Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - Illés Béla: Hazatérés

Bozóky Éva r írástudatlanok Nemrégiben a főpostán megszólított egy eléggé jól öltözött fiatalember. — Lenne szíves ezt a képeslapot megírni helyettem? Bizonyára otthonhagyta a szemüvegét. Előfordul ilyesmi. — Nagyon szívesen. De talán megfelel az én pápaszemem is. Négy dioptriás. — Nem tudok írni. Ekkor a kezére pillantottam, s ő hozzátette: — Nem ismerem a betűket. * Hány analfabéta élhet a fővárosban? Nincs az a statisztika, amelyik a tudója volna. A számuk folyton változik, hullámzik. Egyrészt fogy: apasztja az elhalálozás az időseknél, a dolgozók iskolája a fiatalabbaknál; másrészt feltöltődik új bevándorlókkal, a tanyavilágból érkezőkkel, de adódik utánpótlás magából a fővárosból is. Statisztikát készíteni azért is nehéz, mert sokan eltitkolják írástudatlanságukat, mások megtanulják a nevüket leírni, esetleg még a nagybetűket is ki tudják silabizálni, s aztán mélyen hallgatnak fogyatékosságukról. Hiszen analfabétizmus és írástudás között nem fal húzódik, hanem széles mező, senkiföldje, ahol olykor nehéz megtalálni a határt. Fogyatékosság? Az, de nem értelmi gyöngeség az oka — ha igen, akkor szenvedőjét nem analfabétának nevezzük —; inkább a körülmények hatása. Hogy milyen érzés lehet napjainkban Európa közepén írástudatlanul élni, azt csak az tudja elképzelni, aki íráshoz, olvasáshoz szemüveget használ. Elég ha csak egy napra nélkülözzük látásunk mankóját! Mintha gúzsba volnánk kötve, mintha sötét verembe zuhantunk volna. Ugyan — hallom az ellenvetést —, aki sohasem élt vele, annak nem olyan fájdalmas a nélkülözése. Nem így van. Ezek az emberek, ha nem Ízlelték is még a betűk ízét, tudják, hogy mit veszítenek. Értelmes, fiatal felnőttek vannak közöttük: moziba járnak, tévét néznek, családtagjaik felolvassák nekik az újságokat, a világ ezernyi dolgáról hallanak — és közben kirekesztettek valamiből, ami mindenki másnak rendelkezésére áll. Úgy tűnhet, „éden" az, amit elvesztettek. Dehát miért vesztették el? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor meglátogattam a Ganz-MAVAG gyár ún. alapismereti tanfolyamát, egyikét az alsó négy általános iskolai osztály tananyagát oktató iskoláknak, melyekből több is van a fővárosban; rendszerint üzemekben, munkásszállásokon működnek. Tavaly összesen 1451 „véndiák" tanult ilyen tanfolyamokon. A Ganz-MAVAG vezetősége igazán nagyvonalú. Munkaidő-kedvezményt ad dolgozóinak, jobbanmondva a fizetett munkaórák ideje alatt engedi el őket az üzem területén működő iskolába. Mégis, bár százra becsülik az írástudatlanok számát az üzemben, mindössze harmincan jelentkeztek a tanfolyamra; látogatásom időpontjában pedig csupán hatan voltak jelen az oktatáson. (Tavaly nyolc tanuló végezte el a IV. osztályt, s közülük kettő iratkozott be a felső tagozatra.) A beiratkozott nők létszáma minden évben kisebb a férfiakénál. Több teher nyomja a vállukat, jobban is félnek a tanulástól, meg szégyellik, hogy iskolások. Mit szólna hozzá a szomszéd? Olykor a férj sem örül neki, hiszen emiatt rászakad a házi munka jórésze, és végül is mivégre? Minek az asszonynak a tudás, csak lovat ad alája, s engedetlen lesz általa . . . Van, aki ellenkezőleg: büszke rá, hogy tanul a felesége, még a kávét is megfőzi neki, hadd fogjon az esze, mikor leckét ír. De ez a ritkább eset. Mondják, tavaly a nők igen igyekvők voltak; az idei három riadtnak, bátortalannak látszik. A férfiak annál elszántabbak. 26—32 évesek, Pest-környéki, bejáró, betanított munkások. Ők valóban szenvedtek az írástudás hiányától. Az egyiknek fiatal szakmunkásnő a felesége: míg új a szerelem, fölnéz az urára, de mi lesz később? És mit szólnak majd a gyerekek, hogy az apjuk nem tud írni?! Nem, ezt meg kell előzni. Pedig a ceruza egyelőre nehezebb, mint a kalapács. Nem csoda, hiszen úgy szorítja, mint Toldi Miklós a nádi farkas nyakát. A legfiatalabb a lányokat is kerüli az írástudatlansága miatt. Hogyne, hogy kinevessék. A harmadik férfi őket neveti ki. Ugyan, a nők kedvéért tanulni! Ő agglegény (28 éves) és magának tanul, egyedül és kizárólag magának, még a munkának se, mert amit kézzel meg lehet csinálni, abban őt le nem hagyja senki; de el akarja olvasni az újságokat, talán még könyveket is, és az egyedül a saját gyönyörűségét szolgálja majd. Dehát miért nem tanultak, mikor az ideje volt? A legidősebb háborús gyerek (1937-ben született), rossz csillagok jártak (és repülőgépek!) az iskola fölött, nem tudott odafigyelni, aztán az inflációs időkben szülei inkább dologra fogták. Dehát azóta 25 év telt el! Valóban. De nem bíztatta senki. Most az asszony . . . A másik kettő is járt iskolába, de nem ment a tanulás. Bukdácsoltak egy darabig, aztán kimaradtak. A nők — két asszony