Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Vincze Oszkár: Napirenden az ingatlanfelújítás

az optimális 25 éves felújítási ciklusidő feltételei nálunk is kialakuljanak; addig is minden eszközzel szorgalmazni kell az épületfenntartási munkafolyamatok iparosítását, a munka termelékenységének növelését. Ugyanakkor csökkenteni kell az élőmunka részesedésének hányadát, az építési időt, a foglalkoztatottak létszámát. Szorgalmazni és támogatni kell a „Csináld magad" mozgalmat. (Amely ugyan nem varázsszer, de célszerű fejlesztése tehermentesítheti a tanácsi ipart és a munkaerővel nem fedezett kisipari kapacitást. A lakosság ily módon szélesebb alapon kapcsolódhat be az építmények karbantartásának munkálataiba. A szerk. megj.) Céltudatos intézkedésekkel növelni kell a munka gazdaságosságát. E célprogram a fenntartási munkához is hasznos irányelveket ad. Egyes fejezetei kitérnek a gazdasági tervezés, az előkészítés, a lebonyolítás, a műszaki tervezés, a kutatás, a fejlesztés és a fenntartás gazdaságosságának növelésére. A célprogram kidolgozására a negyedik ötéves terv időszakában mintegy 25 — 30 millió forintot irányoztak elő; ezt az öszszeget a Fővárosi Tanács V. B.-nek az ÉVM útján a kormány folyósítja. A rendelet a célprogram jóváhagyása utáni feladatokat is előírja. A munka végrehajtására, irányítására, koordinálására és ellenőrzésére úgynevezett célprogram bizottságot és célprogramirodát hoznak létre a Fővárosi Tanács V. B. Építési Főigazgatóságán. Az iroda feladatkörének megfelelően ellátja a program műszaki, kereskedelmi, pénzügyi, igazgatási, koordinálási stb. feladatait és gondoskodik az ütemterv szükség szerinti módosításáról. Feladatköre tehát a hivatali funkció ismérveit tükrözi. E célprogrammal a legmesszebbmenőkig egyetértünk, megvalósításáért közleményeinkben már jóval a rendelkezés születése előtt is több ízben síkraszálltunk. A célprogram a nemzeti vagyon egyik legfontosabb szektorának átmentésére, életének meghosszabbítására törekszik és megvalósításának minden mozzanata a civilizáltabb életforma érvényesülését igyekszik segíteni. Kétségtelen viszont, hogy a program megvalósításának egész sor feltétele, járulékos vonatkozása és elágazása van, amelyekre célszerűnek látszik a program megvalósításában érdekelt irányító és végrehajtó szervek figyelmét felhívni. Ismeretes, hogy hosszú esztendők óta egyre nyomasztóbb a tanácsi építőiparban eluralkodó szakmunkáshiány. Ennek számos oka közül a legnyomósabb, hogy a felújító és karbantartó munkához lényegesen több szakértelem, gyakorlat szükséges, mint a korszerű technológiával dolgozó, iparosított ÉVM vállalatok munkafázisaihoz. Egyaránt vonatkozik e megállapítás a kis-, közép- és nagyblokkos vagy paneles építkezésmódra. A tanácsi karbantartó kőműves nagyobbára hagyományos kézi szerszámmal, gyakran kényelmetlen testhelyzetben kénytelen dolgozni, olyan fáradságos munkákon, melyek zömében csak különleges hozzáértéssel végezhetők el. A karbantartó kőműves munkája sem gazdaságossági, sem műszaki sajátosságaiban nem mérhető az iparosított kőműves munka egyetlen fázisához sem. Mégis: a javító kőműves egyetlen beavatkozásának nem ritkán egész épületek öszszeomlástól való megmentése köszönhető. Természetes, hogy ilyen feladatra csak gyakorlott, gondos és kiváló szakmunkás alkalmazható. Ugyancsak nyomós oka a tanácsi építőiparban idültté vált szakmunkáshiánynak, hogy a nagy ÉVM építőipari vállalatokhoz képest a tanácsi építőipar mintegy 10—12 százalékkal alacsonyabb bért fizethet. Mindenképpen igazságtalan megkülönböztetés, hogy a nagy szakmai tudást, gyakran fizikailag is megerőltetőbb, felelősebb munkát kevesebb bérrel honorálják. Ez az állapot végül is olyan centrifugális erővé növekszik, amely nemcsak a vándormadarakat, de a 15 — 20 