Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Dr. Nemes Tibor: Az autójavítás fejlesztése

Pro Arte, 1970 A Körszínház és Kazimir Károly Soha nem gondoltam volna, hogy olyan nehéz egy köralakú nézőteret találni Budapesten. Két napig eredménytelenül nyomoztunk utána. Akkor történt ez, amikor — már két sikeres szezon után — Kazimir Károly úgy határozott: valami alkalmasabb helyiség után néz a Körszinház számára, mint a nagyon kis nézőterű Jégszínház, ahol ráadásul állandóan egyezkedni kellett az edzés-alkalmaikhoz ragaszkodó sportolókkal. Jómagam úgy kerültem a „kör"-özésbe, hogy felajánlottam a rendezőnek a szerkesztőség kocsiját s szerény ismereteimet a budapesti művelődési házakról és egyéb színjátszásra alkalmas termekről. Mindezt a kettős haszon reményében: a keresés — akár eredmény híján is — jó riporttéma; s ha sikerül valamit találni: Budapest állandó helyen keresheti meg nyaranta a Körszínházat. Jártunk a Kapás utcai táncteremben, a Bolgár Kultúra reprezentatív, egyébként valóban körívben épített nézőterű művelődési otthonában (azóta a televízió is felfedezte a „Ki miben tudós ?" versenyei számára), kiautóztunk valahová a Vörös Hadsereg útja végére is, egy romos — vagy félig elkészült ? — templomhoz. Ám vagy túlságosan nagy átalakításokat igényelt volna a terem, vagy kicsi volt a nézőtere, vagy túlságosan kiesett a forgalomból. — Ki jön ide a városból, nyáron, hogy mondjuk, görög klasszikust nézzen ? — mondta Kazimir Károly. S a következő évadban átköltözött a Jégszínházból a Városligetbe, a Nemzetközi Vásár lengyel pavilonjába. Kazimir Károlyt — a Pro Arte új kitüntetettjét — egyébként nehéz kishitűnek tartani, de ez a megjegyzése azt bizonyította, hogy szerényen csak annyit vár saját körszínház-ötletétől: akad a kétmilliós városban annyi érdeklődő még nyáron is, hogy a mindenféle esztrádműsorokon, szabadtéri nézőtereken fütyülő vagy tapsoló közönség mellett néhány előadásra megtöltsék egy olyan színház — lehetőleg köralakú — nézőterét, ahol Shakespeare-t, Racine-t, Calderont, Thomas Mannt, Petőfit, Dantét vagy éppen a Kalevalát játsszák. Ma már — a nemzetközi sikerek éveiben — hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyi hitre, megszállott lelkesedésre volt szükség az ötvenes évek végén, hogy egy ilyen vállalkozás sikerében bízzék valaki. Akkoriban kedvelt glosszatéma volt: miféle szerzők miféle szörnyű zenés műsorait próbálják eladni a közönségnek, minden nagyobb budapesti park poros levelű fái alatt. A show-t még esztrádnak hívták, s fellépett abban boldog-boldogtalan, az Operaház valóban jeles művészétől az önmagát bűvésszé kinevező kóklerig. „Nyáron az emberek levegőzni akarnak, nem zárt körszínházba járni, s könnyű szórakozásra vágynak" —ez volt akkoriban a felfogás. S ha egy-két népszerű név is szerepelt a plakátokon — ne felejtsük el: még minimális volt a televízió-előfizetők száma —, valóban számítani lehetett egy bizonyos közönségrétegre. S akkor jött Kazimir Károly, hogy Prometeuszt játszik nyáron, oratórikus formában, a Jégszínházban, ahol természetesen jég csak a névben szerepelt. Meg kell mondani: pusztán a valódi művészi értékek megszállottjainak kijáró támogatás és tapintat hallgattathatta el a — nem megalapozatlan — ellenérveket. S a rendezőnek volt igaza, ő ismerte jobban a várost. Jöttek az emberek a fullasztóan meleg nyári estéken, megnézték Bitskeyt Prometeusznak, Bodrogit II. Richardnak, Latinovitsot Cipollának, Bástit Danténak. Érdekelte őket Petőfi mint drámaíró, s megnézték a Kalevalát színpadon — amit először itt produkáltak a világon. Miért ? Elsősorban azért, mert valami újat csinált ezen a szokatlan színpadon. Ez lett az elmúlt évtized egyetlen, valóban kísérleti jellegű budapesti színháza. Az újdonság először a forma újdonsága volt, az, hogy a színészek ott jártak-keltek közöttünk, karnyújtásnyira, s ez máris másfajta stílust követelt, mint a hagyományos színházak egyprofilú játéka. A rendező a dramatizálások egyre merészebb útjára lépett, bizonyítva, hogy ez a színpadi forma milyen rugalmasan enged, ha valódi irodalmi matéria kerül bele. És itt, Magyarországon, a Körszínházban született meg a finnek nemzeti époszának, a Kalevalának egy olyan színpadi változata, amit a finn közvélemény nemcsak a magáénak érez, de felfedezte benne nemzeti kultúrájának aktuális frisseségét. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudjuk, mit látunk az idei nyáron a Körszínházban. Ám az évtizednél nagyobb múlt már önmagában magas mércét állít. Kazimir Károly, a város új kitüntetettje, bizonyosan most is szellemi izgalmat tartogat számunkra. Bernáth László A Kalevala a Körszínházban. Szirtes Ádám és Bitskei Tibor (MTI fotó, Molnár Edit felvétele) 31