Budapest, 1971. (9. évfolyam)
5. szám május - Dr. Szekeres József: Kontinensünk első földalatti vasútja
KONYVISMERTETES Jenei Ferenc: Bártfay László naplójából I—II. rész. 1838—1851. (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása) Habent sua fata libelli! — mondotta Terentianus Maurus. Aki is elsőként ismerte fel azt: bizonyos könyveknek megvan a maguk végzete! így van ez az előttem fekvő írásművel, a Bártfay-naplóval is. Kettős rezignációval, szomorkás emlékezéssel vettem kezembe és olvastam végig az Irodalomtörténeti Múzeum e kiadványát. Rotaprint sorozatának immár negyedik-ötödik kötete ez. Jenei Ferenc jeles irodalomtörténész; régi költészetünknek nem egy rejtett gyöngyszemét fedezte fel és tette közkinccsé. Most a nemzetnek sok évtizedes, hovatovább másfél évszázados erkölcsi adósságán törleszt azzal, hogy sajtó alá rendezi, szemelvényekben öszszefoglalja. ragyogó kommentárral látja el Bártfay László (1797—1858) naplóját. A szomorkás hangulat egyik oka: Jenei Ferenc vállalkozásának három évtized előtti előzménye! Ugyanis pontosan harminc évvel ezelőtt jómagam indítottam meg a művészet- és művelődéstörténeti programú — ABC könyvkiadót. Ennek a rég elfelejtett kis munkacsoportnak — Népek tavasza címen — első megjelent kötete Bártfay László naplóinak egy része volt, Ács Tivadarnak, a jeles kultúrtörténésznek válogatásában. Bizony ez a kiadvány — „Népek tavasza" a fasizmus tébolyának európai őszén — nyomtalanul tűnt el a közlélekben! Csakúgy, mint azoknak a kedves arcoknak legtöbbje,* akik ennek a kicsiny alkotóközösségnek munkájában részt vettek! Rezignációmnak másik oka: noha Jenei Ferenc mai válogatása a harminc esztendő előttinél filológiailag teljesebb, és felöleli a Bártfay-naplóknak reformkori — tehát 1848 előtti — éveit is, elszomorít, hogy ez a tökéletes apparátussal, jó mutatókkal ellátott modern kiadvány, a reformkor nagy emberei hétköznapjainak e valóságos kincsesbányája, csak ilyen köntösben — rossz papíron, rotaprint nyomással — és ilyen csekély példányszámban — 600 példányban — jelenhetett meg. (A régi Bártfaynapló, a „Népek tavasza" 1940/41-ben háromezer példányban igen rövid idő alatt elkelt!) Úgy látszik tehát, szegény néhai való jó Bártfay Lászlónak sehogyan sincs jó sajtója! Az elmondottak is Terentianus bölcsességét igazolják. Ami magát a Bártfay naplót illeti, annak gazdagsága egyedülálló. Bártfay ügyvéd volt, a reformista Károlyi Györgynek, Széchenyi barátjának s politikai küzdőtársának a titkára. Bártfay szűkebb baráti köréhez tartozik az idősebbek közül Kölcsey, Fáy András. A fiatalabbak: Kisfaludy Károly, Bajza József, Eötvös József (Pepi), Szemere Pál. A naplóírónak mindennapos vendége, sétáló s beszélgetőpartnere Vörösmarty Mihály. Bártfay, a reformkornak e legjobbfajta litterary gentlemane, élénk részt vesz nemzeti éledésünk s irodalmunk életének minden rezdülésében. írója és olvasója irodalmi lapjainknak. Hűségesen végigüli az ifjú akadémia öreg estékbe nyúló üléseit. Drámairodalmi, költészeti pályázatok ítésze. Nincs nap, hogy estéjét ott ne töltse az új magyar nemzeti színházban. Jenei Ferenc avatott kézzel, hallatlan ügyszeretettel szelektálta a naplók kultúrtörténeti anyagát. Bevezetésül ragyogó esszét, zárószóként egy szép Bártfay-életrajzot, a XIX. századi Magyarország első felének korrajzát írta meg. A munkát, jó tárgymutatókkal könnyűszerrel használhatóvá tette. Bártfay