éve aeonos helyen dolgozó idős szakembereket is más munkahelyek irányába taszítja. A diszkrimináció miatt tisztes, idős szakmunkások évtizedes munkahelyüket egyik napról a másikra elhagyják. Nyomasztóan káros a bérdiszkrimináció azért is, mert ez a nívós szakmunkás-utánpótlás egyetlen megmaradt bázisát is elnépteleníti, és gyorsítja annak az időpontnak az elérkeztét, amikor már nem is akad majd kőműves, akire ilyen munka rábízható lenne. Tudomásul kell venni végre, hogy a tanácsi építőipar anyagszükséglete mennyiségben és minőségben egyaránt más, mint az új objektumokat építő ÉVM vállalatoké. Előbbiek általában egyedi és aprólékos munkafolyamatokat oldanak meg, olyan feladatokat, amelyeknél nem az anyag mennyisége, hanem a szakértelem, a rutin, a felelősségtudat, röviden: a minősített emberi munka dominál. Az állami ipar anyagellátó szervezete nagy sorozatban, roppant tömegben használ fel építőanyagot és előregyártott elemet. A tanácsi ipar még az úgynevezett tömeganyagokat (mész, cement, kő, tégla, szerelvény stb.) is lényegesen kisebb menynyiségben dolgozza be, mint az új építményeket gyártó nagy kivitelező vállalatok. Minthogy pedig a tanácsi építőiparnak a mai napig sincs saját anyagellátó vállalata, igen gyakran megesik, hogy szinte kanosszát kell járni nélkülözhetetlen, de csak kisebb mennyiségben szükséges anyagok, termékek beszerzéséhez. Gyakori, hogy a tanácsi építőiparnak csak néhány tonna, néhány méter vagy darabszámú termékre van szüksége. Az ilyen kis mennyiségre a többezer vagonos tételekre berendezkedett ÉVM vállalatnak nincs apparátusa és „nem is érdemes" rá erőt, figyelmet fordítani. Bármilyen furcsa, a tanácsi ipar gyakran azért nem jut egyébként könnyen beszerezhető anyaghoz, mert „csekély" szükségletét a nagy rendelésekre méretezett vállalat figyelemre sem méltatja. Ha pedig mégis anyaghoz akar jutni, olykor hónapokra szóló tételeket kell egyszerre „lehívnia" és raktároznia. F.z fölöslegesen nagy raktárteret, jelentős árumennyiséget és összegeket köt le. Végül nem ritkán a hosszú ideig kallódó anyag tetemes hányada tönkremegy. Régi vágyálma a tanácsi építőiparnak, hogy feladatait végre ütemesen, gazdaságosan, kiegyensúlyozott anyagellátási viszonyok között teljesíthesse. Az új gazdaságirányítási rendszer körülményei között ez nemcsak óhaj, de parancsoló gazdasági szükségesség. Amilyen hasznos és kívánatos volt a kormányhatározat, amely a tanácsi építőipar műszaki és gazdasági kérdéseinek megoldására életrehívta a fejlesztés intézményét, épp olyan fontos lenne, hogy az anyagellátás önálló szervezetét is létrehozzák. Kivételesen kedvező alkalom erre egy merőben friss kezdeményezés. Az ország valamenynyi (fővárosi és vidéki) víz- és csatornázó vállalata — az előbbiekben felsorolt indokból — „Forrás" néven anyagellátó vállalatot létesített. A jövőben ez a szerv látja el az ország valamennyi közületi víz- és csatorna vállalatát mindenféle építő- és szerelvényanyaggal. A tanácsi építőipar anyagszükséglete sok tekintetben rokon az említett vállalatéval, s feltehető, hogy a „Forrás" készséggel vállalná a tanácsi építőipar anyagellátását. A társulás mindkét félre igen hasznosnak bizonyulna. A felújító és karbantartó munka fejlesztése azonban nemcsak saját forgalmazó szervezetet, hanem (a nagy beruházásokkal járó tömeganyagok: cement, mész, tégla, cserép stb. kivételével) saját építőanyaggyártó üzemek létesítését is indokolná. Mindaddig ugyanis, amíg a tanácsi építőipar ilyen függő helyzetben van, a zavartalan munkát senki és semmi nem szavatolhatja. Korszerű asztalos, lakatos, bádogos, betonelem stb. gyárak nélkül a tanácsi karbantartó ipar ma már nem létezhet. E szükséglet összességében egyébként is olyan hatalmas mértékű, hogy még a műszaki fejlesztéshez elengedhetetlen