Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Dr. Szekeres József: Kontinensünk első földalatti vasútja

Mozaik a főváros múltjából Bolognai magyar diákcsendélet 1321-ben Számos magyarországi tanuló látogatta a régi bolognai egyetemet, amelynek 1321-ben rektora is a magyar Jakab doktor volt. Történt itt egy márciusi éjszakán, a harmadik harangszó után — mint az egyetemi anyakönyv feljegyezte —, hogy a spanyol Valenciai Jakab egyházjog hallgató tizenhat diáktársával összeszövetkezett. Céljuk az volt, hogy Valenciai Jakab szíve szerelmét, a szép Johannát, Cechino de Zagnoni d'Arzela uramnak, Bologna város jeles jegyzőjének leányát megszöktetik. A diákok egyike a „nagy családból származó" magyar Gergely diák volt. Gergely mindenféle szúró és vágó fegyverrel, de még íjjal is felfegyverezte magát. Baj történt. A házigazda fellármázta a várost, a szomszédok — amúgy éjszakai ruházatban — körülfogták a diákokat. Gergely vitézül védekezett és támadott. (Nanni Ugolino de Gagianot úgy megnyilazta, hogy a nyíl annak alkarján áthatolt. Bartolommeo Laomardi Canellot baloldalt lőtte át; nyila annak hátán jött ki. Stefano Jacobi de Placentiat karddal, Jacobi de Carbonensit bordáin sebesítette meg, Petri de Lizano tisztelendőt pedig, a bolognai Szt. Jakab templom beavatkozó káplánját, számos más polgárral együtt nyilával sebezte meg.) Amíg a magyar Gergely küzdött, a bolognai polgárok a többi diákot leteperték. Foglyul esett a szerelmes hidalgó, Valenciai Jakab is. A bolognai tanács lesújtott: a fő bűnös spanyol diákot március 30-án lefejezték. A többi diákot felmentették. Ugyanekkor halálos ítélettel sújtották a magyar Gergelyt is. Ő azonban sikeres verekedése után eltűnt. A szép Johanna már kolostorban senyvedt, amikor híre jött annak, hogy a halálra ítélt magyar Gergely diákot nem a föld nyelte el. Átment a sienai egyetemre. Azonban fellázította a bolognai diákságot társuk kivégzése miatt, Bologna tanácsa s az egyetem ellen. Erre valóságos exodus tört ki: a bolognai diákok — s nem egy tanár, köztük a magyar Jakab rektor is — otthagyták Bolognát s átköltöztek Sienába. Itt tanul Magyarországi Gergely úr, a kánonjog hallgatója és klérikus 1322 év áprilisában is — mintha mi sem történt volna Bolognában. Egy 450 éves szatíra — Ariosto Magyarországon Lodovico Ariosto (1474—1533), az itáliai renaissance nagy költője, az,,Őrjöngő Lóránd" (Orlando Furioso) szerzője 1503-ban Estei Hyppolit bíboros szolgálatába lépett. Az udvari költő gazdája, Hyppolit érsek — az egykori esztergomi hercegprímás, a „gyermekérsek" — ekkor a magyarországi Eger püspöke, Milánó érseke volt. Hyppolit— hol Budán, hol Egerben, hol Ferrarában — fényes udvart tartott; páncélingét és vadászruháját csak ritkán cserélte fel a főpapi ornátussal. Ariosto tizenöt éven át élt Hyppolit udvarában s urát követve ismételten megfordult Magyarországon is. Tiszteletdíja évi 240 dukát volt. 1517-ben Hyppolit, mint Eger püspöke hosszabb időre Magyarországra jött. (Kíséretében volt Adrién Vilaert is, a kiváló muzsikus, előbb II. Lajos udvari zeneszerzője, majd 1526 után a velencei Szent Márk dóm karnagya.) Hyppolit érsek megkövetelte, hogy a betegeskedő Ariosto — ezúttal, mint magántitkára — Magyarországra kövesse őt. Ariosto e hívásra egy verssel — a nagy írói életmű II.szatírájával — válaszolt. A négyszázötven esztendeje írt vers ma is friss. A költő kifejti benne, hogy fáradt, s családi gondokkal terhes az élete. Felhánytorgatja, hogy a bíborostól járó fizetését csak nagy nehézségekkel képes behajtani. De megvallja azt is: képtelen arra, amit tőle érseki ura megkövetel, hogy — lovászokkal s étekfogókkal vállvetve — tartsa ura kengyelét, vagy vadhúst szeleteljen az úr lakomáin. A magyar italozások is nehezére esnek. hiszen itt — a zord Rifeus alján — csak körömpróbáig isznak az emberek. Unja azt is, hogy a bíboros szeszélyét követve nappal vélje látni a csillagokat s éjszaka évadán a napot. Végül is — e 450 éves verssel — hitet tesz — az udvari költői rang ellenében — a költői szabadság mellett. Z. L. Mély pince A török korban már élénk forgalmú volt a tabáni pince-kocsma, a későbbi Fehérsas és Görög utca sarkán. Az egykori cégér valóban mély, két, egymásalattipincét takart. Az első pince volt hajdan a tulajdonképpeni ivóhelyiség, amelynek boltívei élére állított téglákból állottak, lefelé ívelt négyszögbe rakva. Az 1934. évi lebontás előtt még megvoltak az egykori kármentő mellett az egykori lépcsőtöredékek és a magasabban befalazott ajtónyílás nyomai, mert a legrégibb időkben itt volt az utcai bejárat. Ebből a helyiségből nyílott egy hosszúkás boltíves helyiség, ahol a rendben sorakozó hordókból a iinom zamatú gellérthegyi vagy sashegyi bor illata terjengett. Az előtérben hosszú X-lábú asztal állt, ahol egykor duhaj vitézek verdesték egymáshoz cinkancsójukat. — Sokszor törtük itt a fejünket, vajon a Várból a Mátyás korabeli királyok fürdőjéig (mai Rácfürdő) vezető aluljáró érintette-e a mély pincét és hogy ezen a rejtett úton lesurrantak-e a főbb törökök, Allah mindentlátó szeme elől a tiltott borivás paradicsomi mámorába? Az első pince alatt volt az alsó pince, ahol a mi időnkben már nem tartottak semmit, de a lejárata teljes épségben megvolt még. Innen nyílott a régi jégverem hatalmas ürege, ahol a befagyott Duna vastag jegét tárolták. Volt talán itt a mélységben a régmúlt, hatalmas verekedéseknél agyonvert emberek sok csontváza is, de talán még a sok-sok háború alatt eldugott értékek, avagy zálogban itthagyott egyéb kincsek sokasága is. A XVIII. század végén, jó százhetven évvel ezelőtt aztán a Mély pince irodalmi kocsmává rangosodon. A Tabánban élt 1794 óta, a ma is álló Szarvas téri házban Virág Benedek, akihez gyakran járt át Pestről, a hajóhídon Vörösmarty, Vitkovits Mihály, Horváth István, Helmeczy, sőt nagyritkán a remeteségéből felránduló Berzsenyi Dániel is, akikkel szívesen ment a „szent öreg" egy pohárka hamisítatlan jó budai bort meginni. Később Vachot híres asztaltársasága is sokszor vendége a híres borivónak, amely közben szép, földszintes sarokházzal gyarapodott. Járt ide Tisza Kálmán is képviselő barátaival, akiknek persze külön szobát „szeparáltak" a lakrész előtt. A „hírfiak" és „újdondászok", költők és egyéb bohémek is szívesen építgették itt — sűrű poharazás közben —, légváraikat, hírnévről és dicsőségről. Nem is akadt íróember, aki nem telepedett volna le a piros abroszos asztalok mellé. A Mélypince rendestörzsvendége volt Krúdy Gyula, Bródy Sándor és Molnár Ferenc is. A Sugár út születése A Terézváros száz évvel ezelőtt keskeny és bűzös utcáival, legsűrűbben lakott, apró, közművek nélküli házaival förtelmes állapotban volt és csak „járványfészeknek" nevezték. Egyetlen utca, a hajdani Király, most Majakovszkij utca szelte át területét, de ez nem volt olyan széles, hogy a Belvárost hivatásszerűen összekösse a Városligettel. Az 1870-ben felállított Közmunkák Tanácsának első gondja volt a terézvárosi utcarendezés megindítása. Ekkor vetődött fel Andrássy Gyula akkori miniszterelnök terve: a Sugár út — későbbi nevén Andrássy út s most Népköztársaság útja megépítése. A nagyszabású terv megvalósítása nagyon nehéz volt, mert hétmillióforint értékben 219 ingatlant kellett megváltani, további