Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: Régi szakácsok emlékezete

Mozaik a főváros múltjából Buda és Pest várossá szervezése A községi szervezet felépítése a török kiűzése után az ikervárosokban, csekély eltéréssel, azonos volt. A belső tanács (Magistrat) gyakorolta a polgári és büntető igazságszolgáltatást, az árva és gyámhatóságot, kezelte a város vagyonát, befogadta az új polgárokat, megválasztotta a tisztviselőket (1731-ig még a tanácsosokat is) és a saját kebeléből küldte ki a város két követét az országgyűlésbe. Hivatalos nyelve a német és a latin volt. Tagjai: a bíró (1773 óta polgármester), a rendőrkapitány és tizenegy tanácsos (Rathsherr, Senator, Magistrath). A tanácstagok között foglalt helyet a jegyző, aki kezdetben jogvédő is volt és ezért szindikusnak nevezték. 1721-től külön ügyészt választottak már, 1724-ben szervezték a fizikusi (tisztiorvos) állást, de a mérnöki (földmérő) állást csak 1801-ben állították fel. Egyéb tisztviselőkön kívül volt a városoknak ,,ágense", ügyvivő ügynöke is, akit a rossz közlekedési viszonyok miatt a városi ügyeknek sok helyütt való szorgalmazására, elintézésére és egyéb ügyekben való eljárásra bíztak meg. Budának, Pestnek is egy-egy német és magyar ágense volt. A belső tanács és a külső tanács tagjait és a tisztviselőket is élethossziglan választották. A bírót (polgármestert) és a rendőrkapitányt azonban csak kétévenként — hogy el ne bízzák magukat. A külső tanács 24 tagja a polgárság tekintélyes tagjaiból alakult a tisztújításon. Önálló hatásköre kezdetben nem volt, csak közvetítő szerepet töltött be a polgárság és a belső tanács között. Véleményt mondott a közösséget érdeklő ügyekben, pl. az adókulcs megállapításában. Végrehajtotta a belső tanács utasításait, pl. segédkezett az adóbehajtásnál. Közreműködését a város ügyeiben főképpen a kenyér- és húsbizottságokban, a vásári és a köztisztasági eljárásokban fejtette ki. Az ő soraikból választottak a belső tanács megüresedett helyeire. Ebből a külső tanácsból fejlődött 1731-ben a választott polgárság, a száz tagú képviselőtestület, amelynek hatáskörébe tartozott az érdemi ügyek jóváhagyása mellett most már a tisztújítás is. Ennek, éppen úgy, mint előbb a külső tanácsnak is, az elnöke a szószóló (Vormund). Eleinte csak egy szószóló volt, később magyart és németet is, választottak. Mellettük még két szenior is volt. Ezt a tisztséget a választáskor kibukott szószólók viselték. Érdekes a tisztségviselők akkori fizetése; ez kezdetben nem volt szabályozva. Csak 1748-ból tudjuk, hogy a pesti bíró 450, a kapitány 225, a tanácsos 225, a szószóló 30, a jegyző 450, az ügyész 150, az I. osztályú kancellista (írnok) 25, a számvevő 150, a kamarás (pénztáros) 250, az árvaszámtartó 225, a tisztiorvos 180, az I. osztályú szolga 96 forint fizetést kapott egy évre. Fizetésemelés csak egy negyedszáz év múlva volt, amikor az első pesti polgármestert, Mosel Antal János pesti szindikus fiát, Józsefet választották. Ekkor a polgármester és a jegyző 600, a kapitány 500, a tanácsos 400, az ügyész, az orvos, a számvevő 200—200, az I. o. kancellista 130 forintot kapott egy évre. Az utóbbinak tehát havonta 10 Ft 42 krajcárból kellett megélnie. Lázadókból — városalapítók Óbuda területén, a mai Aquincum romvárosban az idehelyezett II. segédlégió teremtett romjaiban beszédes, dicső múltról regélő várost. Ez a katonasereg volt a hódító, amit nyomon követett az idetóduló polgárság, amely azután lerakta Óbuda elődjének virágzó korszakát. Érdekes ennek a II. segédlégiónak nevezett hadseregnek a megalakulása. A római császárság idejében nagyon sok államcsíny, összeesküvés, zendülés volt. A Spanyolországban állomásozó római katonák Galba vezérükkel az i.sz. hatodik évtizedben lázadtak fel Róma ellen és győzelmesen be is vonultak oda, cézárrá emelve vezérüket. A matrózok, flottakatonák jutalmul kérték császáruktól, hogy szervezzen belőlük légiót, vagyis olyan sereget, amelyik kitüntetésképpen megkapja a római zászlót, a sast. Ezenkívül azt is kívánták, hogy a kiszolgált katonák, a veteránok földbirtokot kapjanak. A császár mindezeket megtagadta és erre egykori