Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - A címlapon: A Rudas fürdő török terme. Gink Károly felvétele

mérséklését illetően az alkalmazandó módszerek tekintetében két nézet vált uralkodóvá. Az egyik nézet szerint — mivel a bajok és gondok forrása a fővárosba települt ipar túlsúlya és növekedése — a probléma megoldását a fővárosi ipar általános korlátozásában, visszaszorításában kell keresni. E nézet képviselői, a fővárosi vonatkozásokon túl, ezt szükségesnek tartják az ipar arányosabb területi elhelyezkedése s az egyes országrészek iparosításának meggyorsítása céljából is. Ezért a kapacitás-bővítéseket, az új kapacitások létesítését e koncepció szerint csak vidéken szabad megvalósítani, és a lehetséges mértékig szorgalmazni kell egyes meglevő ipari kapacitások vidékre való telepítését. A másik álláspont szerint a budapesti ipari koncentráció olyan állapot, olyan adottság, amely népgazdasági hatékonyság hordozója; ezért általános korlátozása káros, objektíve nem is lehetséges. A világ különböző területein meglevő ipari koncentrációk az általánossá vált és egyben rendkívül differenciált társadalmi munkamegosztás „termékei". A koncentrációk kialakulásának körülményei tehát azok objektív létrejöttét igazolják. Az ipari koncentrációk vitathatatlanul — számszerűleg is igazolhatóan — egy magasabb társadalmi hatékonyság hordozói. így pl. az elemzések révén feltárt tény, hogy a budapesti telepítésű ipar termelőeszközeinek műszaki színvonala alacsonyabb a vidéki ipar átlagos műszaki színvonalánál; mégis, a fővárosi ipar termelékenysége általában magasabb, a termékek export-, vagy versenyképessége nagyobb. A nagyobb eredmények forrása többek között a széles ipari kooperáció, a specializált munkamegosztás — és ezért a második nézet képviselői az ezen előnyökről való lemondást abszurdnak minősítik. A két álláspont két szélsőség is; mindkét koncepciónak vannak részigazságai. Adott mezőgazdasági területek népesség eltartó képessége több tényező által, de végső soron objektíve meghatározott; így az objektív mérce feletti lakosság életkörülményei vagy ipartelepítéssel, vagy a lakosság elvándoroltatásával, vagy a kettő együttes alkalmazása révén biztosíthatók. Igaz viszont az is, hogy nincsenek olyan ismérveink, amelyek alapján egy-egy ország fővárosának, vagy egyéb városainak optimális nagysága megállapítható lenne. Nem sebezhetetlen a fővárosnak az a korábbi általános minősítése sem, hogy „Budapest túlzsúfolt település." Ugyanis a „túlzsúfoltságnak" valamiben és valamihez képest kell jelentkeznie. A „valamiben" még csak meghatározható a lakosságszámban, a terület beépítettségében, az ipar volumenében stb.; de a relativitási alap már sokkal megfoghatatlanabb. Mert teljesen reális alapon Budapest csak egy korábbi önmagával hasonlítható össze. A helyes minősítés ezért megítélésem szerint az, hogy a főváros — az országos arányokat figyelembe véve — túlkoncentrált település. És itt legyen szabad megkockáztatnom az egyéni véleményem: a túlkoncentráltság önmagában még nem társadalmi és gazdasági feszültségek hordozója. De azzá válhat — és válik is — abban az esetben, ha az infrastruktúra és egyéb szolgáltatások fejlesztésének üteme alacsonyabb a koncentráltság tényezőinek — így pl. a lakosságszám és az általános gazdasági növekedés — emelkedési üteménél. Ez az állapot következett be a főváros életében is, és különösen jellemző volt az 1945—56-os fejlesztési periódust illetően. A két álláspont részigazságai mellett szükség volt tehát egy olyan szintézis kialakítására, amely koncepcionálisan a főváros komplex egészét átfogó reális fejlesztési programot ad. Ezt a programot fogalmazta meg a Politikai Bizottság a hivatkozott 1969. évi decemberi határozataiban. Ez a program a főváros társadalmi és gazdasági fejlesztésének útját az intenzív jellegben jelölte meg. Az intenzív fejlesztés objektív szükségszerűség Az intenzív fejlesztés feladata korántsem korlátozódik csak az ipar területére. Egy ilyen jellegű fejlesztésnek kell jellemeznie a városépítést, az ide települt gazdasági egységek tevékenységét; és annak az intézményhálózatnak a fejlesztését is, amely a lakosság szükségleteinek kielégítését hivatott biztosítani. A városépítés és a gazdaságfejlesztés megjelölt útja olyan parancsoló szükségszerűség, amelyet objektív tényezők határoznak meg. Ezek elsősorban a következők: az adott terület-nagyság, a főváros munkaerőhelyzete, és gazdasági mechanizmusunknak az intenzív fejlesztés irányába ható ösztönző ereje. Vizsgáljuk meg ezeket külön-külön, kissé közelebbről. Budapest 1950. évi közigazgatási területének rendezését — a távlatokat felölelő általános városrendezési terv szerint és hosszútávra — véglegesnek kell tekinteni. Ez azt jelenti, hogy a lakosság, a városépítés cs a gazdaságfejlesztés jövőbeni területigényét a jelenlegi 525 km2