úgynevezett kisgépek gyártására is a tanácsi szervezetnek kell berendezkednie. Egész kapacitásának fejlődését figyelve, anyagszükségletének növekedését is teljesen össze kellene hangolni a feladat nagyságrendjének és műszaki igényének alakulásával. Mindenképpen helyes a „Csináld magad" mozgalom szorgalmazása. De rá kell mutatnunk, hogy ennek a kezdeményezésnek a társadalmi és gazdasági érvényesülése a mi viszonyaink között egészen más, mint a fejlett tőkés országokban. A „Csináld magad" mozgalom létjogosultsága, kialakulása mindenekelőtt a kisipar elhalásával függ össze és a nyomában jelentkező gondok csak formailag azonosak a tőkés országok hasonló jelenségeivel. Azonos, hogy a lakásfelújítás, a karbantartás igénye mindkét társadalomban az életszínvonal emelkedésével függ össze. Az is azonos jelenség, hogy a karbantartó kisipar mindkét társadalomban sorvad, zsugorodik. Nincs munkáskéz, amely e munkanemeket elvégezné. Ennek nyomán bontakozott ki a gazdag és fejlett tőkés országokban a „Csináld magad" kényszerűsége, amellyel a piacviszonyok lépést tartanak. Az új szükségletnek megfelelő festék-, tapéta-, szerelvénygyártó- és kiszerelő ipar rugalmasan követi az igényeket. A további lényeges különbség azonban a két társadalom egymástól eltérő elszámolási gyakorlatában van. Tőkés viszonyok között, ha a bérlő olyan munkát végez a lakásban, ami szerződés szerint a háztulajdonost terheli, a két fél egymással közvetlenül megállapodik és a háztulajdonos készpénzben kifizeti vagy lakbérfizetéskor készpénzként elszámolja. Mindez minden bürokratikus aktus nélkül megy végbe. A mi társadalmunkban a lakosság igen nagy hányada állami lakásban lakik és ennek velejárója az elszámolási kapcsolatok kötöttsége. A mozgalom kibontakozását elsősorban azzal lehetne segíteni, ha ebben a kérdésben eleve olyan helyzetet teremtenének, amely az állami lakások öntevékeny lakóit nemcsak a lakóérték növelésében tenné érdekeltté, de az elszámolás egyszerűségével a sajátos „Csináld magad" rendeltetésű anyagok beszerzésével is segítené. E kérdések rendezése nélkül e mozgalom jámbor óhaj marad, amely sem a lakónak, sem a háztulajdonosnak, tehát az államnak sem gyümölcsözhet kellőképpen. Soha nem tapasztalt mértékben növekszik a hétvégi házak, a társas lakóépületek száma, és a régi kisiparosok száma roppant mértékben csökken. A „Csináld magad" mozgalmat tehát fel kellene karolni, meg kellene teremteni hozzá a jól választékolt, a nem képzett szakemberek, vagy laikusok által is felhasználható anyagok gyártását. Ügyelni kell ezeknek az anyagoknak a minőségére, meit az orvos, a mérnök, a textilmunkás vagy a hentes stb. általában nem ért sem a festékkeveréshez, sem a tapéta szabásához és ragasztásához. összefoglalva: nem szabad ezt a mozgalmat a véletlenre bízni. A felújítás és karbantartás legdöntőbb kérdése azonban: a tanácsi ipart mind színvonalban, mind létszámban alkalmassá kell tenni munkájának zavartalan folytatására. Néhány év múltán a felszabadulás óta épült néhány lakótelepünk is megérik a felújításra. A feladat tehát növekszik, és nem közömbös, hogy az elvégzett munka hány esztendőre oldja meg a felújítás gondját. Nagyon sok a panasz például a homlokzatfestékekre. Silány anyagot használnak fel, amely az időjárási inzultusokat nem viseli; a felületek egy-két év múlva elszennyeződnek, ami a városkép szempontjából is tűrhetetlen. A házak homlokzatait és más külső szerkezeteit kizárólag időjárásálló anyagokból szabad készíteni, mert különben a munkát, pénzt, energiát értelem nélkül eltékozoltuk. A felújítás és karbantartás összefügg a lakásépítési programmal. A felújított és karbantartott lakóház milliók életét könnyíti meg, és elviselhetőbbé teszi azt az átmeneti időszakot, amíg mindenki korszerű, egészséges lakásba költözhet. 7