Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - Bozóky Éva: Értelmi fogyatékosok

szülői értekezleten részt vett egy vakon született anya. Gyermeke imbecilis. A szülői értekezlet résztvevői a szexuális felvilágosítást sürgették, mondván, hogy gyermekeik túlzottan érdeklődnek a másik nem iránt. Kérdés, hogy imbecilis fiatalokat meg lehet-e tanítani az infecundin rendszeres használatára ? Ha az ilyen házasságokból utód születik, az valószínűleg újabb gondot jelent a társadalomnak; súlyosabbat, mint apja-anyja, hiszen azoknak még teljesértékű szülőjük volt, aki gondot viselt rájuk. De a gyengeelméjű szülő egészségesen született utóda is veszélyeztetett: nála a környezeti ártalom vált ki szellemi elmaradottságot és pszichikus zavarokat. Nem kellene-e, s ha igen, hogyan, megakadályozni a fogyatékosok „bővített újratermelését"?! — „Emberi joguk, hogy családot állapíthassanak" — mondja az egyik gyógypedagógus. „— Figyelembe kellene venni a társadalom érdekeit, s ahol örökölhetőnek látszik a betegség, ott meg kell akadályozni az utód születését" — mondja a másik. Kinek van igaza ? Képezhetetlenek?! Amióta láttam a képezhetetlenek budatétényi intézetét — mely egyben az egészségügyi gyermekotthonok országos módszertani központja is —, csak kérdőjellel merem leírni ezt a szót. A módszertani központ egy évvel ezelőtt alakult meg, Dr. Szondy Mária pszichiáter vezetésével. Maga az intézet több évtizedes múltra tekinthet vissza: még a hajdani gróf alapította a kastély egyik szárnyában, súlyosan fogyatékos gyermeke kedvéért, társakat és ápolónőket telepítvén a beteg köré. (E régi gondozónők közül még működik néhány igen szorgalmas és áldozatkész idősebb nővér; hivatásszeretetük példa a fiatalok számára.) Ma a kastélynak ez a szárnya a legsúlyosabb fogyatékosok otthona, itt vannak a „nagyok", a 10 év felettiek, akiken már valóban nem lehet segíteni. De ha valaki idejekorán megpróbálta volna? Erre a kérdésre kapunk választ a másik épületben, ahol a tudományos kutató, gyógyítókísérletező munka folyik. Egy évvel ezelőtt mégfitt is „kórház" volt, fehér falakkal, fehér ágyakkal. Most a ház inkább óvodára emlékeztet: tarka függönyök, állatképek, játékok teszik barátságossá az egyes csoportok szobáit, s a benyitó idegennek jókedvű gyerekek csimpaszkodnak a nyakába. Szinte azt hinnénk, igazi óvodában vagyunk, ha nem lenne feltűnő forró, heves érzelemkitörésük. Mert ezek a gyermekek még az imbeciliseknél is szeretetvágyóbbak. (Nem mind: vannak kontaktus-teremtésre képtelenek is, őket állatok segítségével akarja állapotukból kizökkenteni Szondy Mária. Mivel a kisgyermek természetes barátja az állat, talán sikerül ezzel a kapcsolattal fölolvasztani a befagyott érzelmeket.) A fogyatékosság másik szembetűnő jellemzője a beszéd fejletlensége. Ezek az 5— 6—8 éves gyermekek a 18—24 hónaposok beszédkészségével szólalnak meg. De vajon mindig a fogyatékosság jelzője ez ? Ha a gyermek családi otthonból kerül egészségügyi intézetbe — mégpedig jó szülőktől, akik törődtek vele —, akkor többnyire biztos, hogy valóban súlyos fogyatékos, hiszen az ilyen szülők már rendszerint több orvosnál, pszichológusnál megfordultak, mielőtt idehozták volna. Azonban a gyermekek nagyobb része állami gondozottként kerül ide, 2 éves korban. Előfordul, hogy némelyiknek a súlyos hospitalizálódáson kívül más baja nincs is. (Hospitalizálódás az anya nélkül nevelkedő csecsemő lelki deformálódása; közömbösség, értelmi lemaradás, beszédképtelenség, érdeklődés hiánya a főbb jelei; az ilyen kisgyermek egykedvűen rázza magát, játszani nem hajlandó.) A gyermekek jórészénél azonban valóban fogyatékosságról van szó, amit csak súlyosbít a hospitalizálódás. (Pl. ugyanaz a gyermek, aki itt képezhetetlennek látszik, családban esetleg csak enyhén debilisnek mutatkoznék.) Ezt a föltevést bizonyítja, hogy a bekerülő állami gondozottak túlnyomó többsége mozgásában alig, beszédében azonban teljesen gátolt. Ezeken a gyermekeken valóban lehet segíteni: az intézet team-ben dolgozó munkatársai (nővérek, pszichológusok, gyógypedagógusok együtt) kutatják a készségek fejlesztésének lehetőségeit. Az intézet 275 lakója közül 10 gyermeket sikerült eddig arra a fokra emelni, hogy gyógypedagógiai iskolába (mégpedig nemcsak értelmi fogyatékos, hanem normális értelmű süketek, vakok iskolájába) küldhetők. Ám a nem oktathatók jórésze sem tekinthető teljesen „képezhetetlennek". Ebben a derűs és szeretetteljes légkörben, ahol a beteg nincs ágyhoz kötve, ahol mozogni, játszani lehet és a fő cél a foglalkoztatás, a megmozdítás, nap mint nap születnek