Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Erényi Tibor: Weltner Jakab

Egyre nagyobb nemzetközi áttekintést is szerzett, párttitkárságának évei alatt. 1901-ben a pártvezetőség Garamit és Weltnert bízta meg azzal, hogy a II. Internacionálé vezető szervével, a Brüsszelben székelő Nemzetközi Szocialista Irodával állandó kapcsolatot tartson. A II. Internacionálé 1904-es amszterdami és 1907-es stuttgarti kongresszusán, valamint az ezt követő nemzetközi munkáskongresszusokon is résztvett. A magyar pártvezetőség politikájának megfelelően ő is az Internacionáléban döntő erőt képviselő német párt fő vonalához: Bebel és Kautsky nézeteihez igazodott. Miközben közreműködött az 1903-as pártprogram kidolgozásában, amely a német szociáldemokraták 1891-es erfurti programjának az alapján készült, kísérletet tett önálló elméleti-politikai tevékenység kifejtésére is. Amikor a párt 1903-as kongresszusát megelőzően vita zajlott az ország gazdasági önállóságáról, az Ausztriával való közös vámterület megszüntetésének követeléséről, a pártvezetőség tagjainak véleménye megoszlott. Weltner egyik fő képviselője volt annak az előremutató irányzatnak, amely — bizonyos átmeneti áldozatok árán is — szükségesnek tartotta a gazdasági önál1óságot, mint az ország iparosodásának előfeltételét. A kongresszus végül is Weltner álláspontját tette magáévá. Weltner ezekben az években az úgyszólván legradikálisabbnak tekintett korabeli fegyver: az általános politikai tömegsztrájk alkalmazásának szószólói közé tartozik. A politikai sztrájkot azonban ő is szinte kizárólag a választójogi küzdelem részeként fogja fel. Szabó Ervinnel nem vállal közösséget. Annak a vitának a kapcsán, amelyet Szabó Ervin egyik tanítványával, Mérő Gyulával 1906-ban folytat, megállapítja ugyan, hogy „... a parlament nem cél, hanem eszköz arra, hogy a munkásság végleges felszabadulását gyorsabban előmozdíthassák", a parlamenti küzdelem jelentőségét azonban — a pártvezetés reformizmusba hajló politikai irányvonalának megfelelően — túlbecsüli. Eljutottunk tehát Weltner Jakab és — tegyük hozzá — a szociáldemokrata párt politikai felfogásának ellentmondásaihoz. A parlamenti küzdelmet abszolutizáló reformista tendenciák a továbbiakban is mind erőteljesebben jellemzik munkásságát. Részese a pártvezetőség politikájának; egyik szervezője az első világháború kitörését megelőző évek nagy tömegmozgalmainak — de az ezeket korlátok között tartó, a forradalmi módszereket elvető irányvonalnak is. A reformizmus nem eredményez valóban lényeges reformokat. Elmúlnak az 1905— 1906-0S politikai válság évei, nagy tüntetések zajlanak le, de az ország politikai életében nem következik be változás. Hamarosan minden korábbinál mélyebb válság érlelődik. 1914-ben, a világháború kitörésekor a szociáldemokrata párt — korábbi álláspontjától eltérően — háborús vonalra tér át. Ezt a politikát szolgálja Weltner is, főleg azt hangsúlyozva, hogy nem lehetett mást tenni. Még a háború végén is úgy véli, hogy reformokkal elkerülhető a forradalom. Ám a valóságos helyzet, a munkásosztály célkitűzései és a reformista politika között mindinkább mélyül az ellentét. Weltner — aki 1905, a központi titkári funkciótól való megválása óta, mint a Népszava szerkesztőségének vezetője vesz részt a pártvezetőség munkájában — 1918 október végén egyik alapító tagja a Nemzeti Tanácsnak. A Tanács még mindig reformokkal akarja elkerülni a forradalmat. De a munkástömegek zöme és a véleményüknek hangot adó baloldali szociáldemokraták, forradalmi antimilitaristák, szindikalisták nem reformokat, hanem radikális társadalmi változást követelnek. Weltner látja, hogy a cselekvés elkerülhetetlen, és részesévé is válik a forradalmi cselekvésnek. Az ő irányításával fogalmazzák meg a Népszava munkatársai „A Magyarországi Szociáldemokrata Párt" aláírással ellátott, október 31-én megjelenő röpiratot, amely hírül adja, hogy „Kitört a forradalom", és az ellenforradalmárok elleni küzdelemre, forradalmi tüntetésekre és sztrájkra hívja fel a munkásokat. Ezt követően, ugyancsak még október 30-ról 31-re virradó éjjel a Népszava szerkesztőségéből Weltner az Astoriába megy és a Nemzeti Tanács ottlevő tagjait figyelmezteti, hogy „a Népszava már előlegezte a forradalmat és valószínű, hogy Budapest munkássága valamüyen útmutatást vár, mert minden megmozdulás nélkül nem vehetik tudomásul, hogy a forradalom útban van". Az „útban levő" és győzelmes forradalom új rendet teremtett. Ez az új rend a szociális tartalommal telített polgári demokrácia rendje lett. A szociáldemokrata párt többi vezetőjével együtt Weltner is azon a véleményen van, hogy a szocialista átalakulás nem időszerű, hiszen — mind mondták — Magyarországon még a kapitalizmus sem fejlődött ki