Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: Régi szakácsok emlékezete

A SZERKESZTŐ POSTÁJA Máté János Budapest, XII., Kiss János alt. u. SS- Köszönjük levelét s egyszersmind restelkedve igazítjuk helyre a novemberi szám címlapjának szövegét, mely helyesen így hangzik: A ferencesek gótikus templomának romjai a Margitszigeten. Mivel cím­laptervünkben a margitszigeti, tiszta románstílusú premontrei kápolnáról készült fotó is szerepelt, sajnálatosan annak aláírása került a lapba (bár az is helytelenül, mert „épületmaradvá­nyok" helyett „falmaradványokról" lehet csak beszélni az 1932-ben res­taurált kápolna esetében). Nemcsak öntől, de minden olvasónktól szíves elnézést kérünk a felületes szövegel­lenőrzésért. Dr. Seenger Ervin, Kiscelli Múze­um. Mándi Éva „A kék láng" című Írásához (1969. rí. sz.) fűzött hely­reigazítását az alábbiakban közöljük: „A Kerepesi út nem a Belvárosból vezetett a Rókus kórházig, hanem a mai Kiskörúttól a mai Baross térig — tehát jóval a kórházon túl. És hol volt még 1856-ban a Keleti «indó­ház »? A 16. oldal felső képének alá­írása sem pontos, ui. 1935-ben a mai Köztársaság teret Tisza Kálmán tér­nek nevezték (1903 óta)." Ezúton köszönjük meg, hogy — mint Ö11 is írja: különös tekintettel a kerületi ve­télkedőkre — kiigazította a téves ada­tokat. Sebők Lajos Budapest, VIII. Teleki László tér 10. Kedves sorait köszön­jük; Szabó Sándor cikkírónknak pe­dig tolmácsoltuk elismerését. A Deák Antalra vonatkozó közlésére felhívjuk a történészek figyelmét: „A Nemzeti Panteonról megjelent cikk szerzője azon tűnődik, ki lehetett az a Deák Antal, akit Széchenyi a Panteonba helyezett volna el. A Kerepesi te­metőben nekem feltűnt egy sírem­lék; kb. a Vörösmarty és a Ganz-féle síremlék között, a Mező Imre útnak háttal, a fal melletti sírboltok egyiké­ben van eltemetve egy Deák Antal. Ugyan jóval fiatalabb Széchenyinél (1814-től 1864-ig élt), de elképzel­hető, hogy a 40-es években már szer­zett olyan érdemeket, melyekért őt Széchenyi nagyra értékelte." Kécsi Ferenc Budapest, VIII., Rá­kóczi út 69. „Teret kér a legforgal­masabb útvonal" című írását s a ben­ne foglalt konkrét javaslatot a Fővá­rosi Tanács városrendezési és építés­ügyi osztályvezetőjével megvitattuk. Javaslata már mindenképpen elké­sett, mert a szóbanforgó — az Ott­hon Áruház melletti s a Rákóczi út 66. sz. közötti — telekre, az elfoga­dott tervek szerint, két nagy külke­reskedelmi irodaház épül, a földszin­ten valószínűleg élelmíszeráruház­zal, ületve egy autószalonnal. „Vi­gasztalásul" talán annyit, hogy éppen a Rákóczi út nagy járműforgalma mi­att itt úgy sem lehetne kellő nyugal­mat és biztonságot nyújtani a gyere­keknek s a pihennivágyó öregeknek — marad egyelőre a néhány percre levő Almási tér és a Rózsák tere, il­letve a túloldalon az igazán szép és tágas Köztársaság tér. Tudtunkkal az építési engedélyt is kiadták már, pusztán pénzügyi okokból nem ke­rült még sor a szanálások és az épít­kezés megkezdésére. — Másik írá­sában derekasan megvédte a Bajcsy-Zsilinszky utat az arról megjelent cikk kapcsán (Bába Mihály: Az én utcám, 1969. II. sz.). Észrevételeit közöltük a cikk szerzőjével, valamint megküld­tük az