eredmények: az egyik már kanállal eszik, a másik befűzi a cipőjét, a harmadik felfogja, hogy a kenyér akkor is kenyér, ha nem szeletekben van az asztalon, hanem kilós formában. . . Elérhető tehát, hogy bizonyos egyszerű munkafolyamatokat megtanuljanak, még akkor is, ha nem iskoláztathatok; s ez elegendő lehet ahhoz, hogy életüknek értelme legyen s megtermeljék eltartási költségeiket vagy azok egy részét. Ha azonban ezt az időpontot bármi okból elmulasztották, akkor sokan közülük valóban reménytelen esetekké válnak, élő halottakká, akik ágyhoz kötve, pelenkában élik át életük ki tudja hány évtizedét. Az ember azonban még ebben a formájában is emberi lény: gondozónőik ragaszkodnak hozzájuk, s kedveseknek mondják azokat, akiktől más iszonyattal fordulna el. Több éves együttlét során olyan kölcsönös kapcsolódás alakul ki, amit csak akkor ért meg az ember, ha közöttük van, látja, és mágneses erőtereit érzékeli. Gyermekcipőben — töretlen utakon Nem a képezhetetlen fogyatékosok járnak gyermekcipőben, hanem gondozásuk ügye. A budatétényi központban — mely kutat, szervez, tervez, ellenőriz, módszertani leveleket küld szét, és hála főhatóságának, az Egészségügyi Minisztériumnak, anyagiakkal is jól ellátott — 275 gyermek kap helyet. (Köztük 32 ifjú, akiket nincs hová továbbítani.)' Ez az intézmény, valamint a református és evangélikus szeretetotthonok (országosan 700 férőhellyel) látják el Pest és Nógrád megyét (elsősorban; de valójában az ország minden részéből vesznek föl jelentkezőket). Ezenkívül a fővárosban található még két 4c—40 személyes otthon. Vidéken a megyei tanácsok tartanak fönn intézeteket; hogy mennyi beruházással és költséggel, az belátásuktól függ. A fővárosban a jelenlegi elhelyezési lehetőség kb. az igények 5c—55 %-át elégíti ki. Nagyjából ugyanannyi ráutalt jelentkezd vár elhelyezésre, mint amennyi már intézetbe került. Hogy ez mennyi családot hoz kétségbeejtő helyzetbe, az könnyen elképzelhető. Hiszen ezeket a gyermekeket nemcsak azért nem lehet egyedül hagyni, mert önveszélyesek, hanem azért sem, mert a magány súlyosan visszaveti őket. Azután: aki egészségügyi gyermekotthonba kerül, elvileg 18 éves koráig maradhat ott. A gyakorlatban azonban elvitelüknek nincs szervezett formája. Egy részük szociális otthonba kerül vagy „utókezelőnek" nevezett elfekvő kórházba. Holott olyan, felnőtteket befogadó intézetekre volna szükség, ahol a már elért fokon meg lehetne tartani őket! Hiányzik az országos adatszolgáltatás is. Még mindig nem tudjuk, hogy tulajdonképpen hányan is vannak.. . Maga a fogyatékosság ténye is sokszor csak a beiskolázáskor derül ki, amikor már talán késő. Más esetekben nem lehet kórtörténetet fölvenni, mert a család ismeretlen. És végül: a képezhetetlenek gondozásánál a legnyomasztóbb a munkaerőhiány. Országszerte nincs kellő számú gyermekgondozóutánpótlás. A budatétényi központban is érezhető ez, ám itt az igazgató főorvosnő energiája, emberszeretete, tudományos kíváncsisága, szervezőkészsége olyan vonzásteret alakít ki, ahová a fiatal szakemberek szívesen mennek. De ahol nem ilyen a légkör ? Ezt a munkát nem lehet megfizetni, ide senkit sem vonzana a kereset, még akkor sem, ha az nagy volna. De itt a fizetésen kívül mellékes sem akad. Ide vagy hivatásérzetből jön valaki, vagy sehogy. A fogyatékosok gondja — bár érdekükben sok és nagyarányú társadalmi erőfeszítés történt — korántsem megoldott. Már most sem. Pedig a számuk feltehetően növekedni fog. A koraszülések aránya évről évre nő (az értelmi fogyatékosok zöme koraszülött); a technikai haladás, a hajszolt életmód, a túl sok gyógyszer, alkohol stb. mind jobban megviseli a felnőttek idegrendszerét s egyre rozzantabb idegzetet örökítenek utódaikra — akik bármily sérülten jönnek is a világra, a fejlett orvostudomány által életben tarthatók. (És tartandók!) Tudomásul kell tehát vennünk, hogy a társadalom egy része — reméljük, igen kis része — értelmi fogyatékos lesz, akikről gondoskodni, életüket elviselhetővé, kellemessé tenni, tartalommal megtölteni: közös kötelességünk. És kötelez mindnyájunkat a szüleik, s családjuk iránti együttérzés is. Nem fölösleges mindezt hangsúlyozni, mert, sajnos, nemcsak a műveletlen emberek, de hivatalviselők is kimondják olykor: „minek ezekre annyi pénz?!" Reméljük, hogy azok a szenvedély lázától fűtött pszichológusok és gyógypedagógusok — akiknek készséges, időt, energiát nem kímélő tájékoztatásáért ezúton ismételt köszönetet mondok — nem fáradoznak hiába. És talán sikerül megfelelő fokra fejleszteni az értelmes felnőtteket: a közvéleményt is. 30