Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - Bozóky Éva: Értelmi fogyatékosok

A „Kézmű" Munkára alkalmas: de csak speciális munkára, védett, elkülönített környezetben. A Fővárosi Kézműipari Vállalat 5 évvel ezelőtt, kísérletképpen,létesített számukra védő munkahelyet. A kísérlet bevált. A két részleg bővítésre vár. És itt be kell mutatnom pár szóval a dolgozói által egyszerűen „Kézmű"-nek nevezett vállalatot. 1953-ban jött létre, kifejezetten szociálpolitikai célzattal: hogy munkát adjon a csökkent munkaképességű, vagy a csökkent munkalehetőségű embereknek. (Ez utóbbi kategóriába tartoznak például a kis- és többgyermekes anyák, a nyugdíjasok, a városok kívül lakó háziasszonyok stb.) A vállalat nőtt, növekedett, a káprázatosan ügyes szervező munka következtében nemcsak nagyvállalat lett, de egyes termékeivel világhírű is. A világpiacon „Középeurópa legszebb női fehérneműjének" előállítójaként emlegetik, de gyárt cipőt és cigarettát, bundát és elektromossági cikkeket, és hosszú volna felsorolni, mi mindent még. Üzemegységei behálózzák a várost, nincs olyan kuckó-méretű „kóceráj", amit kihasználni ne tudna, könnyedén váltogat kis és nagy szériákat, és megvalósította azt, amit a japán iparnál olyan példamutatónak találunk: üzemeket létesített a kezdő és záró munkafolyamatok számára, ám a középső munkafolyamatot kiadja 8000 bedolgozójának. A vállalat 13 ezer dolgozójából 3200 a csökkent munkaképességű (rokkant, mozgássérült, süketnéma, vak stb.), és ebből mindössze 60 fő az értelmi fogyatékos. Ez a 60 ifjú kis töredékét jelenti a rászorulóknak. És a tervezett fejlesztés is mindössze újabb 40 személyt irányoz elő! Ez a két üzemrész nem hoz nyereséget, jó, ha megtermeli a fenntartási költségeket. Márpedig az új mechanizmusban a vállalat egésze, minden dolgozója érdekelt abban, hogy a nyereség minél nagyobb legyen. A vállalat eredeti célja és jelen helyzete ütközik. Mint Bossányi Györgytől, a vállalat igazgatójától megtudtam, a szomszédos szocialista országokban ez a vállalati kategória külön elbírálás alá esik, hogy eredeti, karitatív céljának megfelelhessen. Stáció — az emberréválás útján A Kisstáció utca már a nevével is asszociációkat ébreszt. A 40 személyt foglalkoztató kis üzemrész a fájdalmak stációja is lehetne, ha nem annyi gonddal és szeretettel vezetnék, mint ahogy teszik. („Sok asszony dolgozik a Kézmű vezetőségében: anyáskodók" — mondja az igazgató.) A részlegvezető jólelkű munkásasszony; régebben bedolgozó volt. Mellette gyógypedagógus ügyel a gyerekekre, s arra is, hogy ne unatkozzanak. Látogatásomkor épp az Egri csillagokból olvasott föl nekik; de a fölolvasás váltakozik zenehallgatással, beszélgetéssel: a légkör vidám. Csak aki egyszer is megfordul itt, képzelheti el, hogy milyen sokat jelent ezek között az ingerlékeny, depresszióra haj ló fiatalok között ez a hangulat; milyen óriási eredmény az, hogy az idegent „vendég! vendég!" felkiáltással, örömmel üdvözlik. Ezek a fiatalok e nélkül a munkahely nélkül magányosan, tétlenül kuporognának otthon, és lesnék hazatérő szüleik lépteit. A szülők pedig egész nap rettegnének, hogy miként találják őket; hiszen a cselekedeteik ki számi ihatatlanok. Itt közösségben vannak. Összetartoznak. Ragaszkodnak egymáshoz. Akkor is, ha néha veszekszenek, verekszenek (itt résen kell lenni!), ha könnyedén el-eltörik is a mécses. Hiszen csak termetre nagyok, értelmük gyermeki. Ügy tetszik, a munka csodát tesz. Akiken a 8—10 éves iskolázás alig fogott, itt nylonzacskó-ragasztás közben mégis csak fejlődnek. Öntudatra ébrednek. Büszkék arra, hogy keresnek, hogy pénzt visznek haza (500—800 Ft-ot). Hogy közlekedni tudnak. (Van, aki Érdről jár be, háromszori átszállással!) Hogy a maguk pénzéből vettek zsebrádiót, cipőt. Hogy szép ruhájuk van. (A kislányok között akad hiú, tetszeni vágyó, sőt, nagyon szép is.) Hogy szavaltak a Mikulásesten. Hogy szépen megterítették az asztalt. .. Megannyi óriási eredmény mindez. így kell tehát elsősorban segíteni rajtuk és családjukon: munkahellyel, a foglalkoztatás lehetőségeinek megteremtésével! A Ráday utcai részlegben dróthuzalokat illesztenek a konnektordugóba. Itt szülői értekezleten vettem részt. Soha ilyen teljes, ilyen hiánytalan szülői összejövetelen nem voltam még, pedig idestova másfél évtizede vagyok különböző szülői munkaközösségek tagja. Ezek a szülők mind eljöttek, valamenynyien fanatikus reménnyel lesik azokat az árnyalatnyi fokozatokat, amivel gyermekük fejleszthető. Mert, ismételten