Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Vincze Oszkár: Napirenden az ingatlanfelújítás

Vincze Oszkár Napirenden az ingatlanfelűjítás A legújabb statisztikai adatfelvétel szerint jelenleg az országban 675 ezer állami tulajdonú, továbbá csaknem 2 360 000 magántulajdonban levő lakást tartanak nyilván. Állami tulajdonban, tanácsi gondozásban van országszerte több mint 157 000 lakóépület, 657 000 lakással. A teljes hazai lakásállományból 363 000 Budapesten van — ez egyébként az ország lakásvagyonának legkorszerűbb és legértékesebb hányada —; 65 000 lakás megyei városokban, 125 000 lakás egyéb jellegű városainkban, végül ugyancsak 125 000 lakás kisebb-nagyobb falusi településhelyeken található. Ha az állami tulajdonban levő 675 000 lakást a mai technológiával, a mai árakon és bérek alapján kívánnánk valami csodálatos bőségszarúból „kirázni", a műveletet megelőző építési munka költsége alaposan meghaladná a 100 milliárd forintot. Hivatalos feljegyzések szerint a főváros Ingatlankezelési Főigazgatósága (IKF) gondozásában ez idő szerint Nagy-Budapesten 380 000 lakás, valamint 40 000 mozi, raktárhelyiség, gyár- és egyéb üzemi épület van. E teljes ingatlanállomány jelen gazdasági és műszaki adottságaink mellett további 80 milliárd forint körüli összegért volna megépíthető. Olyan hatalmas volumen ez, amelynek műszaki feladataival, anyagigényével stb. egyéb feladataink gyökeres csökkentése árán sem tudnánk megbirkózni. Miután e megállapítás aligha vitatható, mindent el kell követnünk az ingatlanvagyon leggondosabb karbantartására, hosszú időre való konzerválására. Ez azonban a kérdésnek csupán anyagi-műszaki vetülete. A lakás és egyéb hasznos épület állománynak, a kulturális és szociális létesítmények egész sorának eszmei értéke pénzértékben fel sem becsülhető. Ha valahol, nálunk különösképpen szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy ingatlanállományunk igen tetemes hányada erősen elöregedett, nagy része pedig teljesen elavult. A legjellemzőbb mutató talán, hogy országos lakásállományunknak mindössze 20 — 25 százaléka számít komfortosnak, és ez az arány még Budapesten sem haladja meg az 50 — 55 százalékot —, ami a nagyvárosok között vüágviszonylatban is nagyon kedvezőtlen állapot. Rendkívül jellemző továbbá, hogy az ország teljes lakásállományának 64 százaléka még manapság is nagyobbára vályogból készült egylakásos, apró házacskákból, további 11,5 százaléka kétlakásos ingatlanokból tevődik össze, és mindössze 24,5 százalék az olyan ingatlanok aránya, amelyekben három, esetleg ennél is több lakás van. Ez utóbbi adatok arról a sajnálatos tényről vallanak, hogy a magánkézben levő lakóépületek, illetve lakások a következő évek során mind nagyobb hányadukban érnek meg a lebontásra. Az ország lakásállományából ugyanis 600 000 lakás vályogalapon, vályog falazattal, mintegy 700 000 lakás kő-tégla alapzaton, vályoganyagú falazattal épült. Lakásvagyonunk leromlott állapotának az a magyarázata, hogy az állomány zöme mind a két világháborút, kisebb hányada pedig a második világháborút is átélte. A főváros ingatlanállománya az 1956. évi eseményeket is erősen megsínylette. Ugyanakkor a karbantartó tevékenység a pusztulással és a természetes elhasználódással egyáltalán nem tartott lépést. így az egész lakásvagyon mértéken felül megrongálódott, tönkrement. Budapesten 1952 —1959 között csak mintegy 1400 lakóépületen végeztek teljes rekonstrukciót; ez mindössze 40 ezer lakásnak felel meg. Emiatt roppant űr tátong a felújítási szükséglet és a tényleges felújítási tevékenység mértéke között. Beavatottak szerint 8 — 10 milliárd forintra tehető csupán az az összeg, amennyivel a felújítási és tatarozási lemaradás pótolható lenne. Az IKF kezelésében levő lakóépületek évi elhasználódásának mértéke az új lakások építési költségének 2 százaléka körül alakul. Ez az összeg évi 1,5 — 1,6 milliárd forint; ezzel szemben az IKF ez ideig mindössze évi 1 milliárd forint körüli összeget fordíthatott javításra, felújításra. Fordulatnak minősíthető, hogy felújításra és karbantartásra a negyedik ötéves terv időszakában az IKF útján a főváros összesen 8,8 milliárd forintot fordíthat. Ez évi 1,76 milliárd forintnak felel meg, amely összeg felhasználásával a lakásvagyon további romlása lényegesen lassítható. A feladat műszaki gazdáját, a Fővárosi Tanács V. B. Építési Igazgatóságát már hosszú esztendők óta foglalkoztatja ez az áldatlan állapot, és keresi a segítés módjának leghatékonyabb eszközeit, módszereit. Az Építési Főigazgatóság ismeri feladatait, de — természetesen — lehetőségeinek határát is pontosan érzékeli. E mostanáig szűkre szabott kereteken belül a Főigazgatóság eddig is mindent elkövetett feladatainak teljesítésére, de az említett okok miatt éveken át be kellett érnie félmegoldásokkal. Éppen e tanulságok nyomán a Gazdasági Bizottság 1967-ben határozatot hozott a műszaki kutatómunka különböző kérdéseiről, koordinálásáról. Ennek alapján az Építési és Városfejlesztési Minisztérium a kutatási-fejlesztési feladatok ágazati célprogramjának elkészítését utasításban rendelte el. Az ágazati célprogram a feladatok megvalósításához szükséges komplex kutatómunka és az alkalmazáshoz szükséges teendők rendszerét foglalja magában. A terv keretében 10 célprogram készült; közülük egy a fenntartáshoz és az építésfejlesztéshez ad hasznos irányelveket. Az ÉVM a programot ez év januárjában jóvá is hagyta, és a fenntartási munka fejlesztésével kapcsolatban a következő megállapításokat tette: lakás- és épületállományunk élettartamának meghosszabbítása végett el kell érnünk, hogy 6