naplója mind az ország köztörténetének, mind ßudapest múltjának búvárát, mind pedig az irodalom-, színház-, zene- és képzőművészet történetének kutatóját pompás, hangulatos élményekkel ajándékozza meg. Ugyanígy elapadhatatlanok Bártfaynak színészekre, drámákra, festőkre és festményekre vonatkozó megjegyzései is. De találunk a műben ezeregy adatot — Mátyás király Kikeri-tó menti kőgátjától a felakasztott Milfait teteméig — a régi magyar glóbusz minden jelenségéről. A naplók hangvétele 1849 januárjától megkomorodik. Bártfay egyre szűkszavúbb lesz. Az elnyomatás bekövetkezte után ez a szűkszavúság — érthető módon — sürgönyszövegek staccatóiba megy át. De ennek ellenére — sőt éppen ezáltal — a naplók e második része is hív tükre a nemzet legkegyetlenebb elnyomatása korszakának. Bártfay László művét, amely mind az Ács Tivadarféle régi, mind a Jenei Ferenc-féle új válogatásban a fővárosi múltnak valóságos kistükre, szeretettel ajánljuk a történet-kedvelő pest-budai olvasók figyelmébe. Zolnay László * Húsz munkatársam közül kettőt, mint az ellenállás tagját a fasiszták végeztek ki. Egyet utóbb, a személyi kultusz idején öltek meg. Kettőt nyilasok lőttek agyon a budai Duna-parton. Kettőt ugyancsak a fasiszták a faji törvények miatt gyilkoltak meg. Három közülük külföldre vándorolt. A nevek: Puskás Lajos dr., Kóródy Béla. dr. gróf Révay József. Nádai Pál, Rudnóy Teréz, dr. Pólya Jenő sebész-professzor, dr. Ervin Gábor r. kath. lelkész, filozófus. Bortnyik Sándor, dr. Supka Géza, dr. Mátrai László, Ács Tivadar, dr. Czimer József, dr. Fenyves Pál, Kövesi Ferenc. Brelich Angelo vallástört. professzor, dr. Breiich Mario, Góth Sándor. Lestyán Sándor, dr. Vargyas Lajos, dr. Z. Lányi Vera. Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos. 75 éve járhatnak egyetemre a magyar nők Könyv a nők művelődési jogaiért folytatott harcról — „A kép, melyet önnek oly ritka szakképzettséggel s annyi discernens eréllyel folytatott búvárlatai a helyzetről nyújtanak, valóban irtózatos. 17 000 község közül 5000 faluban semmi iskola! 15 500 községben a nőnem semmi oktatásban nem részesül I A tanköteles fiúgyermekek 52%-a, több mint fele nem jár iskolába! A hazai menyasszonyok sorában ... 100 közül 85 nem tudja a nevét leírni . .." Kossuth Lajos egyik 1868-ban kelt leveléből idézi Nagyné Szegvári Katalin ezeket a sorokat. És arra az évszázadra, melynek honi küzdelmeit könyvében bemutatja, nagyjából jellemzőek e sorok. Ha elgondoljuk, hogy Széchenyi a Hitelt „honunk szebblelkű asszonyainak" ajánlotta, akkor mély tisztelettel kell adóznunk magunkban a szebblelkű honleányoknak, mert csak autodidakta úton, a maguk erejéből jutottak el a tudás birtokába. Már akik eljutottak. Mert hiszen Teleki Blanka, Brunswick Teréz és a többi hozzájuk hasonló asszony ritka volt még a vagyonos osztályok soraiban is. A korszak, melyet Szegvári Katalin tudós alapossággal, sőt aprólékossággal áttekint, a Ratio Educationistól (1777) az 1918-as októberi forradalomig terjed. A könyv a parlamenti és sajtóvitákat, a törvényeket és rendeleteket, a feminista, a keresztényszocialista és a szociáldemokrata nőmozgalmakat mutatja be. Lapjain a század eleven küzdelmei szemünk előtt kelnek életre; ha egyetlen nézőpontból is, de benne van ebben az egyetlen kérdésben a korszak egésze. A nők intézményes művelődésének gondolatát a felvilágosodás árama hozza magával, ám hosszú