V. és VI. kerületi tanács ille­tékeseinek. Végezetül szeretnénk megköszönni mindkét beküldött dol­gozatát, mert azok minden sorából érződik, mennyire szereti ezt a vá­rost és szívén viseli, éber figyelemmel követi a városkép formálásának min­den mozzanatát. Szigeti Andor, az V. ker. Vendég­látóipari Vállalat igazgatója, ön is sérelmezi Bába Mihály azon sorait, melyekben elmarasztalja a Bajcsy-Zsilinszky út és Kálmán utca sarkán álló talponálló körüli állapotokat. Idézünk leveléből: „Ügy hiszem, hogy a cikkíró régen járhatott „az én utcám"-ban: ugyanis ezt a vendég­látóipari egységet rendbehoztuk, át­alakítottuk." Miután nem áll mó­dunkban ellenőrizni, hogy a valóban nemrégiben renovált helyiségből le­het-e „kitántorgó részegeket" látni vagy sem — ez inkább múlik az italt mérők szigorúságán, semmint a frissen mázolt falakon —, így a vi­tát eldönteni nem tudjuk. Ha mégis Bába Mihály tévedett, úgy az ön helyreigazító sorainak csak örülni tudunk. Dr. Szatmári Antal kandidátus, Budapest. Érdekes fejtegetéseiből, melyek a rákosmezei országgyűlések helyének pontos meghatározásáról szólnak, az alábbiakban idézünk: „Mostanában három kerület — mindenekelőtt a Rákos-szóval kez­dődőek — vetélkedik-vitázik arról, hogy a Nagyrákos mező melyik ré­szén folytak le a hajdani országgyű­lések. Nos, a vita eldöntésekor a természetföldrajzi tényezőket sem lehet szem elől téveszteni. A Duna medrének szabályozása előtt majd minden évben víz alatt állt Rákos­mező — márpedig mocsarakban országgyűlést tartani semmiképpen nem lehetett. A máig is létező hely­nevek közül a Királydomb arról ta­núskodik, hogy a gyűlésre érkező urak szállásai a szárazabb, dombosabb helyen voltak, míg az állatok legel­tetésére-itatására természetesen meg­feleltek a patakmedrek. A „Buda­pest természeti képe" című mű (Akadémiai Kiadó, 1958.; igen sok helyen ad döntő bizonyítékot arról, hogy az országgyűlés helye a kőbá­nyai száraz dombok sorozatában volt. A kőbányai Óhegy a Gellért­heggyel áll majdnem egy magasság­ban; a pesti mocsaras patakvölgyek helyett ez volt a biztonságos lakó­hely, az év minden szakában. Az or­szággyűlések tehát csakis a mai Kő­bánya dombjain lehettek." Köszön­jük levelét. A Vasarelv-kiállítás Vasarelynek — Vásárhelyi Győzőnek — sikere volt Pesten. A közönség tó­dult a Műcsarnok kiállítására, a vendégkönyv megtelt magasztaló bejegyzé­sekkel, s azok, akik az efféle tárlatokra botránkozni járnak, alig hagytak benne nyomot. Vasarelynek tagadhatatlanul sikere volt. Kevésbé volt szerencséje pesti kritikusaival. Két véglet kapott hangot. Az egyik, Vasarely művészetének elemzése helyett, e művészet filozófiáját pró­bálta fejtegetni, ami persze nem fölösleges, de magában véve, műelemzés nél­kül, nem sokat ér, nem segíti a közönséget tájékozódásában. Csábította erre a kritikusokat maga Vasarely is, művészetéről adott nyilatkozataival. A másik véglet azért mondott le a művek elemző értelmezéséről, mert felfogása szerint nincs is azokban semmi értelmezni való, a szép látvány automatikus örömével szolgálnak, minden nehézség, minden gondolati erőfeszítés nélkül birtokba ve­hetők. Valamennyi kritikus elismerte Vasarely jelentőségét, művészetének