katonái fellázadtak. A Galbából lett cézár nem sokat teketóriázott, kétezret lemészároltatott közülük és a többit fogságba vetette. Ez már általános lázadást keltett. Ennek az élére Otho nevű vezér állt, aki a hatalmat megszerezve, a fogságba vetett katonákat kiszabadította, belőlük légiót szervezett, de forma szerint a sast még ősem adta át nekik. Uralma csak hetekig tartott, mert Vitellius támadt ellene. Győzött, de rövid idő múlva őt is bitorlónak kiáltják ki. Az új légió katonái Vespasianushoz csatlakoznak, aki i. sz. 70-ben az állandó zendülőkből, lázadókból megalkotja ténylegesen a II. segédlégiót és címükhöz ragasztja: ,,a megbízható és hűséges". Ezt a díszes jelzőt ugyan aligha érdemelték meg, de a császár bizonyára ezzel a tisztességes névvel akarta emlékükbe idézni sok vezért változtató múltjukat. Később ez a segédlégió valóban megbízhatóan és hűségesen harcolt, így i. sz. 88-ban a mai Magyarország déli határán, majd az egykori Pannónia egész elfoglalásakor. Ebben az időben volt a légió hadnagya Hadrián, a későbbi nevezetes római császár. Ő Aquincumban készült nagy hivatására s amikor uralomra került, nem feledkezett meg egykori katonáiról, mert azoknak táborhelyét városi rangra emelte. A város, más tíz községgel együtt nagy és szép feliratos követ faragtatott hálája jeléül Hadrián tiszteletére, amit a kiscelli kolostor — ma Történeti Múzeum — mellett találtak meg. Igy lett Aquincum már tizennyolc századdal ezelőtt virágzó város és i. sz. 161-ben már olyan nevezetes, hogy az utak kiindulópontjául szolgál és a mérföldköveket innen számolják. Négy mérföldkő ma látható az itteni múzeum egyik mellékútján. R.R.S. Hová tűntek a régi magyar fegyverek? Híres régi hadi szerszámainknak csak egyrészét őrzik a magyar múzeumok. Hol a többi — abból, ami megmaradt? Külföldön, a földben, a Duna mélyén. Számos királyi műkinccsel együtt az ún. Szent István kardot még 1304-ben Vencel cseh király — fiával, a magyar királlyá választott kis Vencellel együtt— pakolta haza, a biztonságosabb Prágába. Ez a legendás, remekveretű kard Prágában van ma is. Sok magyar fegyver rekedt Bécsben is. 1490-ben, Mátyás bécsi halála után, amikor Miksa császár hadai lefegyverezték a Burg magyar őrségét, azok fegyvereit Bécs város gondjára bízták. 68 gyalogpajzs, gyalogsági fegyver és 170 ún. angolna-nyárs ma is a bécsi városi múzeum tulajdona. Igaz, a pajzsokról már 1493-ban eltűntették Mátyás jelvényeit: Listinger bécsi képíró festette át azokat. Temérdek magyar fegyver került — mint zsákmány — török kézre is. Az 1526. évi mohácsi csata legszebb zsákmányfegyvereit az isztambuli Topkapu szerájban őrzik; egyik-másikról —címere alapján — gazdáját is megállapították. Sok szép fegyverünk került Ausztriába is. Itt a XVI. században a magyar barát s magyar huszárviseletet hordó Tiroli Ferdinand főherceg ambrasi gyűjteményében helyezte el Zrínyi ereklyéit s legszebb fegyvereinket. 1686. szeptember 3-án, amikor Buda felszabadítása után számba vették a töröktől zsákmányolt fegyvereket, ágyút 123-at számoltak össze a budai Várban. A Vízivárosban pedig 71 ágyút hagyott hátra a török. Akadt köztük szép számban olyan ágyú is, amelyet még az 1540-es években magyar ágyúöntők öntöttek. Kezük munkájának legjobb dicsérete az, hogy ezekkel az ágyúkkal még százötven évvel később is lövöldöztek. A régi magyar fegyvermestereknek szakállas puskái is olyan jeles mesterművek voltak, hogy például egy 1581-ben készített szakállas puskával—amelyben új gyújtószerkezetet helyeztek el — még a 920-as években is a Toldy reáliskola öreg pedellusa lőtte a budai delet: — tehát 350 év után is állta a napi használatot. (Ma a Vármúzeum kiállításán látható). 1711-ben Rákóczi Ferenc lefoglalt munkácsi várában 63 császári csapatzászlót — a kurucok zsákmányát — írták össze a biztosok. A XIX. század elején a budavári — Zeughausnak nevezett — Hadszertárban 40 000 puska tárolt. Ezeket a fegyvereket 1849 tavaszán, még a honvédostrom előtt vitték el a császáriak. Ekkor vittek el egy — állítólag még az Árpádok korából származó — magyar „vérzászlót" is. 1849-ben az elvonuló császáriak kifosztották a Nemzeti Múzeum fegyvertárát is. Minden vasvértet elvittek ekkor; majd pedig, Haynau rémuralma idején, további 10 vértet, 60 vas sisakot, 10 mell- és 10 derék-vasat. Legnagyobb fegyvertárunk ma is a Duna és a Tisza! A Dunából, az Erzsébet-híd alapozásakor került elő egy hunkori germán — ékkövekkel díszített — aranyozott dísz sisak is. A legmegkapóbb fegyverrégészeti lelet-csoportok egyike is a budapesti Duna-szakaszon, az egykori Kopasz zátonynál került elő. 14 keréklakatos szerkezetű puska csöve, 14 szablya és 14 páncéling maradványát hozta felszínre a kotró. A rég elkorhadt hajódeszkák egy XVI. századi, itt elsüllyedt és megsemmisült magyar ún. sajkának teljes fegyvertárát őrizték meg. A tizenkét sajkás-katona hajtotta hadinaszádnak tizenharmadik és tizennegyedik garnitúrája alighanem a kormányos és a parancsnok felszerelése volt. Talán nem járunk távol az igazságtól, ha azt gyanítjuk: alighanem a magyar sajkások 1527. évi nagy bravúrjának szomorú hírmondója ez a tizennégy fegyver-garnitúra. Ekkor ugyanis a sajkások két nap alatt Esztergomig vonultak fel, harminchárom sajkájukkal. Ráckevéról augusztus 9 hajnalán indultak, áttörték a dunai záróláncot Pest és Buda között, állták a budai part ágyútüzét s még 10-én, hajó-veszteség nél kül fej utottak a Garamtorokig. Itt — mivel alakulataikkal nem egyesülhettek — a két parton vonuló török lovasság és tüzérség állandó tüzében visszafordultak. Budán felkészülten várták őket. Az iszonyatos ágyútűzben újra áttörték az újra kifeszített Duna záróláncot. Ám ezúttal öt sajkájuk és hetven emberük vész oda. Talán a Kopasz-zátonynál kiemelt fegyverek ennek a budai hajóscsatának emlékei! Régi vadászebeink A régi világban mind a ház-, mind a nyáj-őrző ebeknek, mind a vadászkutyáknak nagy becsülete volt. (A nevet illetően: régi nyelvünk csak az eb szót használta, legrégebben egy 1067. évi oklevélben; vagy az egyes eb-fajták nevét: vizsla, kopó, agár, szelindek stb. A kutya nevet eb helyett — csakúgy, mint a rókát a régi ravasz állatnév helyett — csak a XVI. sz. óta használjuk.) A középkor amaz egyszeri budai kutyavásárain a vadászebeket általában kétszer annyiért adták-vették, mint a házőrzőket. Kutyák tetemeit nem egyszer az őskori ember sírjában találja meg a régész. Európa kutyáinak faunáját a magyar hongfoglalók három fajjal, a nagytermetű s kezdetben nagy vad állítására szolgáló kuvasszal, a komondorral s a pulival — vagyis törpe komondorral — gyarapították. Legrégebbi rajzos vadászeb ábrázolásunk az 1100 év körül Székesfehérvárott írt ún. Gráci kódex egyik lapján látható; az itt lerajzolt vadászeb tökéletes mása a mai magyar vizslának! Az Árpád-korban a nagy vadászispánságokban — Beregben, Máramarosban, Zólyomban, a bakonyi erdősispánságban — külön szolgáló rend, a pecérek rendje foglalkozott vadászebek nevelésével. A királyi solymárokkal együtt a pecéreket az 1222. évi Aranybulla is említi. 1271-ben Borsa nembeli Tamás volt Kun László pecéreinek ispánja. A pecérek s ebeik emlékét őrzi számos régi helynevünk: Peszér, Vizslás, Ebes, Agárd. Az agarakat, vizslákat nálunk a fürjészéstől s a nyulászattól kezdve vaddisznó s medve vadászatra használták. A XVII. századi Erdélyről írja Apor Péter: ,,láttam olyan agarat, az ki személlyé szerint elfogta az hiúzt." 1694-ben Thököly Imre agaraival fogatott el medvebocsokat. Szelindekekről, a legnagyobb vadak állitóiról, már XIV. századi oklevelekben olvasunk. A Bécsi Képes Krónika 1360 körül festett képein szinte minden mai vadászebünk alakja felvonul; egy másik kódex-rajz pedig azt mutatjo: Zsigmond — 1397-1437 — korában már a jeles vízivadász, a spanyol vizsla (spaniel) is ismeretes volt Budán. II. Lajos Budán angol doggokat is tartott. Falkáját Csepelen, az egyik apród gondozta. Az ebeket vadászatkor, annak színhelyére szekereken vitték. II. Lajos annyira kedvelte ebeit, hogy 1526 júliusában, amikor Mohács alá induit, Budán maradó embereinek búcsúztában lelkükre kötötte: kutyáira vigyázzanak s azokat hetenkint fürösszék. Bethlen Gábor annyira kedvelte megvénült, hűséges vizsláját, Tigrist, hogy e ,,palotás ebet" szobájában, egy bársony-karszékben tartotta. Z. L. 41