Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - Bozóky Éva: Értelmi fogyatékosok

FÓRUM Bozóky Éva Értelmi fogyatékosok Elöljáróban arra kérem az olvasót: ne lapozzon tovább! Ne riadjon vissza a témától, mondván, hogy túl szomorú kérdés ez, s különben is mi gondunk vele, hiszen csak a társadalom kis részét érinti. Csakhogy a társadalomnak abba a kis metszetébe bármikor bárki beletartozhat. Úgy is, mint szenvedő alany, s úgy is, mint cselekvő : a más szenvedésének enyhítője. Mert ugyan ki lehet biztos abban, hogy tökéletesen egészséges, szikrázóan okos gyermekére nem támad alattomosan az agyhártyagyulladás? Ki tudhatja, hogy a reggel épen útrakelőt nem éri-e agysérüléssel járó közlekedési baleset ?! Ha pedig a közvetlen veszély elkerül bennünket, nem jutunk-e munkánk, társadalmi életünk során olyan helyzetbe, hogy módunkban áll valamit tenni azokért, akikhez nem volt ilyen kegyes a sors ? Egy közösség, társadalom, nemzet humanizmusát, műveltségét, fejlettségét a többi között azon is le lehet mérni, mit és menynyit tesz az értelmi fogyatékosokért. Hazánkban csak a felszabadulás óta tankötelesek a gyógypedagógiai oktatásra szoruló gyermekek — bár tanításuk azelőtt is folyt, de felkutatásuk nem. Tehát, ha a szülő törődött sérült gyermekével, akkor talált megfelelő intézményt, de ha elhanyagolta, akkor semmi sem történt a kiskorú érdekében. E helyzetből eredően statisztikai összehasonlításra is alig van lehetőségünk: ma nagyobb a létszámuk, mint amennyit régen nyilvántartottak, de nem tudjuk, hog}' akkor valójában mennyi lehetett. A gyógypedagógiai oktatásra szorulók kb. 28 ezer főnyi seregéből kb. 25 ezer az értelmi fogyatékos. A fővárosban 5000-re tehető a számuk. (Mivel ezek a számok az általános iskolás korosztályra vonatkoznak és évente változnak valamelyest,, adataink csak hozzávetőlegesek.) Az arányok nem haladják meg a fejlett ipari országok átlagát, mely szerint a tanköteles gyermekek 2,5 %-a fogyatékos. Az értelmi fogyatékosok három csoportba sorolhatók: debilisek, imbecilisek és képezhetetlenek. A három közül 80 %-os többséggel a debiliseké a legnépesebb. A debilisek és imbecilisek beiskolázása a fővárosban teljes: minden képezhető fogyatékos gyermek gyógypedagógiai oktatásban részesül; kb. 10 %-uk állami gondozott; 88 %-uk napközis. Védőszárnyak alatt Az igazi gondok azután kezdődnek, amikor befejezték az iskolát: 16 éves korukban. A debilis gyermekek az imbecilisekkel szemben nemcsak képezhetők, de oktathatók is: a két kifejezés árnyalatfinom különbsége itt óriási távolságot fejez ki. A debilis gyermek elvégzi a 8 osztályt (igaz, hogy ez a normál iskolának kb. 6 osztályát jelenti, illetve bizonyos tekintetben annál is kevesebbet, mert itt idegen nyelv nincs, a számtani anyag is egészen egyszerű alapismeretekből áll) t

— utóbb esetleg szakmát is tanulhat; betanított munkás mindenképp lehet. E gondolatnál idézem Dr. Göllesz Viktornak, a Gyógypedagógiai Főiskola igazgatójának szavait, aki az egész kérdéskomplexummal kapcsolatban szíves volt tájékoztatni: — A debilisek eliminálódnak a társadalomban, jól dolgoznak, kitartó, megbízható, szorgalmas munkaerők. A gyakorlati élet követelményeinek eleget tudnak tenni. Kitetszik ez abból a grafikonból is, amelyen a dán Jacob Oster mutatta ki, hogy a különböző nemzetek populációjában az értelmi fogyatékosok aránya mindig 7—16 évig a legnagyobb. Távolról sem a korai halandóság tükröződik ezen a grafikonon. Hanem az a tény, hogy mihelyt a debilisek nem járnak iskolába, nem tűnik ki fogyatékos mivoltuk. Ha tehát az iskolai követelményeknél ki nem derülne a gyermek debilitása, akkor a napi életben nem is lehetne elhatárolni őket a normális emberektől. A debiliseknek ez a „felső rétege" nem is okozna különösebb gondot, ha nem akarnák képességeiket meghaladó helyzetekbe szorítani őket. Vannak fiatalok, akik 6 normális osztályt jelentő végzettségüket a dolgozók esti iskoláján fejelik meg — ha bírják. Többnyire azonban , „irgalom-bizonyítvánnyal" jelentkeznek szakmunkás tanulónak, ám ott már helytállni nem tudnak, bukások és balesetek árán csúsznak lejjebb, a betanított munkások közé. Szerencsésebb a fordított eset: bizonyos munkaterületeken a több éve jól dolgozó, „minőségi" betanított munkás szakmunkás vizsgát tehet. Ez a megoldás — mivel kevesebb elméleti anyaggal terhelő — célravezetőbb. A valódi segítség nem az, hogy szemet hunyva fogyatékosságuk előtt, ép emberként kezeljük őket, hanem az, hogy olyan környezetről gondoskodjunk, amely hajlandó gyámkodni fölöttük. Az értelmi fogyatékosok ugyanis lélektanilag is eltérnek a normális fiataloktól. Ragaszkodóbbak, érzelmesebbek, erősebben kötődnek a feléjük forduló emberhez — és ezáltal sokkal befolyásolhatóbbak. Aki akarja, pénzükből is kiforgathatja őket, de galeribe is bevonhatja, bűnözésre is csábíthatja: hűséges, odaadó csatlósai lesznek a csábítónak, s ezért sem erkölcsi, sem jogi értelemben el nem marasztalhatók. A galeri tagok épp ezért gyakran velük hajtatják végre a bűncselekményt: ők nem büntethetők, a felbújtás pedig enyhébb büntetést von maga után. Nagyon meg kell tehát nézni, kire bízzuk őket. A gyógypedagógusok szakmai elhivatottságát dicséri, hogy ha közvetlenül az ő kezükből kerülnek munkahelyükre, akkor meg is keresik részükre azt a brigádot, idősebb szakmunkást, akire nyugodtan hagyhatják őket, és sorsukat továbbra is figyelemmel kísérik. Súlyosabb gondot jelent az imbecilisek csoportja. Az imbecilis ifjú 16 éves koráig sem végez el nyolc gyógypedagógiai osztályt; többnyire az is eredmény, ha nem marad egészen analfabéta, ha kicsit tud számolni, ha képes arra, hogy rendben tartsa külsejét, ha egy megszokott vonalon magában közlekedhet. Sokféle árnyalat adódik, de a többség csak gépies beidegződésre képes: kiképezhető tehát bizonyos egyszerű cselekvések végzésére, de oktatása csak szűk határokig képzelhető el. 28