Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Timár Máté: Régi szerelem

jártam valahogy Véled, mint az a néhai gyulai kántor, aki álmában egyszer a nagyváradi székesegyházban énekelt, s attól kezdve valóságosan is váradi kántornak hitte magát. Mérték lettél, és cél, Róma, ahová a Tomiba száműzött Ovidius vágyakozott vissza, s mert a viharsarki szülőföld is magához fűzött, vergődtem a két szerelem között. Ide már nem, oda még nem egészen, s hogy árulóvá ne váljak, mezítlábos gyalogfilozófiát gyártottam magamnak. Majd a falu nagykövete leszek nálad, a faluban meg a tiéd. Hiszen Te is az ország vagy, csakhogy a parádés vasárnapi arca. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk, s bár röppentettél néhány elfogadó mosolyintást felém — egy-két megjelent irásocskám, s érettségim alkalmával a Szabad Szóban megjelent vezércikk képében —, mégis körbe kellett gyalogolnom a földgolyót azért, hogy végülis nagy Odysseiajárás után visszatérhessek hozzád. S mert az Odysseusok egyszemélyben költők is, akiknek száján keveredik a megélt élmény és az álom, vállalni sem merem már a felelősséget azért, hogy életté álmodott álom-é, vagy álommá légieseden valóság-é az, amit a továbbiakban elmondandó leszek. Hiszen egy kicsikét ikertestvér ez a kettő úgyis. Az egyik nagyon is valóságos célzatú virág, s a másik rovarcsalogató illat felette, aminek nyomán testté lőn az ige, akkor is, ha megfogható, akkor is, ha agytermékenyítő eszmeiség csupán. Egy szó, mint száz, a maturaszalagot a friss tekintetes urak kampósbotjára cserélve végérvényesen szállást nyertem Nálad, gólya lettem a Gólyavárban, s Te annyira hozzám hűségesedtél, hogy elnézted diótörő táj nyelvemet, betonkopogtató csizmámat, s nagy parasztrajongásomat is, mellyel szívem szerint egy új Dózsa-sereglést, de legalábbis egy vasszigorú földreformot támasztottam volna öt perc alatt. Persze szégyenszemre eredményesebben sereglettek mások, akik berlini szemmel tekintettek reád, s röpke nászozás után máris egyenruhában, „önkéntes úrként" vághattam meg mérgemben az arcomat, beretválkozás közben, a debreceni Pavillon laktanyában. De ennek még a vallomás egységén bévül is külön története van, s ebből a Szívós vendéglő ki nem hagyható. Tehát rendjére a szavakkal, gólya lettem, viaskodtam nyelvünk finnugor alapjaival, mint nemzedékemből egy fél meszesgödörrevaló mentettem volna a hazát, s ehhez Kedvesem mosolyogva falaztál egyideig. Alánk mérted a Gellérthegyet, a Kamaraerdőt, a mellékutcai kocsmákat, hogy törvényt üljünk, álmodozzunk, sőt rendszerint egérúttal is szolgáltál, ha egymás torkának estünk a hitlertojásokkal, s a rendőrök a segítségükre siettek. Pedig már magad is féltél a pincékből felszemtelenedett patkányoktól, s a magasan zúgó gépmadaraktól is, amik ragyakráterekkel csúfították el szépséges arcodat. Akkor is figyeltél, egy-két napfénykacsintásod is biztatóan végigpásztázott a csizmámtól a hosszúkás tófejemig, amíg Szívósnál az októberi tizenhármak emlékére tósztoztam: Inkább meghalunk, barátaim, mint ők, de janicsárok nem leszünk! Fellengzős kakaskodás volt, de a tiszta naivságot ma is vállalom belőle. Azután megrohantak a fokososok, mégsem haltam meg, futásra vettem a dolgot, s a kapu alól mellém lépett egy vastagbotos úr, aki a söntésben őgyelgett addig. „Szépen beszélt fiatalember — mondta —, de még nem tökéletesen." „Kihez van szerencsém?" Egy kis gallérbillentés, azután cinikus mosoly, igazoltatás, s végül szentencia: De mi majd átképezzük! Pár nap múlva behívóparancs, bevonulás, s tízszer hét napra frontszolgálat Galíciában, arra Kolomea felé, ahol azóta sok-sok kedves cimborám húsából-szívéből sokkal színesebb vadvirágok, és sudárabb fenyőfák nőnek. Halálfélelem, mocsok, megvámolt álmok. De nem is ezekről akarok most vallani Néked, Kedvesem, hiszen ebben a vallomásban — ami maga is a túlélést bizonyítja —, Te vagy a fontosabb, hanem arról, hogy míg az „átképzésem" tartott, szüleim megtartó szeretete mellett a feléd röppenő vágyakozás pislákoltatta a hitemet, s miközben úgy kívánkoztam Hozzád, mint Mekkába a mozlim, fel sem vetődött bennem, hogy talán sohasem látlak. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk. Kibírta azt is, amikor megalázva láttalak henteregni a porban! ISÍegyvennégy novembere volt. Az álma is oda már, hogy saját erőnkből önmagunk lehetünk. S én Csepel szigetén „védtelek". Szomorú viszontlátás volt, mondhatom. Gettóba zárt üldözöttek, az utcák, terek lombhullató fáin törtgerincű szerencsétlenek a nyakukban táblákkal: így jár minden hazaáruló; éhség, félelem, légiriadó, rom, rom, rom, s halálba züllő bávaság: Csak egy nap a világ! S Te, és ez akkor nagyon fájt nékem, aki vételezés címén néha hozzád szökhettem a „frontról", ahogy láttam, ha kényszeredetten is, vetted ezt a kártyát. Lekopott ugyan arcodról a mosoly púdere, franciásan finom sikamlósságod közönségességgé hanyatlott, de még így is vonzó voltál, és látszólag engedelmes mindenkivel. Elegáns friccek uraltak, még-hitványabb janicsárjaiknak sem döntötted a fejére megcsúfolt házaidat, s „elnézted" azt is, hogy ötször igazoltattak, míg együtt lehettem Véled. Mindig is megszomorodva tértem vissza Csepel feldúlt bulgárkertjei közé, s bevallom átkoztalak is, mert nem tudtam, hogy látszólagos cédaságod mögött ezreket mentesz, rejtegeted a jövendő kicövekelőit, s magad is áldozat vagy, csakhogy ezt megőriző, túlélő, látszólagos cinizmussal tűröd. Régi szerelem a miénk, Kedvesem. Akkor sem tudtam elszakadni Tőled, amikor végleg megomlott a part. Irány, Bécs, méginkább Wien — nem érdemelte meg ez a város a magyar nevezetet akkor —, de mi addig ünnepeltük karácsonyt Piliscsabán, amikor riadót kiabáltak: Futás, mindjárt körbezárul a gyűrű; addig tekergettük a kapcánkat, míg tisztjeink magunkra hagytak, s valóban összeért a két Éretted rohamozó csillagos hadsereg ékje. S énfelém akkor is a Te fényeid derengtek az éjszakából — a szülői szeretet pedig a szívembe világosította a reményt —, mindig feléd tekintgettem fogolysoron gyalogolva Bajáig, onnan marhavagonban rázkódva Temesvárig, s találgattam: Vajon élsz-e?! Hiszen kísérőink, ha olykor elhitték, hogy nem vagyunk „friccek", mindig a „szoro kaput-ot" mondták a neved után, később meg nálunk is szállást foglalt magának ez a „kaput" a temesvári fogolylágerben, a tifusz, vérhas képében, s ekkor már ezt sem mondogatták többé. Káromkodtak tehetetlenségükben inkább. S amikor újra felemlegettek, ez a baljós szó már „szvobodává" változott! Február vége volt, nyálas-borongós télfarka. Még a reménytelenség is nyúlóssá változott benne, mint a bánáti sár a talpam alatt. A sírgödrök felé mentem. Temetni. Dupla leves járt érte. Néha kenyér is. így szolgálta az életet a halál. Kerülgettem a bakancsostromló latyakot. Mögöttem hordóládákon mezítelen hullacsontvázakat hoztak. A konyha, és az óriási Sztálin-képes szabadtéri színpad között a kultúrtiszt lépkedett felém. Megállott, kimondta a nevedet s utána tette ezt a megváltó „szvobodát". Örömében még csipetnyi mahorkát is a tenyerembe mért, darabka Pravdát hasított hozzá, hogy az orrom alá bodorogtathassam az öröm tömjénfüstjét, hiszen úgyis ürömmé lett az nemsokára. Csak a temesvári újság helyszíni tudósítását kellett elolvasnom hozzá a kultúrbarakkban a Dunába robbantott hidakról, a lódögökért verekedő éhesekről, az ostromutáni valóságról, melynek gödréből évekig nem tudtam kimászni ezután. Pedig olyan messzire vetett a sors, ahová már egyetlen pontocskának sem látszottál, sem Te, sem Magyarország. Ahol gyakorta összetévesztettek Bukaresttel, s azt a szép folyamnyakláncot is a neved után kellett mondanunk, amin hídjaid voltak a diadémok, hogy a hadirokkant szovjet embernek felcsillanjon a szeme: Dá, dá, kamerád, a Dunaj; s ezután elszomorodva: Csodaszép lehetett, de csak omladékok maradtak belőle. Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk, próbált szerelem, hiszen megszámlálhatatlan sokszor elsirattalak ezután! Az Erdős-Urai és az Érces-Urai között örökké huzatolt a dermesztő szél, a „velőfagyasztó burán", az erdők farkasait a városok alá űzte a negyvenfokos-hathónapos tél, a vodakanál árkaiban másfélméteres fagy alatt találtunk ásható földet, s egymásra lesve így kiabáltunk: Dörzsöld hóval az arcod, mert már fehér! De estelente a benzineshordókból gyártott kályhák körül felőled álmodoztunk. Bajusz bácsi, a mackómozgású szakács rekedten énekelte: A Váci utcán, a Váci utcán mikor végig megyek én; Vastag bácsi a bendzsóját pengette hozzá, Faragó gödi találkákról mesélt, és én szavaltam. Az Üllői úti fákról, munkásokról, akik a gyárak körül őgyelegnek, s közben szavatlanul önmagam kérdezgettem: Mond, mit érlel annak a sorsa ... Igen Kedvesem, régi szerelem a miénk, s mert megpróbáltatott, az öröm szivárványát rajzolta fölébe a remény. Kibírtuk az első telet, s hamarább, mint a tavaszi zöld, a moszkvai fogolyújság arról cikkezett, hogy a félhalott Margit-hidat kishúga segíti a túlsó parthoz, amit Mancinak nevez a letiporhatatlan körúti humor, az Országházán túl megépül az új is, Kossuth neve díszeleg majd felette, bucit árulnak az utcasarkokon, végre először szabadon választott a nép, s Bajcsy-Zsilinszky Endrét országos gyásszal 21