik tagja volt. A bukás után a Vasutasok Lapja 1906. november 8-i számában a következőket írta: „A Villamosok hősök voltak. Beszélhet a megfizetett közvélemény, amit akar, oszthatja a rágalom, a lekicsinylés özönét, a modern harcok történetébe aranybetűkkel vésték be nevüket a budapesti Villamosok. Hat éjjel, hat nap étlen-szomjan állták a harcot, az emberi jogok, a közszabadságok ádáz harcát." Majd így folytatta: „A harc kimenetele kétségtelen volt. Az elbizakodottságában fékevesztett kapitalizmus eleinte tehetetlenül dühöngött, tajtékot szórva őrjöngött, majd csendes rezignációval, de remegve várta a fejleményeket. Hetykén hangoztatta, hogy a forgalmat lebonyolítja, s bizonyos napokon és napszakokban azt teljesen beszüntetni volt kénytelen. Foghegyről vágta a világ fejéhez, hogy ha egy milliójába kerül is, akkor sem enged, s már a harmadik piszkos millió járta a végét." A 3500 sztrájkolóból 220 dolgozót bocsátott el Jellinek. A sztrájk után minden dolgozóval „Nyilatkozat"-ot íratott alá, amely szerint az aláírók elbocsátás terhe mellett kötelezték magukat, hogy „semmiféle egyesületbe, szövetségbe, vagy szakszervezetbe" nem lépnek be. öt év múlva, hatalma csúcsán, megbukott. Nem a munkásság, nem a város vezetősége, nem a kormányzat, hanem üzlettársai: Krausz Simon és Sándor Pál csavarták ki a hatalmat Jellinek Henrik kezéből. 1911. december 5-én lemondott állásáról, végkielégítéséről és nyugdíjigényéről. Oka pedig az volt, hogy mint a vállalat vezérigazgatója, az igazgatóság megkerülésével olyan megállapodást kötött a vállalatokkal, hogy ÍSneki minden beruházásból 5% jutalék fizetendő. Évek hosszú sora alatt ezek a jutalékok 2 250 000 aranykoronát tettek ki. Jellinek Henrik, hogy elkerülje a peres eljárást, inkább lemondott állásáról, s az általa felvett tiszteletdíjakból 625 000 arany koronát a BHÉV-nek visszafizetett. A részleteket a következő okiratmásolatokból lehet megismerni. „Jegyzőkönyv felvétetett Budapesten, 1911. évi december 5-én délelőtt fél 12 órakor a budapesti helyi érdekű vasutak részvénytársaság igazgatóságának üléséről. Jelen voltak: Baumgarten Lajos, Fleiszig Sándor, Irsai Ignácz, Lánczy Leó, dr. Polakovits Ödön, Rupp Zsigmond és dr. Schreyer Jakab igazgatósági tagok. A kereskedelemügyi m. kir. miniszter úr képviseletében Koromzay Frigyes m. kir. vasúti és hajózási felügyelő. Jegyzőkönyvvezető dr. Laufer Lajos vezértitkár. Az elnök távollétében az igazgatósági tagok felkérésére Lánczy Leó igazgatósági tag elnököl és megnyitván az ülést, a budapesti közúti vaspálya társaság igazgatósága által az anyaintézet és az affiliált vállalatok ügyeinek vitelére kiküldött ügyvivő igazgatók nevében a következőket terjeszti elő: A budapesti helyi érdekű vasutak részvénytársaság és Jellinek Henrik vezérigazgató között 1895. április 10-én szerződés köttetett, melyben a vezérigazgató részére 5% építési tiszteletdíj állapíttatott meg. Ez az 5% külön építési tiszteletdíj 1908. évi november 12-én kötött pótszerződésben újból meg lett erősítve. A Budapesti Közúti Vaspálya Társaság igazgatósága által 1911. november 11-én kiküldött 3 ügyvivő igazgató megvizsgálta az előbb előadott megállapodásokat és azon véleményre jutott, hogy az ezen megállapodások alapján élvezett javadalmazások túlzottak voltak. Kifejezést adott továbbá azon meggyőződésének, hogy a helyi érdekű vasutak igazgatóságának kötelességében állott volna a fenti megállapodásokat a budapesti közúti vaspálya társasággal, mint a helyi érdekű vasúti részvények tulajdonosával hozzájárulás céljából közölni. Ennek folytán az ügyvivő igazgatók Jellinek Henrik úrral tárgyalásokba bocsátkoztak, aki