Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Amikor Buda kiátkozta a római pápát

Város az időben XVI. Zolnay László Amikor Buda kiátkozta a római pápát Buda és Esztergom párharcában úgy az 1280-as években — nem meglepő a dühödt támadó szellem. Az óbudai káptalan még akkor is görcsösen ragaszkodik elavult dunai vízjogaihoz, amikor a korábban még néptelen vagy gyéren lakott budai Várhegyen virágzó városi élet bontakozik ki. 1289-ben Lodomér esztergomi érsek, a kor „kemény embere" már durvább eszközökhöz nyúl. Egyházi átokkal sújtja Walter ispán budavári rektort és a város polgárságát, mert azok regensburgi, bécsi s más külföldi kereskedőket az esztergomi érseket illető vám fizetése nélkül bocsátották be Budára. Az óbudai káptalan is zászlót bont: már nem csupán a böjti eledelnek, a halételnek megszerzésében gátolja Pest és Buda polgárait, hanem kenyerének s borának előteremtésében is. 1292-ben panaszolja a káptalan: a pestiek és a budaiak a Dunán gabonaőrlő malmokat állítanak fel, s ezért a káptalannak nem fizetnek; malmaik kelepelése pedig megzavarja a folyam halait. Szinte „a középkor humora" című fejezetbe kívánkoznék e küzdelmeknek egyik-másik fondorlatos fonáksága. Például: amikor Buda s egyházi intézmények perében az esztergomi érsek mond ítéletet. 1295-ben Lodomér érsek a Budát elmarasztaló ítéletlevelében leszögezi: „a királyoknak az egyház . . . javára tett nyilatkozatát a legszélesebben kell értelmezni, s azt nem kisebbíteni, hanem növelni kell..." Ez legalább nyílt beszéd! S hogy milyen nehéz a polgárság helyzete akkor, amikor egyházi testületekkel néz farkasszemet, mi sem mutatja inkább, mint a gyenge III. András királynak egyik — szinte axiomatikus erejű — mondása: „az egyház birtokkal való megadományozásának egy a mértéke: a mértéktelenség!" Amivel is III. András csak a kor szállóigéjét, II. András király szavait ismétli meg. Az egyház bőségesen élt azzal az eszközzel, amelyet Buda s általában világi intézmény, ember s város vagy akár az ország ellen használhatott: az egyházi átokkal. Az interdiktum.. súlyosabb fokán az exkommunikáció, vagyis a kiközösítés s a kiátkozás a középkori életben igen súlyos fenyegetés volt. A kiátkozás ebben a korban komoly következményekkel járt. Az egyházi fenyítéssel sújtott területen a pap nem keresztelt, nem gyóntatott, nem esketett, nem áldoztatott; a halottat egyházi szertartás nélkül temették el. Szünetelt a szentségek kiszolgáltatása s az egyházi bíráskodás is. A templomot bezárták. A harangok elnémultak. És ha a kiátkozott közösség — mint Buda polgársága is — a megtérésnek semmi jelét nem mutatta, mint eretneknek sem vagyon-, sem életbiztonságát nem védelmezte az egyház. Sőt: az eretnek Buda ellen kimondottan keresztes hadjáratot hirdetett a pápai kúria és a magyar klérus! S most lapozzunk bele Buda viharos századainak egyik legkülönösebb históriájába. Buda első százada ugyanis nem külső ellenségekkel való hadakozásban zajlott le, hanem vallásos álarcban jelentkező gazdasági küzdelmekben. Négyfrontos háború A helyzet elmérgesítéséhez járult, hogy a XIII. század utolsó éveiben a Buda ellen viselt egyházi háborúság fegyverviselőihez — az esztergomi érsekhez, az óbudai préposthoz, a szigeti apácák monostorához — negyedik fegyvertársként a veszprémi püspök is csatlakozott. Az Árpádház kihalta után a magyar trónnak két igénylője volt: a cseh III. Vencel s az ifjú Anjou Caroberto. Mindkettő gyermek. Anyai ágon mindkettő IV. Béla király ivadéka. Buda város polgársága — az említett gazdasági érdekellentétek miatt — ekkoriban már hatodszor állott egyházi átok alatt. A két jelölt közül Anjou Carobertot, magyarul: Károly Róbertet főképpen VIII. Bonifác pápa, a magyar klérus egy része s a Délvidék oligarchiája támogatta. A III. András király körül csoportosult bárók viszont, az oligarchia elleni harcban megizmosodott serviensi rétegekkel, valamint Buda polgárságával együtt II. Vencel cseh királyt, illetve kisfiát: a magyarul Lászlónak nevezett III. Vencelt kívánták a magyar trónra ültetni. Buda polgárainak az egyházi intézményekkel vívott perei, a városnak hat ízbeni kiátkozása bőségesen megmagyarázza, miért fordult Buda oly élesen a pápai udvar s a magyar klérus trónjelöltje, Károly ellen. A város szerepe ekkor már országos jelentőségű. 1301-ben Gergely esztergomi érsek hozta be Magyarországra Anjou Károlyt, a pápai állam nápolyi hűbéresét. Mivel azonban a korona Vencel párthíveinek birtokában volt, Gergely érsek csak egy kegyszoborról leemelt koronával koronázhatta meg Károlyt, Esztergomban. Buda szintén Vencel párthíveinek kezén volt. E koronázási puccs után Vencel csapatai megrohanták Esztergomot, és Károlyt, az esztergomi érseket s néhány püspök bandériumát visszaszorították a Délvidékre. Buda második* ostroma Az ifjú Károly erőt gyűjtött, s 1302 őszén — éppen szüretidőben — Buda falai alá vonult, Hadseregének törzse az érsek, valamint a pécsi, a zágrábi, a boszniai püspök bandériuma. A budai Várban tartózkodó ifjú Vencel László király, s a fiatal főváros oltalmára siető Vencel-párti főemberek csapatai, Buda fegyveres polgáraival együtt, kemény harcok árán űzik el Károly csapatait. A küzdelem során a budaiaknak jóformán tétlen kellett elnézniük a védtelen alsóvárosok felperzselését és szüret előtt álló szölleik letiprását. A meghiúsult ostrom után VIII. Bonifác pápa Rómába idézi Vencel cseh és lengyel királyt, valamint fiát, az ifjú Vencelt. Mivel pedig távol maradnak, őket csakúgy, mint Buda polgárait is, egyházi átokkal sújtják. * Első ostroma 1285-ben volt, az ún. „második tatárjárás" alkalmával. Az 1302 vagy 1303. évi pápa-kiátkozás a Képes Krónikából (Molnár János reprodukciója) unt vcm&n tcccox feu turnte öutcnfcmmfuum tígitü ipa xvcátmxví 35