ér­tékét, a mű — és különösen a közönség — mégis rosszul járt. Magáról a kiállí­tásról alig esett érdemben szó. Pedig az alkalom maga kínálta magát: Vasarely műveiből még sosem, má­sutt sem rendeztek ilyen átfogó, a megtett útra visszatekintő kiállítást. Irthat­tuk a kezdeteket: a korai, még figurális kompozíciókat, kissé életidegen, szikár vonalrajzukkal, ritkábban egy-egy derűsebb, játékos ötletükkel; láthattuk a szürrealizmusból való gyors kibontakozás lépéseit, azt is, amit maga a művész a „téves utak" korszakának minősít, némileg kacér önkritikával, vagyis fitogta­tott szigorral és igazságtalanul, hiszen e korszak is termett a későbbi érett alko­tásokhoz méltó műveket, egy-egy szép képszerkezetet, immár az absztrakció törvényeit és lehetőségeit kuntva; láthattuk a híres zebra-képeket, melyeken az absztrahálás folyamatát és lényegét tanulmányozhatjuk, azt, hogy Vasarely mű­vészete minden, csak nem formabontó, tudniillik éppen az ellenkezője: forma­teremtő. Szükséges és jó volt látnunk mindezen előzményeket, hogy megértsük Vasarely újabb, kiteljesedett s alkalmasint immár végleges stílusát, op-art mű­vészetét, melyet csak jobb híján nevezünk így, hiszen az optikai lehetőségek, csalafinta játékok vagy akár trükkök alkalmazása csupán technika, csupán esz­köz, mely tartalom és szándék szolgálatában áll Mi ez a tartalom és mi ez a szándék ? A kristályformákat, játékkockákat, ká­vésbögre-pöttyöket vagy grandiózus épülettömböket idéző konstrukciók, a négyzetek és körök geometrikus szem-csapdái; a színek tudományosan kiszá­mított crescendói az első szerény hangvilla-rezdüléstől a megmagyarázhatatlan belső izzásig, mely mintegy önálló fényforrássá változtatja képeit; a formák és színek ötszörös-hatszoros ellentétei és permutációi: mindez csak dekoráció volna, iparművészeti ötletek kísérleti műhelye, ahogy — kicsinylően is -- nem egyszer mondják ? Egy élményem fölidézésével válaszolhatok. A velencei Guggenheim Múze­umban elemi erővel hatott rám a XX. század remekműveinek sorozata, a Chi­ricók és Chagallok, a Hans Arpok és Max Emstek művészete. Nyugtalanító, zaklató volt ez a hatás; Picasso szőrös szörnyetegeit láttam, a szürrealisták va­cogtató vízióit, kétségbeesett kiáltások és keserves kérdések gesztusait: a XX. századot. Abban a termecskében aztán, mely Vasarely műveit foglalta magá­ban, egyszerre fölengedett feszültségem, harmóniával találkoztam, derű és megnyugvás szállt rám. Akkor értettem meg: Vasarely művészete a harmóniá­ért van, a harmóniát keresi, a harmóniát előlegezi a XX. században. Harmóniát, de nem a hazug idillét; rendet, de nem az erőszakét. Rendje a legszebb emberi tulajdonságé, az értelemé; harmóniája kiküzdött harmónia, nem is titkolja küz­delmeit s a leselkedő veszélyeket: itt ez a négyzetes kompozíció megbillen, amott a csillogó fémkocka a maga geometrikus méltóságában csak egyik sarkára támaszkodik. Harmónia mégis, kiküzdött derű. Utópia ez, századunkban? Az, persze; de szükség van serkentő utópiákra, s „jaj a nemzetnek, mely nem te­remt utópiákat" írta egy nagyon okos, múlt századi francia író. Lukácsy Sándor 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom