Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Timár Máté: Régi szerelem

indították tarpai sírjába az oroszlános kapu elől. Mindez a feltámadásod bizonysága volt, de éppen a vallomás hiteléért el kell mondanom azt is, hogy meg is szomorított: Lám, mi az urak háborújának áldozatai, távolmaradunk az új honfoglalástól, nem vehetünk részt sebeid begyógyításában, mezítelenséged felékesítésében, s talán, mert Pénelopé igazán nem vagy, elcsábítanak tőlünk! Nem is csoda hát, hogy amikor négyesztendős canossajárás múltán betegen, csontsoványan hazakerültem, ezt a megkeserítő lemaradottságérzetet is magammal hoztam. Hiszen fél szívű ember lettem, mert átalakulásomhoz éppen az a négy itthoni esztendő hiányzott, ami „szvobodává" válásod óta eltellett. S többször elesik az a gyermek, aki négyéves korában tanul meg járni. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk, még a következő válást is kibírta, bizonyítandó, mennyire nem tudunk egymás nélkül élni. Mert a hazatért beteg, miután esztendőhosszat sebeit nyalogatta a budakeszi szanatóriumban, ismét hűtlenségnek látta újfajta viselkedésedet. Pedig a szabadságban való kiteljesedés volt, mostmár látom. S amikor a kevély türelmetlenség, saját sértettsége, és a letagadhatatlan túlzások kiakolbólintották az egyetemről, megbántottan hazavonult a Viharsarokba gyapotot termelni, gumipitypangot saraboltatni, s kényszerülten éppen azokkal, akiket elüldöztél magadtól, s akiket Dózsa-palánta korában maga is Werbőcziknek, Zápolyáknak látott. S közben száműzöttnek érezte magát szülötte-földjén. Úgy hallgatta estelente a szarvasi tücskök muzsikáját, mint Mikes a Marmara csobogását, s ha ritka szolgálati útjai Hozzád parancsolták, sohasem látott olyan szépnek, mint akkor, holott közömbös idegennek, „vidékinek" álcázta előtted magát. Ha behunyta a szemét, megújult hídjaid, újraszép utcáid, hazugság nélkül való új arcod káprázódott elébe. Tudta, érezte, hogy a magyarok- emberibb jövendőjét szülöd — és a szülés sohasem jár vér, mocsok, jaj, szenvedés nélkül —, s hogy mindezt el tudja viselni elkülönítve Tőled, ismét kézbevette a tollat. És írt. Papírra rótta hitét, lázadását és szerelmét, úgy, elegyesen, ahogy a lázas szív dobog, s az írás visszavezette Hozzád. Régi szerelem a miénk, Kedvesem, sem egymással, sem egymás nélkül, de mostmár sírig tartó. Talán a pátosz sem illendő hozzá, • mert természetes, mint a szomjúság, és az éhség, s most mégis, amikor maholnap a szvobodával, a szabadsággal való ezüstlakodalmadra készülsz, felszakad belőlem a líra, s mindezt csak így tudom elmondani Néked. U lök istentenyérnyi telkecskémen a Hármashatárhegy oldalában, amit kegyességedből nyert irodalmi díjaimból vettem, és elragad a megtartó hűség, amit irántad érzek. Szemben vélem a Látóhegy lobogtatja örökzöld fenyőfáit, s alattuk a lombhullató bükkök, tölgyek és nyírek olyanok az őszben, mint a búcsúra sokszínű szoknyákba kihuzalkodott cigányasszonyok. Egy kicsit megfáradtam, mint kertem fái a bőséges termés után. Szerencsére villannyal beretválkozva nem kell sűrűn a tükörbe néznem, hogy észrevegyem arcom új ráncait, s két halántékom dérbeborulását. Megfizettem én mindenért, Kedvesem, és nékem is megfizettek, kész tehát a leltár. Tizenkét könyv vállal édesapjának, az elmúlt tizenkét év szülöttei, s akkor is a szülőanyjuk vagy, ha nem mindig Téged hódolnak is, hiszen a fedeled alatt születtek egytől egyig. Ülök és gondolkozom. A két hegy közötti völgynyílás felett Téged látlak, amint odalenn elterülsz a csillogó napfényben, s a távolság kékes párát lebegtet föléd, ami olyan, mint a háremhölgyek csipkefátyola, melyen át még szebb, mert sejtelmes lesz a szép. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne idefenn élnem, ha megöregszem. Kapálgatnék, ha unnám az írást, oltanék, permeteznék, azt is elunván az országot járnám, s Te is feljönnél hozzám a hétvégi kirándulókkal, s új házaiddal, amik egyre tolakodóbban birtokba veszik a völgyeket. Azután legyintve elhesegetem ezt az ábrándot magamtól. Nem szabadulhatsz a társbérlettől öregem, hiszen krajcáros kolduskirályság az íróság, papírkoronát álmodik a fejére. S ezután inkább azzal űzöm az eszem, hogy húsz tő szőlő hiányzik, s ha lehet Pannónia kincsével pótolom. De a legtöbbet arra az elmúlt tizenötödfél esztendőre gondolok, melyet már egykenyéren morzsoltam le Véled, s mindjárt elrebben tőlem a mélabú, mint tenyeremből a barázdáit méregető katicabogár. Igen Szerelmem, régi szerelem a miénk, folyamatos ez a majd-tizenhat éve, s abból tizennégy minden szegénységével, átmeneti tányércsörgésével együtt boldognak nevezhető. Mert mi a boldogság? Az, ha az emberfiának kinyújtózkodhatnak a gondolatai, a teste, a lelke, ha egyenlővé válhat önmagával, s ha otthon van valahol. S én mostmár mindhalálig otthon vagyok! Pedig ez a tizenötödfél esztendő is zimankósan kezdődött. Úgy látszik, a történelem órájának sétálója pontosan olyan erővel lendül vissza, utána lendül túl jobbra, mint amennyire túllendítették balra. S hogy az a kétirányú túllendülés mibe került a népnek és az egyénnek, azt mindnyájan tudjuk. Órás ezügyben mégsem lehetek, hiszen a visszalendiüéskor én is a sétálón ültem. Azt azonban el kell mondanom, hog}' bután tiszta szándék vezetett, s nem álltam félre a fizetéskor. Sőt már azelőtt is fizettem, mielőtt az órajárás a mai szabályos lendületébe nyugodott vissza, hiszen bezúzott kirakataid cserepei az én szívemre is hulltak, s arcod megcsúfítása is úgy ért, mint amikor az emberfia mellett vitriollal öntik szemközt a szerelmesét. És mindezek után töretlen hitem, egyenes gerincem a tanúja, hogy sohasem voltál hűségesebb hozzám, mint életem eme utolsó kataklizmájakor. A legeldugottabb vasrácsos-cellaablakon át is megtalált a napocskád fénye, a déli harangszó. Később, szabadulván, ötforint-órabéres segédmunkás koromban, kilencszázas írnok koromban is vállaltál, és sohasem hagytál egyedül. Utánam szöktél az éjszakába, a folyampart lépcsőire, ahol esendő, hitvesztett időszakomban Sinkával zokogtam bele tehetetlenségemet, magányomat és reménytelenségemet a megülepedett csendbe: Jaj mégis miért s hová futtok szép szent habok, hogy nem fordultok vissza soha rokontalan arcunkra nézve, mely a fénybe és az estébe bámul csak szegény és úgy hallgat csendes, nagy árnyak alatt, míg lenn az ősfolyón a boldog Dunavízcsepp szalad és viszi forró, fiatal könnyünket, mit elsírunk Pesten, lámpák alatt a Duna-korzón. Addig simogattál ilyenkor, míg megnyugodtam, hazakísértél háromszor-ötlépésnyi szobámba, elé bemtoltad a papírost, s rámparancsoltál: írjál! Kellessz te ennek a világnak, vállald hát, és ne csüggedj! S később is, amikor a sokávaló kitagadottság természetes visszahatásaként megszédített az a néhány hervadt babérlevél, ami a fejemre pettyent, s úgy hittem balgán, hogy az anyanyelvre új törvényeket szabhatok, Te segítettél vissza a helyes útra azzal, hogy kézenfogtál, és elgyámolítottál Európához. Lebeszélted a lábamról a csizmát, feloldottad szívemben azt a romantikus paraszti gőgöt, azt az önmagam előtt is letagadott alacsonyabbrendűség-érzetet, mely, mert irigyelte, lenézte a polgárt. Meggyőztél arról, hogy az osztályhűség nem a szőrtarisznyával, vagy a micisapkával azonos, s azóta is örökkön tanítasz, pedig már önmagamtól is tudom, nem azzal szeretjük elmaradott mieinket, ha visszahátrázunk hozzájuk, hanem éppen azzal, ha vállalva-szidva, magunk után csaljuk őket. -R-égi szerelem a miénk, Kedvesem, megmért, kipróbált szerelem, s ezért a kizárólagos birtokolásra sem törekszik már. Elviseljük egymás kisértő még-régibb szerelmeit is. Te azt, hogy engem viharsarki szülőföldemhez is hozzákapcsolnak a drága élők, és áldottemlékű holtak, a Szépvölgyhöz annyira hasonlatos Erdélyhez a távoli eredet nosztalgiája, és nyelvem termőföldje, a folklór, és én cserébe elviselem azt, hogy egyszívű vagy mindenkihez. Hogy falánkságodban a félországot a kötényed alá csalogatod, mert az ott levő ötödét keveselled, s még azoktól az unatkozó idegenektől sem vonod meg magad, akik hivalgó pénztárcájuk jussán visszaélnek vendégszereteteddel. Elviselem mindezt, mert tudom, hogy azért nékem sem jut kevesebb Belőled. Új rendünk szelleme formált, egy vagy az új renddel, ami mechanizmusában változhat ugyan, mint az öreg Ister vize a hidak alatt, de a lényege ugyanaz marad. Ahogy a Tiéd is, Te örök fiatal, akit nem fog az idő, habár aquincumi folyamatossága jussán legalább másfélezer éves lehetsz, és pár hónap múltán a szabadsággal való jegyességednek is negyedszázados fordulóját ünnepeljük. Ajándékomul ezt az írást szánnám Kedvesem, belecsomagolva jókívánságaimat, az újabb másfélezer évet, a békét, boldogságot, szépséged hervadhatatlanságát, de lásd, a túlömlő érzelem megint elragadta a tollam. Novellát kellett volna írnom, s mi lett belőle? Szabálytalan, rapszódikus vallomás, szélbevallott líra, innen a Hármashatárhegy oldalából, ahol kettecskén ülünk, én meg az ősz. Fogedd kegyesen mégis, s őrizz meg érte szeretetedben ezután is, hiszen régi szereletn a miénk, Szállásadóm és Oltalmazom, te kedves, kedves Budapest! 22