Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Gerő Győző: Buda, az „iszlám védőbástyája”

Török katonazenekar felvonulása III. Ahmed korában (1703—1730.) Miniatúra szellemi és vallási nevelésüket elsősorban innen nyerték, s rendházaiknak — a tekkéknek — gyakori látogatói voltak. Feltételezhető, hogy e kapcsolat talán Budán még szorosabb volt, mint a többi helyőrségekben, mivel Buda, a magyarországi török tartomány központja, a bektásiak Gül Baba tekkéjének is központi szerepet biztosított. A janicsárok katonai pályafutásukat mint janicsárnövendékek — azaz újoncok — kezdték. Ezeket nevezték a törökök „adzsemi oglán"-nak. Csak ezután emelkedhettek mind magasabb rangra, ha katonai érdemeket szereztek. A janicsárok élén álló parancsnok a janicsáraga volt. A budai janicsáraga rangban a szandzsákbej után következett és szabályos előléptetés esetén annak helyére neveztetett ki. Kisebb egységeik élén, mint amilyen az „oda" volt, az „odabasi" állott, míg a io—io fóből álló szakaszok feje a „bölükbasi" volt. A janicsárok minden egyes ódája élén a „csorbadzsi" — azaz „leveses" — állott, akinek neve még azt a korábbi korszakot idézte, amikor azok az oda katonái élelmének készítésére és kiosztására ügyeltek fel. Ruházatuk is megkülönböztette őket a többi fegyvernem katonáitól. A janicsárok derékba szabott köpenyt „dolamá"-t viseltek, amelyből a „dolmány" szavunk származott. Ezt a köpenyt derékszíjjal, vagy széles övvel fogták össze; rövid szárú csizmát hordtak, amelyet csak nekik volt szabad elöl egy csattal összefogni. Viseletük — a XVI—XVII. századi török miniatúrák ábrázolásai nyomán — igen színes volt. Az élénk színű köpenyek mellett különösen feltűnő volt a fehér darócból készült fövegük, amelynek elejét üszküffel díszítették, míg annak hátsó része hosszan tarkójukra lógott. A hagyomány szerint, amikor Orhán a janicsárokat felavatta, kezét mindegyikük fejére helyezte, úgy, hogy ujjai azok tarkóját érintették. „Kecse"-nek nevezett fövegük lelógó hátsó része ennek szimbóluma. Méltóságuk jeléül békés körülmények között jellegzetes hosszú bottal jártak, s így ábrázolják őket nemcsak a török miniátorok, hanem a nyugati metszetek készítői is. Minden fegyvernemen belül — melyek mindegyikének külön zászlaja is volt — az egyes csapatokat egymástól különböző jelvények, illetve ismertetőjelek különböztették meg. A janicsárok ódáit ezeken kívül még sorszámmal is ellátták, mert gyakran ismétlődtek jelvényük motívumai az egyes címerekben. A janicsárok — kiknek legfőbb erényei közé tartozott a fegyelem — jogállása a török hadseregben különleges helyet biztosított számukra, s azt külön „kanun" szabályozta. Alacsonyabb rangú tisztjeiket a janicsárok maguk közül választották, s ezek egész katonaéletüket a legénység körében töltötték. A janicsárok felett csak saját tisztjeik bíráskodhattak, s jogaikat még akkor sem vesztették el, ha fogságba kerültek. Helyüket fenn kellett tartani mindaddig, amíg kiszabadultak. A számos kedvezmény és az a tény, hogy az egész hadsereg legfegyelmezettebb egységei voltak, nem zárta ki a janicsár zendüléseket. Ezek a lázadások rendszerint azért törtek ki, mert a katonák nem kapták meg zsoldjukat, vagy azt már kevésnek tartották, vagy pedig valamilyen intézkedést sérelmesnek véltek. Amilyen hirtelen kirobbant események voltak ezek a megmozdulások, — amelyekben a katonák heves temperamentuma is jelentős tényező volt — a központi hatalom a maga régi és bevált módszereivel oly gyorsan helyre tudta állítani a rendet. A budai janicsárok a török uralom idején többször is fellázadtak uraik ellen, s azokat nem egy esetben meg is ölték. 1564-ben megölték a budai defterdárt, amiért az zsoldjukat elsikkasztotta, magát a pasát és családját pedig menekülésre késztették házából. Ugyancsak ilyen janicsár lázadásnak lett áldozata 1598-ban Ferhát pasa is, aki a nagy múltú boszniai Szokolovics famíliából származott. Tetemét Banjalukában temették el, türbéje ma is ott áll az általa alapított Ferhát pasa dzsámi közelében. A janicsárokon kívül volt még a gyalogságnak egy nagyobb számú — a janicsárok számát is felülmúló — csapata, amely azonban értékét tekintve már másodrendű volt. Ezek voltak az „azab"Török és magyar lovasság küzdelme. Részlet a Hünername mohácsi csatát ábrázoló miniatúrájából (XVI. sz.) Török tábori élet (XVII. sz. köze Paul Coles: The ottoman impact Europe című könyvé Török lófarkas jelvény (Badeni Lajos őrgróf karlsruhei gyűjteményéből. Karlsruhe, Landesmuseum) 28