Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Erényi Tibor: Weltner Jakab

ban ellensúlyozza a kommunisták forradalmi radikalizmusát. Ezt csak aktív közéleti tevékenységgel érhette el. És még egy, magyarázatul. Weltner 1919-es és későbbi megnyilatkozásai is sűrűn utalnak a proletárdiktatúra elkerülhetetlenségére. Ennek oka nemcsak a magyar néptömegek forradalmasodása, hanem az európai forradalmi hullám magasra csapása, ő is — akárcsak a szociáldemokrata párt centrista irányzatának többi képviselője — úgy látta, hogy a külső tényezők bizonyos fokig alkalmasak a szerintük még hiányzó belsőknek a pótlására. Hiszen nyilvánvalóan egy európai forradalmi fellendülés közepette kisebb a jelentősége a hazai társadalmi elmaradottságnak. Ám hamarosan változott a helyzet: sokasodtak az európai forradalmi mozgalom megtorpanásának a jelei. Weltner a nehézségek növekedése, az európai forradalmi hullám hanyatlása láttán visszafelé — 1918 októbere irányában keresi a kivezető utat. Kétségek és remények között hányódik. Május 2-án a Kormányzótanácsban kapituláns álláspontra helyezkedik, de a Munkástanács esti ülésén — az általános hangulat hatására — a munkásság mozgósítása mellett emel szót. A Tanácsok Országos Gyűlésén, június közepén még kijelenti, hogy „nincs visszatérés"; de néhány hét múlva már nagy ügybuzgalommal antant-megbízottakkal tanácskozik. E hangulati és politikai változások mellett egyben következetes: ő is — akárcsak Kunfi — a diktatúra enyhébb kezelését szorgalmazza, elvont humanisztikus tételekből kiindulva. A drámák kettős kötöttségű hőseire emlékeztet; a reformista illúziók és az osztályharcos cselekvés között őrlődik. A problémák, amelyekkel viaskodik, nem légből kapottak. A lehangoló az, hogy nem előre ment, hanem visszafelé; nem talált rá a helyes cselekvés útjára. Az antant-megbízottakkal Bécsben hivatalos megbízásból tárgyaló szociáldemokratáknak, köztük Weltnernek is megígérték, hogy a tanácskormányt szociáldemokrata kormány fogja felváltani. A Peidlféle szakszervezeti kabinetet azonban — Weltner legsötétebb aggodalmait igazolva — néhány nap alatt félreállította a fehérterror. Weltner július végén, csak néhány napra jött haza Bécsből; azután emigrációba vonult. A magyar politikai élet további alakulásával kapcsolatosan nem voltak illúziói. Öt évig élt külföldön: Ausztriában, Csehszlovákiában, az Egyesült Államokban. Sajátos jelenség, hogy a bécsi emigránsok politikai életében nem vett részt. Nem csatlakozott a Garami-féle jobboldali, de a Böhm-Kunfi vezette centrista csoporthoz sem. Ugyanekkor szemben állott az 1919 augusztusában Budapesten újjáalakult szociáldemokrata párt Peyer-Vanczák-féle vezetőségével is. Álláspontját jól megvilágítja az a cikk, amely 1919 novemberében a bécsi Áz Ember c. lapban jelent meg. Itt leszögezi az 1919-es pártegyesülés elkerülhetetlen szükségességét és megjegyzi, hogy „a szociáldemokrata párt vezetőségében nem akadt egyetlen olyan ember sem, aki olyan megoldást tudott volna javasolni, amelynek segítségével a kommunizmus elkerülhető lett volna". Ekkori politikai passzivitásának valószínűleg bizonyos kiábrándultság, továbbá tanácstalanság, habozás az oka. Nem égette fel maga mögött egyik irányban sem a hidakat. Az emigrációs élet 1924 nyarán véget ért. Weltnert hazahívták. A szociáldemokrata párt vezetői úgy vélték, hogy tekintélye, felkészültsége itthon és a nemzetközi fórumokon egyaránt hasznára lesz a mozgalomnak. Ő örömmel jött haza. Azt gondolta, hogy beilleszkedhet a párt itthoni munkájába, ennek keretei között érdemleges tevékenységet fejthet ki. A legális hazai tömegmozgalom nélkül nem tudott élni. Néhány év múlva visszavonták ellene a kurzus idején „felségsértés és lázadás" miatt kiadott vádiratot. A Bethlen-kormány időszaka volt ez. Weltner itthoni tevékenysége a továbbiakban sem mentes az ellentmondásoktól. Pcyerékkel szembeni fenntartásait nem adta fel teljesen. A pártvezetőségnek nem is lett többé tagja. Újra visszatért a Népszavához, tulajdonképpen ő szerkesztette a lapot; noha nevével csak 1931—33-ban jelzi. Ám pártvezetőségi funkció nélkül, korábbi vezető szerepe nélkül is a párt reprezentatív egyénisége maradt. 1930-ban a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja lett; de erről a megbízatásról országgyűlési képviselővé választása alkalmából lemondott. 1931-től egészen haláláig tagja volt a parlamentnek, ahol Budapest északi választókerületét képviselte. A képviselőházban hangot ad választói: az angyalföldi és környékbeli munkások — de az egész magyar munkásosztály számos kívánságának. Élesen bírálja az ellenforradalmi rendszert; reformokat, általános választójogot, korszerű szociálpolitikát sürget; ismételten hitet tesz az internacionalizmus eszméje mellett, a szomszédos országokkal való megértést szorgalmazza. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a jobboldali, megalkuvó pártvezetőség támasza. Ennek a vezetésnek kétségkívül előnyt jelentett, hogy Weltner nevével fémjelezte politikáját. Sőt igazolta is azt, még régi barátjával, Garami Ernővel szemben is. Amikor 1931-ben Garami azt javasolta, hogy a szociáldemokrata párt és a polgári ellenzék együttesen lépjen passzivitásba és vonuljon ki a parlamentből, Weltner ellene foglal állást. Hogy miért vállalta ezt az ellentmondásos helyzetet? Tevékenysége erre a kérdésre is megadja a választ. A legális lehetőségeket, a párt egységét mindennél többre becsülte. Ezek érdekében kész volt súlyos engedményeket tenni. Elvi kérdésekben, prakticista hajlandósága miatt, különben is meglehetősen engedékeny volt. Ugyan ő cikkeiben, felszólalásaiban rendszerint radikálisabb hangot ütött meg, mint a pártvezetőség többi tagja. A párt működésének kereteit mind szűkebbnek érezte. Indulata nem egyszer áttörte reformista meggyőződésének korlátait. Az 1930-as pártkongresszuson pl. így beszélt: „Küzdelmünk módszereit, harcunk taktikáját ellenfeleink magatartásától tesszük függővé. Egy dolog azonban bizonyos: erőt erővel állítunk szembe és bármilyen legyen is a terror, nem engedünk. Minél brutálisabb és engesztelhetetlenebb a reakció, annál elszántabb, áldozatosabb és elkeseredettebb lesz a munkásság védekezése." Meg kell említeni azt is, hogy emlékiratainak 1927-ben közreadott első kötetében („Milljók egy miatt...") 1919 kommunistává vált szociáldemokratáiról bizonyos bátorságról tanúskodó rokonszenvvel emlékezik meg. „Önzetlen, nagyszerű férfiak"-nak nevezi őket, bár 1919 utáni tevékenységükkel természetesen nem ért egyet. A szociáldemokrata vezetők közül Weltner egyike volt azoknak, akik leginkább szorgalmazták az 1930-as agrárprogram elkészítését. „Becsületes földreformot, földet követelünk a népnek", hangsúlyozta még az 1931-es pártkongresszuson is. 1933-tól kezdve — túl van már a hatvanon — mind gyakrabban foglalkoztatja a fasizmus és magyarországi terjedése. Egyik 1933 májusi képviselőházi felszólalásában arról beszélt, hogy „a marxizmust nem lehet megölni", hiába hirdetik a fasiszták, hogy „ott fekszik a marxizmus a porondon." Weltner marxizmusa azonban már nem a kor követelményeinek megfelelő marxizmus. Az alapvető kérdésekben felfogása a századforduló óta nem változott. Ez a körülmény nemcsak Weltner, hanem az egész szociáldemokrata párt tevékenységét beárnyékolja. Az egyetlen legális magyar munkáspárt azonban még most is — a fasiszta elnyomás ellenére is — tömegpárt, amely távolról sem azonosítható a Peyer-féle jobboldali vezetéssel. Az SZDP hívei túlnyomórészt osztályharcos munkások, szocialista értelmiségiek, változást áhító, antifasiszta polgárok. Szervezeteiben sokféle ellenzéki, radikális, sőt forradalmi törekvés érvényesül. Magyarország legerősebb legális ellenzéki pártja — éppen, amikor a legnagyobb szükség lenne rá — nem tud megbirkózni a történelmi fejlődés követelményeivel. Gondoljunk ismét Weltnerre, hiszen az ő útja — mutatis mutandis — a szociáldemokrata párt útja is. Ha összehasonlítjuk 1914 előtti és 1924 utáni beszédeit, cikkeit: a világháború előtt is, az ellenforradalmi korszakban is „demokratizálást" követel; a polgári demokrata ellenzékkel, a liberálisokkal való együttműködés politikáját képviseli. Ez a politika és a belőle következő reformista eszközök azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy elősegítsék a párt által hirdetett szocialista célkitűzések valóra váltását. Olyan konfliktusok érlelődtek tehát, amelyeket a szociáldemokrácia eszközeivel már nem lehetett feloldani. Életének szinte utolsó napjáig dolgozott. 1936. április 18-án rákbetegség folytán bekövetkező halála országszerte részvétet váltott ki. Szociáldemokrata részről többen joggal hivatkoztak arra, hogy Weltnerrel — Kunfi és Garami halála után — a mozgalom nagy triászának utolsó tagja szállt sírba. Szakasits Árpád azt írta róla az 1937-es Népszava Naptárban, hogy „emberré, szocialistává ő segített megszületni". A kommunista mozgalom sc '* szempontból időtálló értékelését Szántó Béla fogalmazta meg a Sarló és Kalapácsban. Elismerőleg ír központi párttitkárságának századfordulós éveiről és szenvedélyesen ostorozza későbbi kommunistaellenességét, reformizmusát. Szembeállítja a fiatal Weltnert a későbbivel: találóan azt hangsúlyozza, hogy hosszú pályája során reprezentatív alakja volt a szociáldemokrácia harcos tradícióinak, de a reformizmusnak, az opportunizmusnak is. Mi már árnyaltabbnak, összetettebbnek látjuk Weltner életútját, mint amilyennek annak idején Szakasits Árpád vagy akár Szántó Béla láthatta. Ez a szemlélet nem kisebbítheti egy jelentős életpálya, s vele együtt egy jelentős munkáspárt eredményeit — ugyanakkor áttekinthetőbbé teszi buktatóit is. 34