időnek kell eltelnie, míg a gondolat gyökeret ver nálunk. Még a felső osztályokban is ritka a kor színvonalán műveltnek mondható nő — Magyarország nem az irodalmi szalonok hazája! —, a kialakuló polgárság, parasztság és a verbuválódó munkásság asszonyai az írástudás szintjére is alig jutnak el. Míg a viták folytak („kell-e műveltség a nőnek?" — „Igenis kell, mert családanyai, nevelői szerepét nem tudja enélkül betölteni!" — még a leghaladóbb elmék is csak ebből az egy szempontból követelték a lányok iskoláztatását), addig a mélyben a gazdasági erők rengették a földet, s a nyolcvanas években már sem a nők munkáját, sem oktatásukat nem nélkülözhette a társadalom. (A század végére a textil-és konfekcióipar nagyrészt nőket foglalkoztatott.) Más volt a helyzet, s a harc oka a magasabb iskolázás terén. A kapitalizmus fejlődése következtében a középrétegek vagyoni biztonsága megrendült. A birtokosok lába alól kicsúszott a föld, a tehetős kispolgár sem bízhatott többé vagyona szilárdságában. E rétegek gondolkodó és leányaik jövőjéért aggódó politikusai tehát küzdelembe kezdtek először a tanítói pályáért, majd utóbb a többi értelmiségi hivatás megnyitásáért a nők előtt. A tanítói pálya aránylag könnyen befogadta a lányokat: sohasem fizették olyan jól a tanítót, hogy a férfiak törték volna magukat a katedra miatt. (A tanítói jövedelem szerény megélhetést biztosított, de az mégiscsak megélhetési alap lehetett, mert az 1868. 38. tv. 141.§-a kimondja, hogy a tanító semminemű más hivatalt nem viselhet foglalkozása mellett.) Keményebb és hosszasabb harc folyt a többi értelmiségi pályákért. Éppen 75 évvel ezelőtt sikerült kivívni a nők egyetemi oktatásának jogát, de 1895-től még csak a bölcsész, gyógyszerész és orvoskaron, s ott is csak külön miniszteri engedéllyel, az egyetemi tanács ajánlására vették föl a jeles érettségi bizonyítvánnyal jelentkező lányokat. És még így is villámgyorsan növekedett a számuk, nem tudni, mi hajtotta erősebben őket: a tudásvágy vagy a gazdasági kényszer? Feltehetően mindkettő. Ezért küzdötték le az érettségivel kapcsolatos nehézségeket, hiszen amikor megintcsak kemény küzdelemben, megszületett a lánygimnázium s elfoglalta az elavult felsőbb leányiskola helyét, akkor is csak igen kevesek számára volt elérhető. Az egyetemre készülő leányok tekintélyes része magánúton készült az érettségire. Joggal kérdezhetjük: miért kellett a kor. s a fejlődés diktálta lépésért ennyi harcot folytatni? Az értelmiségi munkahelyek hiányában kereshetjük a választ: a nők megjelenése nem kívánt konkurrenciát jelentett a férfiak számára, mégpedig igen fenyegetőt, mert — éppen az egyenlő jogok hiánya miatt — olcsóbb volt a női munkaerő. Valamennyi pályán: a segédmunkástól az orvosig, mindenütt. A felemás magyar kapitalizmus nem tudott olyan konjunktúrát teremteni, melyben a „kiművelt emberfőre" nagy számban szükség lett volna. Ezért kerültek a középrétegek politikusai válaszút elé: fiaik vagy leányaik érdekét lássák-e fontosabbnak?! Nagyné Szegvári Katalin kitűnő kutató munkája nemcsak történeti szempontból jelentős, nemcsak azért, mert a múlt ismerete nélkül a jelen sem érthető, hanem azért is, mert még itt lappanganak a régi előítéletek. Nőnek lenni még jó néhány értelmiségi pályakezdőnek jelenti azt, hogy nap mint nap bizonyítani kénytelen: „azért" ő is ember sőt szakember . . . (Közgazdasági és Jogi kiadó) Bozóky Éva, 47