teljesen. Weltner minden energiáját a polgári demokratikus viszonyok megszilárdításának szolgálatába állítja. A koalíciós kormányzat híve, nem kíván újabb forradalmat. A munkásság élenjáró elemei azonban másképpen vélekednek. Munkáshatalom, a tőkés magántulajdon helyett szocializálás — ez az ő kívánságuk. Ezt tudatosítja és képviseli az 1918. november végén megalakuló forradalmi munkáspárt: a Kommunisták Magyarországi Pártja. A november közepén Szovjet-Oroszországból hazatérő Kun Béla a szociáldemokrata vezetők közül először Weltnerrel veszi fel a kapcsolatot. Ez nem véletlen. Benne látja a szociáldemokrata párt egyik kimagasló vezetőjét, a szervezett munkások előtt népszerű politikust, a tömegek hangulatára érzékenyen reagáló munkásvezért. Weltner magatartása azonban elutasító. Nem kíván együttműködni a kommunistákkal. A Budapesti Munkástanács fórumán rendszeresen kárhoztatja a KMP tevékenységét. Az 1919 januári ülésen — a pártvezetőség szószólójaként — ő indítványozta a kommunistáknak mint egységbontóknak a kizárását a tanácsokból. A szociáldemokrata párt 1919 februári kongresszusán ugyancsak támadja a kommunistákat, és elutasítja a „tiszta szocialista kormány" munkások előtt mind népszerűbbé váló gondolatát. „Nem lehet — mondja — a kormányhatalmat átvenni, azért, mert minden előfeltétele hiányzik ma egy szocialista társadalomnak." Weltner, aki Kautsky iskolájában nevelkedett, fejlett iparban, az ipari proletariátus milliós tömegeiben, jól funkcionáló polgári demokratikus politikai rendszerben látja ezeket az „előfeltételeket". Nem méltányolja az adott történelmi helyzet sajátosságait; a munkástömegek aktivitását, a parasztság forradalmasodását, a burzsoázia gyengeségét és tehetetlenségét. Magyarország története azonban 1918 őszén nem Kautsky tanításához igazodott. A polgári demokratikus forradalom szocialista forradalomba torkollt. 1919. március 21-én a két munkáspárt: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja egyesült. Az egyesülési okmányt öt szociáldemokrata vezető írta alá. Egyikük Weltner Jakab volt. Az okmány aláírásával Weltner pályafutásának legvitatottabb és legellentmondásosabb cselekedetéig jutott el. Ő, aki idő előttinek tartotta a szocialista forradalmat, vajon miért vállalt részt abban ? Hiszen megtehette volna, hogy régi barátai, a pártot ténylegesen vezető Garami és a központi párttitkári tisztséget 1905-től betöltő Buchinger példáját követve félreáll, illetőleg nem exponálja magát az eseményekben. Ehelyett mi történik? A két munkáspárt egyesülése után Weltner — Garamitól eltávolodva, Kunfihoz közeledve — tagja az egyesült párt vezetőségének és a Tanácsköztársaság Központi Intéző Bizottságának, egyik vezető személyisége a Munkástanácsnak. Betölti az újságírói szakszervezet elnöki tisztét és továbbra is felelős szerkesztőként jegyzi a Népszavát. A lap március 23-i számának szerkesztőségi cikkében a következőket írja: „A magyar proletárság egész forradalmi múltját és jövendő hivatását tagadja meg, ha továbbra is ragaszkodott volna a demokrácia hazugnak bizonyult módszereihez." Nincsen más út, mint „a dolgozók demokráciája", a szocializmus. Mi lehetett az oka annak, hogy Weltner 1919 márciusára megváltoztatta álláspontját? Nem járnánk helyes úton, ha politikai karrierizmusra gondolnánk. Ha nem hitt volna a munkáshatalom életképességében, nyilván politikai személyiségét sem a proletárdiktatúrához való csatlakozással kívánta volna átmenteni. Bár az elméleti kérdéseket mindig bizonyos rugalmassággal kezelte, aligha gondolhatunk arra, hogy rövid néhány hét alatt cáfolva látta volna korábbi elveit; a fokozatosságról, a polgári demokratikus rend megszilárdulásának szükségességéről szóló elképzeléseket. Nem. Weltner 1919 tavaszán felismerte, hogy nem a polgári demokrácia és a munkáshatalom alternatívájáról van már szó, hanem arról, hogy a szocialista forradalom győzedelmeskedik-e, vagy pedig a Károlyi-kormányt jobbról fenyegető fehér ellenforradalom. Az 1919. március 23-i Népszava-cikk nyomán felvetődik az a kérdés is, hogy vajon mit értett Weltner szocializmuson ? Hivatkozik ugyan „a proletariátus forradalmi diktatúrájá"-ra, ennek lenini értelmezését azonban sohasem tette magáévá. Ha munkáshatalomra gondolt, inkább a Lassalle-féle „szabad népállam" elvontan demokratikus, osztályok feletti, vagy osztályok nélküli, diktatórikus vonásoktól mentes képe lebegett szemei előtt. Ennek keretei között képzelte el az 1903-as program célkitűzésének, a termelési eszközök társadalmasításának megvalósítását. Március 21-i magatartásának megítélésénél figyelembe kell venni azt is, hogy a passzivitás elképzelhetetlen volt a számára. Arra törekedett, hogy a szocialista államról alkotott elképzelései szolgálatáéi