-es területen belül lehet és kell kielégíteni. Ez fokozottabb területgazdálkodás elé állítja a város-vezetést; mert csak ennek érvényesítése révén lehet a jövőbeni lakásépítkezések, a park és zöldövezeti fejlesztések, az ipar és egyéb gazdasági fejlesztések területigényét biztosítani. Budapest arculatát az elmúlt másfél évtized alatt a tömeges lakásépítés jelentősen megváltoztatta. Az eddigi és a jövőbeni lakótelepek létesítése kétségtelenül a legterületigényesebb az összes városépítési feladatok közül. Budapest összterületéből a beépített terület 196 km2

(37%). A

beépítettség foka azonban nagy szóródást mutat, mert pl. a pesti városmag 40 km2

-es területén él a lakosság közel 29 százaléka; míg további 40 százalék ma is földszintes házak lakója. Megvan tehát a lehetőség arra, hogy a jelenlegi beépített terület csak csekély mértékű szélesítése mellett is biztosítható a lakótelepek területigénye; amennyiben növeljük a laksűrűséget, és fokozzuk az amúgyis avult városrészek szanálását. A most felmerült két tényező — laksűrűség-növelés és szanálás — olyan lehetőség, amely egyben társadalmi-gazdasági oldalról már parancsoló szükségszerűségként jelentkezik. A belső városmagtól eltekintve, a város egyéb részei nagyrészt horizontálisan fejlődtek; ezért magas a budapesti személy- és áruszállítás időszükséglete és költsége. Ha el akarjuk kerülni az utóbbiak további emelkedését, akkor a városépítésben fokozódó mértékben a vertikális jellegnek kell érvényesülnie; ha ez párosul egy városszerkezet korszerűsítéssel is, akkor a szállítás időszükséglete és költsége fokozatosan csökkenthető. A város adott részeinek lakóépület állománya a múlt század második felében épült; ezek műszaki állaga rendkívül alacsony, éppen ezért fenntartásuk nem gazdaságos. Fokozott ütemű szanálásuk igénye három oldalról is indokolt. Egyrészt: szanálásuk révén az itt élők kulturált lakásokba kerülnek; másrészt: értékes területek szabadulnak fel az új lakások építése számára; harmadrészt: a lakás-alap mentesül az átlagtól lényegesen magasabb fenntartási költségektől. A budapesti telepítésű ipari egységek száma mintegy 550 vállalat és szövetkezet. Ezek körülbelül 3200 telephelyen fejtik ki tevékenységüket. A telephelyek magas száma — sokszor elaprózottsága — a szakaszos iparfejlődés következménye. Ez korántsem előnyös, mert növeli a vállalat félkész- és késztermék, valamint anyagmozgatási költségét; miközben e fejlődés következményeként létrejött megosztottság terület-többlet igénybevételt jelent. Elsősorban az ipari rekonstrukciók és a raktározási feladatok centralizálása révén jelenleg lekötött ipari területek szabadíthatók fel az újként jelentkező ipari szükségletek kielégítésére. A lehetséges munkaerő tartalékok Budapest munkaerőhelyzetét a teljes foglalkoztatottság jellemzi. A munkaképes korú férfiak 99 százaléka, a munkaképes korú nők mintegy 85 százaléka munkaviszonyban áll. A teljes foglalkoztatottság mellett a lehetséges munkaerőtartalékok a következők: — a nem dolgozó nők egy részének bekapcsolása, — a nyugdíjasok reaktiválása és részfoglalkoztatása, — a fővárosba bejáró dolgozók (ingázók) számának növekedése, — a felvándorlásból származó munkaerő, — a termelés műszaki fejlesztésén nyugvó intenzitásának fokozása révén felszabaduló munkaerő. A felsorolt munkaerőtartalékok első három tényezője, a főváros 1,2—1,3 milliós dolgozó tömegéhez képest, nem számottevő. A felvándorlásból származó munkaerő is korlátozott tartalék, mert a negyedik 5 éves tervidőszak alatt is a jelenlegi évi 15—16 ezres felvándorlási mértékkel számolunk; és ennek csak egy hányada jelent aktív munkaerőt. Ezért közép- és hosszútávon egyaránt alapvetően a termelés intenzív fejlesztése — a műszaki rekonstrukciók fokozása — révén kell az ipar és építőipar növekvő termelését biztosítani, sőt, törekedni kell a munkaerő abszolút felszabadítására, a szolgáltató területek munkaerő-igényének részbeni fedezése céljából. A budapesti telepítésű ipar egészét általánosságban a következők jellemzik: — iparágaink nagy része feldolgozó jellegű, az iparágak között magas a társadalmi munkamegosztás; 2