meg egy lány — „zenész" családból származnak, de már rég nem muzsikál senki, szép kis házat is építettek, mindig sok volt a dolog meg a gyerek, hát csak most szánták rá magukat. Rábeszélte őket a kislány, valóságos boszorka, mindenbe beleviszi az embert, egy brigádban dolgoznak. A „boszorka" nagyokat hallgat, illedelmesen, míg a felnőtteké a szó, de azután sem közli, hogy ő ugyan mit művelt, mikor iskolába járt, csak bólogat és mosolyog, se tankönyve, se füzete, de azért fog ez menni, mert ő nagyon akar, itt a bizonyság, társakat is hozott. A kerületi dolgozók iskolájában megtudom, hogy az Építők munkásszállásán még egy hasonló tanfolyam működik. Átnézem a régebbi osztálykönyveket. A tanulók között 17—18 évesek is akadnak, pesti születésűek is. Vajon ezek a gyerekek miért nem tudnak írni-olvasni? Feltehető — kapom a választ —, hogy ők voltak a gyakori osztályismétlők, a notórius mulasztók, akik végül úgy elvesztették a kedvüket, hogy búcsút vettek az iskolától. Ezekből a fiatalokból általában rendes, szorgalmas emberek válnak, akik mintha munkateljesítményükkel kívánnák leplezni, hogy egy olyan képességük hiányzik, ami ma már kirívó. Valószínű, hogy többségben disgráfiás-dislexiás esetekkel állunk szemben. A statisztikai adatok szerint nálunk a gyermekek 1,29 százaléka dislexiás: sajnos, az adat ezúttal sem megbízható, csak azt jelzi, hogy ennyiről tudunk. A fel nem fedezett esetek veszélyesebbek, belőlük rekrutálódnak a későbbi írástudatlanok. A jelenség abban nyilvánul meg, hogy egyébként értelmes gyermekek az olvasásra-írásra igen nehezen kaphatók. Jóllehet kitűnően számolnak, gyorsan is fog az agyuk, színesen, szépen fejezik ki magukat, ha szóban kell fogalmazni — csak éppen írni-olvasni nem tudnak. Nem új betegség: nagyjaink közül Széchenyi Istvánról jegyezték föl, hogy 10 éves koráig több házitan ító-együttes erőfeszítése árán sem sajátította el a betűvetés tudományát. A pszichológusok szerint az ok az idegrendszer gyermekkori sérülésében kereshető, s mivel a modern élet e sérülésekre több lehetőséget szolgáltat, a dislexiások száma is emelkedik. Bár az analfabétizmus társadalmi okai megszűntek, az egészségügyi okra is — ami közvetve szintén lehet társadalmi eredetű — föl kell figyelni, mert különben tovább növekedhet az új analfabéták száma. Haadisgráfiás gyermek „betegsége" rejtve marad, végigbukdácsolhat néhány osztályt, az eredmény legcsekélyebb reménye nélkül, hendikepjét súlyosbítja a sikertelenség és a szégyen nyomasztó élménye, s végül oly hosszú időre szóló undort kaphat az iskolától, hogy tanulásra — jó esetekben is — csak 10—15 év múlva szánja rá magát. Akkor pedig már nehéz. Nehéz, mert a felnőtt agy nem olyan rugalmas; sem a megértés, sem a megőrzés nem olyan könnyű számára. És nehéz, mert maga a tanítás is bizonytalan a módszerekben. Valami oktalan álszemérem nehezíti a folyamatot: „meg ne sértsük a felnőtteket gyerekes eljárásokkal!" így aztán nem marad más, mint a tábla, a kréta, a papír, a ceruza, no meg a jószándék, az igyekezet. Pedig mennyivel könnyebb volna színes papírból kivágott betűkből „összekombinálni" a szavakat; a ceruzafogást, vonalvezetést pedig nagy papírmezőkön, kör- és hurokvonalformákban gyakorolni. Hogy a ceruzafogás ne legyen olyan görcsös, s a papírt ne tévesszék össze a márványtáblával, vésni akarván belé. Az ember játékos lény — nem sértődik meg, ha játszani engedik. De a könnyítésnek bizonyára sokféle módja lehet, melyeket meg kellene találni; különben az eredményesen tanulók is, mire elvégzik az iskolát nagy föllélegzéssel, úgy vélik, elég volt, s nem törik magukat tovább. Akkor pedig csakhamar visszasüllyednek a félanalfabétizmusba, ami, sajnos, csöppet sem ritka jelenség. Van persze olyan is, aki fölszárnyal. Ők eljutnak a felső tagozatba, s ott már tágabb a horizont. Belelapoztam az öreg diákok klubjának naplójába. Tiszta stílus, hibátlan fogalmazás és forró lávaként kitörő hála, az iránt, aki elvezette őket az „édenbe". Ezek a klubtagok messzire jutottak, talán nem is az iskolázottság fokain, de az önművelésben mindenképpen. Talán kevés indult közülük a teljes írástudatlanságból, de ott voltak valahol a senki földjén, a fél analfabétizmus vidékén, ahonnan gyakorta visz út a kocsma, s a vegetációs életmód felé, amikor csaknem mindegy már, hogy az illető le tudja-e írni a nevét vagy sem. Beszélünk olykor az elemi fokú felnőttoktatás alkonyáról. Hiszen ma már mindenki járhat iskolába. Reményünk korai. Iskolába mindenki jár, de nem mindenki hoz is onnan valamit. Róluk még elmondhatjuk a költő szavait: „Nem magamért sírok én; testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri, ami jó." (Babits) Minálunk már nem millió: egy-egy ha akad. De minden egyes emberért kár. 29