Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Vincze Oszkár: A Duna növekvő szerepe

FÓRUM A Duna növekvő szerepe az európai vízi úthálózatban A szállítás és közlekedés irá­nyát már kezdetben a vízi utak iránya és kapacitása határozta meg, amelyek - termékeny, békés korszakban a politikai határokat is figyelmen kívül hagyva - ösz­szefűztek közeli és távolabbi or­szágokat, népeket. így volt ez Európában és a földkerekség minden pontján; így a dzsunka, a bárka, majd a vitorláshajó kor­szakában ; így folytatódott a gőz, a folyékony energiahordozók ide­jén - és érvényes marad az atom­energia korában is. Jóllehet, az utóbbi néhány év­tizedben a repüléstechnika szé­dületes fejlődése tovább szélesí­tette szállítóeszközeink skáláját, a teherhajózás jelentőségét ez sem csökkentette. A fejlődés iránya Magyarország jövőjére nézve feltétlenül ked­vező. Az európai belvízi hajózás fellendítésére számos vízi út épült eddig is. Most további 12 új vízi­ót tervein dolgoznak, hogy a kon­tinens csaknem valamennyi na­gyobb folyamát és folyóját egy­séges vízi úthálózatra fűzzék fel. Igen jelentős szerepe lesz e kiala­kulóban levő hálózatban a Duná­nak, amely a Volga után Európa legnagyobb folyama: teljes hosz­sza 2860 kilométer, s ebből az Ulm—Szulina-i 2600 kilométer hosszú útszakasz hajózható. A Duna nyolc ország területén höm­pölyög át. Egész hosszából (mind­két partját figyelembe véve) az NSZK területére 22,6 százalék, Ausztriára 11,8, Csehszovákiára 3,4, Magyarországra 12,2, Jugo­szláviára 16,6, Bulgáriára 8,2, Romániára 23 és végül a Szovjet­unió területére 2,3 százalék jut. Nemzetközi Duna-egyezmények a múltban A Duna Európa történelmé­nek során olyan vízi útnak bizo­nyult, amelyen a hajózás kezdet­től fogva szinte az egész konti­nens saját ügye volt, és amelynek hajózási feltételeit a civilizáció megfelelő fokán már nemzetközi egyezmények szabályozták. Az 1815. évi Bécsi Kongresszus a nemzetközi jog elvévé tette, hogy a hajózás kérdéseinek szabályo­zása a part menti országok joga és kötelezettsége, közös megegye­zés alapján. Az 1856. évi Párizsi Kongresszuson megkötött állam­szerződés létrehozta az Európai Dunabizottságot (CED). A Bi­zottság feladatává tették a Duna torkolati szakaszának hajózhatóvá tételét; ennek érdekében felha­talmazták az áthaladó hajók utáni illeték szedésére. Ez volt az első Dunabizottság, amely már nem­zetközi szerződés alapján hajózási szabályzatot alkotott a folyam torkolati szakaszára. Az első vi­lágháború kitöréséig is különféle egyezmények, államszerződések foglalkoztak a Duna hajózási kér­déseivel. A Dunára vonatkozó végleges szabályzatot, az úgynevezett Du­nastatutumot 1921-ben a Párizs­ban összehívott Nemzetközi Du­nabizottsági Értekezlet alkotta meg, amelyet 1923-ban a magyar állam is törvénytárába iktatott. A vízi úthálózaton a hajózás szabadságát két bizottságnak kel­lett szavatolnia: az Európai Du­nabizottságnak (CED) és a Nem­zetközi Dunabizottságnak (CID). Az előbbi hatásköre a Dunának Brailától a torkolatig terjedő sza­kaszára terjedt. Tagja volt Anglia, Franciaország, Olaszország és Románia. Az utóbbi hatáskörébe a folyamnak Ulmtól Brailáig ter­jedő szakasza és a vízi hálózat kiegészítő része tartozott. A CID tagja volt: Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, továbbá Anglia, Franciaország és Olasz­ország. A húszas évek során életrehí­vott új bizottság, a Dunai Víz­ügyi Műszaki Bizottság (CRED) feladata elsősorban a Duna-me­dence államai között a kétoldali vízügyi egyezmények megkötésé­nek szorgalmazása volt. A CRED-ben Ausztria, Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Magyarország és Ro­mánia kapott helyet. A második világháború után az 1921-ben készült Dunastatutu­mot hatályon kívül helyezték. Megszűnt a CED, a CID és a CRED. A Belgrádi Egyezmény Bulgária, Csehszlovákia, Jugo­szlávia, Magyarország, Románia, a Szovjetunió és Ukrajna a dunai szabad hajózás, a Duna menti or­szágok érdekei és felségjogaik vé­delmére 1948. augusztus 19-én Belgrádban megkötötték az 1949. május 11-én hatályba lépett du­nai hajózás szabályozására vonat­kozó Belgrádi Egyezményt. Auszt­ria csak később csatlakozott az Egyezményhez, amelynek rendel­kezéseit a Dunának Ulmtól a Szulina-csatornán át a Földközi­tengerig terjedő hajózható sza­kaszára alkalmazzák. A dunai ha­józás lehetősége minden ország állampolgárai, kereskedelmi hajói, áruküldeménye előtt nyitva áll. Az egyezmény tehát nemcsak a Duna menti országok érdekeit szol­gálja, hanem mindenkiét, aki a Dunát szállítási útvonalként hasz­nálni kívánja. A dunai államok az egyezmény értelmében vállalták, hogy saját Duna-szakaszukat hajózható álla­potban tartják, és a szabad, zavar­talan hajózást nem akadályozzák. Ha pedig valamely part menti ország anyagi vagy műszaki és egyéb lehetőségét e feladat bármi okból meghaladná, hozzá kell já­rulnia, hogy a munkát a Duna­bizottság végeztesse el, az egyez­mény feltételének megfelelő módon. A dunai hajóút jelentőségének erős növekedéséről vall, hogy 1950-ben a folyamon 14 millió tonnát szállítottak, 1966-ban pe­dig a teljesítmény már 45 millió tonnára növekedett. A teherhajó­zás távlatát e két szám is beszéde­sen érzékelteti. Nagyszabású tervek Európában régebben megépült már a Canal du Nord, a Midland Kanal és a Duna—Tisza-csatorna. A most készülő mesterséges vízi úthálózat olyan nemzetközi teher­szállítási lehetőség alapjait veti meg, amely a kontinensen Dün-26

Next

/
Oldalképek
Tartalom