Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - A címlapon: A Rudas fürdő török terme. Gink Károly felvétele

— a munka termelékenysége magasabb a vidéki átlagnál, miközben az utóbbi években a termelés növekedésének üteme alacsonyabb volt a vidékinél; — a termékek export- és versenyképessége kielégítő; — a termelőeszközök avultsága nagyobb a vidéki iparénál; — az üzemek életében a munkaerő-gond fokozódik. És itt visszatérek a „két nézet" problematikájára. Ügy vélem, a fenti ismérvek megerősítik azt az álláspontot, hogy a fővárosi telepítésű ipar fejlesztése nemcsak kívánatos, hanem össznépi érdek, és éppen ezért követelmény is. De az ismérvek — és ezen belül a termelőerők állapota, helyzete — világítanak rá arra is, hogy a fejlesztés lehetséges útja az intenzív fejlesztés. A termelőerők mindkét része: a termelési eszközök műszaki állapota, illetve a munkaerőhelyzet ezt parancsoló szükségként állítják az iparvezetés elé. Itt kell rámutatni arra is, hogy — az intenzív iparfejlesztés általános követelménye mellett — az iparágak termelési volumene növekedésének differenciáltnak kell lennie. Más megfogalmazás szerint: az intenzivitás mellett az iparfejlesztésnek szelektívnek kell lennie. A szelektív fejlesztés iparpolitikai alapjait a közeljövőben kell kidolgozni. E munka feladata lesz annak meghatározása, hogy a gazdasági hatékonyság mércéje alapján mely iparágak fejlesztése kívánatos a fővárosban; melyek tevékenységét kell mérsékelten növelni és hol kell e tevékenységet visszafogni; figyelembe véve azt is, hogy ezen iparágak kapacitás-bővítése vidéken azonos vagy kedvezőbb feltételek mellett is megvalósítható. Az objektivitás tényezői közül végül ösztönző rendszerünk hatóerejét említem. A gazdasági mechanizmus reformja az értékkategóriák érvényesülésének és hatásának — általában: szabályozó erejének — nagyobb teret biztosít a termelésben és forgalomban. Ösztönző rendszerünk, az érték-kategóriák fokozottabb hatását felhasználva, a szűkebb és tágabb értelemben vett társadalmi hatékonyságra, eredményességre ösztönöz. Döntő változás a korábbihoz képest, hogy a szabályozók hosszabb távra érvényesek és az érdekeltség is középtávú. Ez utóbbinak elsősorban a műszaki fejlesztést illetően nagy a jelentősége. Ugyanis ma még a termelésben az élő és holt munka aránya — és ennek megfelelően a költségek megoszlása — olyan, hogy az első időszakban a műszaki fejlesztés (tehát a holt munka arányának növelése) általában költségesebb lehet, mint az élő munka tömegének növelése. Több év távlatában azonban a műszaki fejlesztés nemcsak amortizálódik, hanem egy magasabb szintű eredmény forrásává válik. Az intenzivitás érvényesülése A főváros negyedik 5 éves tervének ismertetése és méltatása e lap hasábjain a közelmúltban történt meg. Ézért e tervnek csupán egy-egy ágazatát emelem ki. A terv az előző időszak kétszeresénél nagyobb: összesen mintegy 85—91 ezer lakás építését irányozza elő. A teljes lakásmennyiség mintegy 85 százaléka lakótelepen létesül. A város további horizontális irányú fejlesztését megakadályozandó, az épülő lakások 93 százaléka többszintes épületekben készül. A lakásépítési program kialakításakor élénk vitát váltott ki — de végülis megerősítést nyert — a csaknem 30 százalékos szanálási arány. A tervidőszakról tervidőszakra növekvő szanálási tevékenység teszi lehetővé, hogy a lakásépítés egyre fokozódó mértékben töltsön be városépítési és városformálási feladatokat is; a szanálások révén fiatalíthatok és egyben szerkezetileg korszerűsíthetők az avult városrészek. Az összes lakásmennyiségen belül 56 ezer a tanácsi és a szövetkezeti lakás. E lakásmennyiség zöme — 71,6 százaléka — középmagas házakban létesül, míg az alacsony illetve magas lakóépületek részaránya 12,3, illetve 16,1 százalék. A tervidőszak alatt folytatódik — alapvetően a lakásépítési program részeként — a külső kerületek városközpontjainak építése. A kerületi városközpontok létesítése több célt szolgál: egyrészt növeli ezen kerületek városias jellegét, másrészt — a túlzsúfolt Belvárossal szemben — az itt létesülő kereskedelmi egységek és kulturális központok fokozatosan ellenpólusként fognak hatni, és lekötik a Belváros felé irányuló ellátási igények egyre növekvő részét. A fővárosi gondok közül — azok súlyosságát tekintve — a lakásproblémák után közvetlenül a közlekedési gondok következnek. A fővárosi személyszállítást a zsúfoltság és az utazás magas időigénye jellemzi; a közúti közlekedésben pedig a rossz útviszonyok, ezek egyre nagyobb telítődöttsége és a forgalmi csomópontok szűk keresztmetszete