Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Gerő Győző: Buda, az „iszlám védőbástyája”

Város az időben XXIII. ^ rm ^n rr rr Gero Gyozo Buda, az „iszlám védőbástyája" Ulufedzsi (Metszetek E. G. Happelius: The saurus exoticum című művéből XVII. sz. vége) Azzal, hogy Buda a törökök kezébe került, egyszeriben elvesztette azt a korábbi szerepét, hogy a Nyugat védőbástyája legyen az észak felé mindinkább előretörő török expanzióval szemben. Jelentősége azonban a törökök szemében fokozódott. A szerepcsere következtében részint kiindulópontjává lett a további, s mindenekelőtt a Bécs ellen irányuló hadműveleteknek, részint pedig — de nem utolsósorban — az iszlám védőbástyája szerepét kezdte betölteni a császáriak gyakorta megújuló visszafoglalási kísérleteivel szemben. A középkori Buda — bár bástyákkal megerősített falak övezték, tulajdonképpen nem volt olyan erősség, mint amüyenné azt a törökök igyekeztek tenni másfélszázados uralmuk során. Ez az igyekezet azt eredményezte, hogy a várost ért hat ostrom közül csupán az utolsó során — 1686-ban — sikerült a töröktől véglegesen visszafoglalni. Mégsem mondhatjuk azt, hogy Buda akár védműveit, akár pedig felszerelését tekintve kiemelkedett volna a többi török megerősített hely közül. Ami védelmének erősségéül szolgált, az elsősorban a vízzel való jó ellátottsága, s nem kis részben hegyi fekvése volt. A budai helyőrség A védelem fő erejét — mely egyben a birtoklást és a hatalom biztosítékát is jelentette — a katonaság adta, melynek a harcokban való jártassága önfeláldozó fanatizmussal párosult. Ez a szemlélet tette a török, muzulmán katonát a XVI—XVII. század harcai során „gázi"-vá, a hit győztes harcosává, avagy vértanúvá, „sehid"-dé, akinek osztályrészeként az jutott, hogy kiigya a „vértanúság kelyhét". Budán éppúgy, mint a többi török várban, állandó helyőrség tartózkodott. Ostromok idején, avagy a nagyobb hadi vállalkozások alkalmával azonban az egyes központokban nagyobb csapatösszevonásokat hajtottak végre. A budai helyőrség katonái közül a legtöbben a szomszédos — leginkább a balkáni — tartományokból kerültek Budára és Pestre; bár az utóbbi helyen egy időben kisebb számú tatár egység — valószínűleg lovasság — is állomásozott. A török seregek mellett a krími tatár kánság elfoglalását követően igen sok esetben mint auxiliáris csapatokat, ott találjuk a tatár egységeket is. Szulejmán szultán tehát Budát nemcsak Gül Baba őrizetére bízta — amint azt Evlia Cselebinél olvashatjuk —, hanem megfelelő katonai őrizetéről is gondoskodott. Az állandó őrség száma megközelítőleg — ha a budait és a pestit együttesen számítjuk — 3—4000 katonából állott. Az első időkben átmenetileg ezt a számot még egy-kétezer emberrel megemelték, akiket a belső, már védett területekről küldtek Budára és Pestre. A katonai őrség összetétele Az őrség tagjai különböző fegyvernemek szerint oszlottak meg. Katonai értéküket az adta, hogy „kapu kulu"-k, vagy „szerhád kulu"-k voltak-e; azaz a „kapu" — mármint az isztambuli szultáni udvar — vagy pedig a „végek" szolgái. A következőkben nem kívánunk részletesen foglalkozni a török hadsereg valamennyi fegyvernemével s szervezeti felépítésével; de meg kell említenünk a legfontosabbakat, mint a gyalogság, a lovasság, a tüzérség. Külön „budai" fegyvernemként szerepelt a dunai hajóhad. Az egyes fegyvernemeken belüli megoszlás következtében a várőrség összetétele igen sokrétű volt. Az őrség katonáiról készített zsold jegyzékek alapján eléggé részletesen ismerjük egyes években mind a budai, mind a pesti vár őrségének fegyvernem szerinti megoszlását. így 1543-ban — ez az első ismert jegyzék — Budán 650 janicsár, 12 páncélkészítő és fegyvertáros — „dzsebedzsi" —,13 kovács — „haddad" és ács — „neddzsár", 8 zenész — „mehter", 162 tüzér — „topcsi" volt a még számos más, kisebb-nagyobb létszámú alakulat mellett. Ezzel szemben azonban 1549-ben már csak 583 janicsárt, 11 „dzsebedzsi"-t, 3 „haddád"-ot, ugyanakkor pedig 8 „neddzsár"-t találunk; még fokozottabban csökkent a „topcsi"-k száma: 97 főre. A janicsárok Valamennyi fegyvernem közül elsőként a gyalogságot, s annak is a gerincét képező élvonalbeli alakulatát, a janicsárokat kell említenünk. A janicsárok, vagy ahogy őket a hivatalos török jegyzékek nevezik: „müsztahfiz"-ok, valójában a hadsereg törzsét képezték, különösen Szulejmán szultán hadjárataiban játszottak igen nagy szerepet. A janicsárok eredetileg keresztény gyermekek voltak, akiket a törökök hódításaik során az elfoglalt területekről raboltak el, hogy azután ezeket a gyerekeket muzulmán török környezetben az iszlám eszméjének legkiválóbb harcosaivá neveljék. Később a már meghódolt keresztények lakta területekről gyűjtötték, illetve szedték össze e fegyvernem újoncait. Innen ered a törököknél a janicsárok egyik megnevezéseként még ma is használatos „devsirme" — azaz „összegyűjtött" — elnevezés. Amikor pedig számuk — főleg Szulejmán sok hadjáratát követően — erősen megcsappant, a vérveszteség pótlására önkénteseket is felvettek, akik között elsősorban a janicsárok gyermekei élveztek elsőbbséget. így történt ez Budán is, amikor az őrségből hiányzó 450 janicsár helyét azok fiaival, ületve más katonák gyermekeivel töltötték be. A janicsárok katonai rendjének megalakítását Hadzsi Bektás Velivel hozzák kapcsolatba, aki a későbbi hódítások során oly nagy szerepet játszó bektási dervisrendnek is alapítója volt. Innen eredt tehát az a szoros kapcsolat, amely a rend tagjai és a janicsárok között kialakult. Mint a bektásiak rendjének laikusai, Szpáhi (Molnár János reprodukciói) 37