kétmillió Ft értékű ingatlan pedig a megépítendő út területére esett s maga az útépítés egymillió Ft-ot követelt. A Közmunkatanács a szükséges tízmillió Ft előteremtését a több bank közreműködésével megalakult Sugár úti vállalatra ruházta át. 1872-ben kezdték meg a Városliget felé eső, külső út területén levő házak lebontását és egy évre rá, 1873-ban megnyitották a Gyár (ma Jókai) utca és az Aréna (ma Dózsa György) út közötti útszakaszt. Nehezen boldogultak azonban a belső résszel, aminek megépítését hátráltatta az 1873-ban kitört gazdasági világválság is. A kisajátítások ugyan befejeződtek 1875-re, azonban az új sugárutat szegélyező telkek értékesítése és megfelelő épületek emelése nem történt meg. S bár állt már az egykori Hermina téren Ybl remekműve: az Operaház, a környék a zsibárusok lármájától volt hangos. Az egykori Könyök és Kőműves utcák lebontott viskóinak helyére, az egyidőre felszabadult telkekre a komédiások, mindenféle kóklerek és bűvészek özönlöttek és megkezdődött a kikiáltó bódék, a cirkusz, a valóságos „vurstli" helyfoglalása. Végre ezek is kijebb vándoroltak, megépültek a paloták és 1876. augusztus 20-án ünnepség keretében kiszögezték a Sugár út egész hosszában a névtáblát. „Ledér üzelmek" Szigorú erkölcsbíró volt kétszázhatvanhét évvel ezelőtt Buda tanácsa, mert a gyanús nőszemélyek nagyon megsokasodtak és a játékosok szemérmetlen módon űzték erkölcsöt romboló játékaikat. Ezért a tanács 1704. január 26-án erre figyelmeztet: „Az Isten keze nagyon megnehezedett a város felett és ezért az Isten haragját kihívó dolgokkal fel kell hagyni! Különféle helyeken, különösen a kocsmákban és fürdőkben a laza erkölcsű nőszemélyek tartózkodás nélkül folytatják ledér üzelmeiket és ugyanott mindenféle játékos ember tánccal, ugratással, aljas mutogatásokkal bujaságra ingerel. Mindezeknek a városba nem illő személyeknek — a dobszóval való kihirdetés után — azonnal el kell hagyniok a várost. Jaj annak, aki a tilalmat áthágja!" Sem a dobszó, sem a tilalom, sem a fenyegetés nem igen használt, mert a későbbi években is állandó a panasz az ilyen „ledér üzelmek"-re. R. R. S. Buda város birtokai a középkor végén Buda városának határa meglehetősen kicsiny volt, hiszen a várost — a tatárjárás után — akkor alapította IV. Béla király, amikor annak környékén a kisebb-nagyobb települések — Óbuda, Felhévíz, Nyék, Sasad, Keszi stb. — már századok óta kialakultak. Az 1470-es években Mátyás király — látva fővárosának kicsiny voltát, hiszen Buda jóformán csak „akkora, amekkorát az emberszinte két karjával átölelhet" — a királyi rendelkezés alatt álló Sasadot adományozta Buda polgárainak. (Sasad már a tatárjárás előtt lakott hely volt; ma azonban sem a falunak, sem Szent Andrásról nevezett kőtemplomának helyét sem ismerjük. A Törökbálinti út— Sasadi út táján lehetett.) A város ennek a — addig szomszédos — falunak birtokába is lépett. Sasad megszerzését nem sokkal utóbb Solymár falu követte. Solymárt 1496. nov. 1-én Ulászló király — „hogy közel lehessen székhelyéhez s ott vadászgathasson" — Ráskai Balázs budai várkapitánytól a véglesi váruradalomért elcserélte. A királyi kézen levő solymári váruradalmat 1531. január 25-én János király — Kiskovácsi birtokkal és Páty falu felével együtt — Buda városának adta. Buda — zömmel német — polgárai azzal érdemelték ki János király háláját, hogy Budának 1530. évi német ostroma idején tántoríthatatlanul kitartottak János király mellett. így — Solymár, Páty, Kiskovácsi vonatkozásában — Buda határai a késő középkorra helyenként nagyobbak voltak, mint a mai Nagy-Budapest jobbparti határai. Z, L. 48