miatt alacsony az utazási sebesség. A közúti közlekedési viszonyok természetesen determinálják az áruszállítás idő- és költségigényét is. E feszültségek felszámolását a felszíni zsúfoltság csökkentése, az útviszonyok korszerűsítése oldaláról kell megközelíteni. A földalatti vasút kelet—nyugati teljes szakasza 1973-ra készül el, és az itt felszabaduló kapacitás arányában fokozódik az észak—déli szakasz kiépítése. A teljes metró-hálózat üzembe helyezése után a felszíni személyforgalom mintegy 25—30 százaléka kerül a felszín alá. Mai utazási adatokkal számolva, a napi 4,5—5,0 millió utazásból egymillió százhúszezer illetve másfélmillió utazás terhétől mentesül a felszín. Budapest úthálózatának nagy része a mainál alacsonyabb terhelésre méretezetten készült. Ez az alapvető oka annak, hogy útviszonyaink rosszak. A közúti közlekedés korszerűsítése, a nagyobb átbocsátó képesség biztosítása céljából a frekventált csomópontok rendezését, a vasúti sorompók felszámolását szintbeni kereszteződésekkel kell megoldani. A korszerűsítés további feltétele a meglevő úthálózat fokozottabb felújítása; ezt a célt szolgálja a tervidőszak alatti 2,5 milliárd Ft útfelújítási előirányzat. Ez az öszszeg duplája annak, ami a harmadik 5 éves tervidőszak alatt állt ilyen célra rendelkezésre. A taglalt korszerűsítési program megvalósítását sürgeti az a körülmény is, hogy 1966— 70 között a gépjárműállomány megduplázódott, és 1971—75. között a jelenlegi állomány további megkétszereződésével számolunk. A személyforgalom kulturáltságának javítása egyaránt igényli a tömegközlekedési járműpark korszerűsítését és szélesítését. E program részeként — és részben előfeltételeként — tovább kell szélesíteni a járműkarbantartási és felújítási illetve tárolási kapacitást. A közlekedés kétségtelenül intenzív jellegű fejlesztését szolgálja a tervidőszak alatti 8 milliárd Ft-os beruházási előirányzat. Rá kell azonban mutatni arra is, hogy a fővárosi közlekedés korszerűsítése nemcsak beruházások és felújítások révén lehetséges. Jelentős tartalékok hozhatók felszínre a közlekedés-rendészet szabályozó és szervező tevékenységével. így pl. növelhető egyes útvonalak átbocsátó képessége a parkolások szabályozása révén, és csökkenthető a belvárosi zsúfoltság az üzletekbe történő szakaszos áruszállítás szabályozásával. A lakás és közlekedési ágazat ellátási és szolgáltatási feszültségeinek csökkentése céljából mindkét ágazatban nagyok a fejlesztési feladatok; megoldásuk útja — az előzőekben ismertetettek szerint — alapvetően az intenzív jellegű fejlesztés. Ezért úgy vélem, nem túlzok, ha azt mondom: a főváros — társadalmi-gazdasági életét tekintve — ebből a szempontból új fejlődési szakaszába lépett. Az új fejlődési szakaszt jelzi a főváros IV. ötéves tervének néhány fő mutatója is. Ezek közül az össz beruházási volumen 125%-os növekedése olyan mennyiségi ugrás, amely egyben már minőségi változást is jelent. A minőségi változások centrumában pedig az ember áll, az a budapesti lakos, aki dolgozó, alkotó és fogyasztó ember is. A minőség követelményként jelentkezik az ő munkájával kapcsolatban, de egyéni és egyben kollektív követelmény, valójában gazdaságpolitikai programm a dolgozók társadalma életkörülményeinek egyre magasabb szintre való emelése. És végső soron ezt a célt kell szolgálnia a főváros intenzív jellegű fejlesztésének is. Kollektív program és feladat A tanácsok önállósága, hatásköre az utóbbi évek alatt jelentősen nőtt. Az új tanácstörvény a tanácsok jogait olyan körben állapítja meg, hogy a Kormány ágazati politikáját saját hatáskörben — a társadalmi szükségletekkel összhangban —, differenciáltan valósíthatják meg. A tanácsok egyre növekvő mértékben kapnak szerepet a területük egészét illető kérdések eldöntésében. Erősödik a gondolat, hogy a tanácsok és a területükön működő gazdasági egységek között valóságos érdekazonosságok vannak, és ezek talaján egészséges érdekkapcsolatok fejlődnek ki. Ezek a változások azt igazolják, hogy a tanácsok területén jelentkező feladatok végrehajtása kollektív érdek és feladat. Ez tükröződik a Gazdasági Bizottság azon határozatából is, amely a Politikai Bizottságnak a főváros fejlesztésére vonatkozó határozatainak állami vonalon történő realizálását szabályozta. E határozat szerint az ágazati minisztereknek az Országos Tervhivatal elnökével és a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága elnökével együttesen és koordináltan kell kidolgozniok közép- és hosszútávra a budapesti telepítésű gazdasági egységek intenzív és szelektív jellegű fejlesztési programját. 3