hangsúlyozom: ezek a gyermekek nagyon szeretnivalók, nagyon ragaszkodók. Mintha a természet az érzelmek terén pótolná, amit az értelemből elvett. A szövetség és a központ Az értekezleten, épp úgy, mint a normális iskolásokén, sok probléma gyűrűzik, sokféle, egyéni és közös gond felhőzi az arcokat. Attól kezdve, hogy miként lehetne a részleget telefonhoz juttatni, hiszen a szülő aggódik, beért-e épségben a fia, lánya, s ideszólna — ejnye, ejnye, talán magyarázat vagy protekció kell ehhez a postánál?! —, a közös kiránduláson át, egészen a szövetség kérdéséig. A vakoknak és a süketeknek sok évtizedes múltra tekintő szövetségük van, melyre minden ügyükben számíthatnak. Munkahelyeket kutat föl részükre, érdekeiket védi, szabadidejük, kulturális lehetőségeik, társaséletük megszervezéséről gondoskodik. A szövetség patrónus: ott áll minden vak és minden süket mögött. Az értelmi fogyatékosokat ilyen módon nem lehet megszervezni. Lehetne azonban szüleiket, vagy azt az oldalági rokont, aki gyámságukat ellátja. Sőt, miként ezt külföldi (lengyel, finn, dán) példák mutatják, a szövetség pártoló tagokat is fölvehetne, azokat az egyéneket és jogi személyeket, akik e sérültek gyámolítására hajlandók. Most, hogy ismét életbe lépett az egyesülés joga, azaz mindenféle egyesület szabadon alapítható, ha alapszabálya az alkotmánnyal nem ellenkezik, különösen időszerű lett ez a kérdés. Hiszen az értelmi fogyatékosok habilitációja, rehabilitációja (aszerint, hogy sérültnek születtek vagy azzá váltak), olyan mértékben komplex feladat, hogy csak nagyarányú társadalmi összefogással oldható meg. A hiányzó munkahelyek megteremtése és megkeresése is így nyerhetne megnyugtató megoldást. (A Kézműn kívül az Édesipar és a KISZ egyik szövetkezete is foglalkoztat fogyatékos fiatalokat, de kis létszámban.) Az iparban, mely folyton segédmunkás-hiánynyal küzd, még sokféle megoldást lehetne találni — ha volna, aki keresse. Dehát aki keres, az gyógypedagógus, nem gazdasági szakember. Az ipari szakemberek pedig nem gondolnak erre a kézenfekvő megoldásra. A fogyatékosok különben is oly sok tárca hatáskörébe tartoznak (egészségügyi, művelődésügyi, munkaügyi — egyes részterületeken még több), hogy félő: a sok bába közt elvész a gyerek. Igaz, a koordináció megteremtésére 1964-ben létrejött a Szociális Intézetek Központja (Dr. Bajáczy Péter vezetésével, kinek szíves közlései szintén segítették munkámat). Ez az egyelőre még kis központ igyekszik összehangolni az oktatási intézmények, otthonok és foglalkoztató vállalatok tevékenységét, valamint ellátni ezek felügyeletét. A Központ máris sok tekintetben rendet teremtett; azonban még mindig szinte a lehetetlennel küzd, nemcsak hely-és pénzhiány miatt, de egyszerű szervezési okok miatt is. (Pl. a fiatalok egy része — főként vidéken — munkásszállásra kényszerül. Munkásszálláson csak az jelenthető be, akinek valahol állandó lakása van. De az állami gondozott fogyatékosok, miután a megfelelő gyermekotthonból kinőttek, állandó lakással nem rendelkeznek. Marad az illegális megoldás : a gyermekotthon vezetője saját felelősségére megadja állandó lakhelynek a gyermekotthont. Ha valami rendbontás történik, a gyermekotthon igazgatója az áldozat, őrajta csattan az ostor. Az is gond, hogy a munkásszálláson külön részleget kell biztosítani számukra, felügyelő pedagógussal, s ezt a munkáltató csak akkor vállalja, ha munkaerőben nagyon megszorul.) Mi lesz velük? A védőmunkahelyek bővítése sürgető, mert a fogyatékos fiatalok mellé újak nőnek fel. Nagyon elgondolkoztató, hogy mi lesz a mai 16—30 évesekkel is, ha szüleik meghalnak? Jó esetben befogadják őket testvéreik, rokonaik. Az, hogy dolgoznak, keresnek, eltartásuk nem kerül pénzbe, nyugdíjat kapnak majd, ebből a szempontból is sokat nyom a latban. Ha azonban nincs befogadó, akkor — főként a súlyosan fogyatékos értelműek — szociális otthonba kényszerülnek. Létezik „szociális foglalkoztató" otthon is, de oda azok az imbecilisek, kerülnek, akik kezdettől állami gondozottak voltak. Akár az egészségeseknél, a fogyatékos gyermek fejlődése, közérzete, egész emberi léte szempontjából is jobb, ha családi közösségben él. Itt olyan vitás kérdéshez érünk, amiben a szakemberek véleménye erősen megoszlik. A kérdés: házasodhatnak-e? És: létrehozhatnak-e utódokat? Jogilag igen. De helyes-e ez? A Kisstáció utcai műhelyben találkoztam egy gyengeelméjű kismamával. Gyermekének apja süketnéma. Az egyéves gyermek (állami gondozott) féllábbal született. A Ráday utcai 29