Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Siklós László: A kőbányai sör

Kalmár Ernő Kutyák a nagyvárosban Elgondolkoztató dolgok ezek. Számos hasonló nagyvárosban több kutyát tartanak, lényegesen fejlettebb írott és íratlan törvények között. Viszont Budapest szinte minden tekintetben központja a kutyák ügyeinek: nemcsak látványos kutyakiállltásoknak, hanem a kihaló pusztai kutyák megmentésének is. Idegenforgalmunkban mind többször fordul elő az a szépséghiba, hogy a külföldi turista megütközik: a szép budai zöldvendéglö kerthelyiségébe mért nem viheti be kutyáját, holott ez hazájában nem okoz problémát? Hisz kutyája nem harap meg senkit, nem csinál csendháborltást, nem vét a higiénia és a jó Ízlés semmiféle szabálya ellen. Aminthogy gazdája is úgy tudja saját magáról (s szeretné, ha mások is feltételeznék ezt róla), hogy kulturáltan tartja kutyáját. A budapesti „turistának" sincs semmivel sem rosszabb véleménye önmagáról és kutyájáról. Véleménye akkor is fontos, ha a főváros kétmillió lakosára egyelőre „csak" ötvenezer kutya jut. Ez sem lebecsülendő arány. Különösen, ha figyelembe veszszük, hogy körülbelül tizenötezer kutyát kert nélküli, udvar nélküli bérházak lakásaiban tartanak. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a számarány növekedőben van, mégpedig rohamosan. Nem körvonalazódik-e némi összefüggés a főváros urbanizációjának és a főváros kutyaállományának számszerű fejlődése között? Mégpedig egyenes arányú összefüggés: az urbanizáció erősödésével nő a fővárosi kutyák száma. Holott az ember azt hinné, hogy a városiasodással, a mozgás korlátozásával, a szabad levegő hiányával, a tilalomfák növekedésével csak csökkenhet a faluhoz, mozgáshoz, levegőhöz, szabadsághoz szokott kutyák száma. Hasonlóan elgondolkoztató az a súly, mellyel a főváros lakói részt vesznek a „kutyás" dolgok vitelében, az egész magyar kynológia fejlesztésében. Igaz, Budapestnek eleve központi funkciója van, szinte mindenben. De azért itt másról is szó van. Miért vállalja ezt a funkciót, s hogyan tud ennek eleget tenni? A városiasodás gyors növekedésével bőven lekötik az ember idejét, erejét technika és tömegkommunikáció, közlekedés és társas élet. Azt gondolnánk, hogy mindezek mellett nemigen számíthat érdeklődésére a kutya, s nem is nagyon lehet ideje és energiája afféle kutyás ügyek intézésére, mozgatására, mint amilyen például egyegy tenyészszemle megrendezése, egy-egy eredeti szőrzet vagy fejforma rekonstrukciója, vagy akárcsak a szobakutya megsétáltatása naponta háromszor. Tény azonban, hogy egyre fokozódó lendülettel bontakozik ki a szervezett kutyasport a fővárosban, egyre több budapesti sporttárs tenyészt fajtiszta kutyákat, mind több egyszerű kutyatartó tart telivér kutyát, kedvtelésből és kulturáltan, s e sokoldalú tevékenységben és módozatban nemtől, kortól, foglalkozástól függetlenül vesz részt egyre több budapesti. Úgy tűnik, hogy az urbanizáció növekedésével a fővárosi kynológiai élet is erősödik. Mivel magyarázzuk ezt? Társkereséssel a magány elűzésére, a gyerekek ellenállhatatlan állatszeretetével, reprezentálási hajlammal, a ház őrzésével, kétes értékű kultusszal, hobbyval, a vidékről feljöttek vidéki életformájának maradékával, állatvédelmi tendenciákkal, atavisztikus nosztalgiákkal? Azt hiszem, nem tévedek, ha a jelenség egyik jellemző okát abban látom, hogy a növekedő urbanizációt próbáljuk ellensúlyozni a természet egyik megnyilvánulásával. Ahogy a toronyházakkal tűzdelt lakónegyedbe parkot akarunk. Ahogy a metróépítés miatt kiemelendő fákat ma már véteknek tartjuk összevágni, s inkább gyökerestől elszállítjuk egy fátlan térre, és elültetjük, mert minden fa gyógyszer a nagyváros beteg tüdejének gyógyítására. Ahogy a lakásba miniatűr természetet igyekszünk varázsolni néhány szál virággal vagy parányi sziklakerttel. Társadalmi részünk igényli az urbanizáció javait, biológiai részünk szükségét érzi a természet javainak. Az urbanizáció növekedésével lépést kell tartania a természeti szükségletek kielégítésének. Ebbe a gondolatkörbe beágyazva, helyesebb megvilágítást kapnak a budapesti kutyák, mindaz, ami velük kapcsolatban számtalan szóbeszéd és számos vita tárgya. A kutya a természet egy darabja. Élő és eleven darabja. Ha az udvaron vagy a szobában kutya él: ott az eleven természet él. Mint a gyümölcsfa a kertben vagy a cserép virág a lakásban. De élőbb és elevenebb ezeknél, érzékszervei és mozgásszervei révén. A kutya valamiben minden más háziállattól is különbözik. A kutya az az állat, melyet az ember először háziasitott. És egész másként domesztikálta, mint a többi állatot (e tekintetben csak a ló közelíti meg): a kutyát minden állat közül leginkább érezte társónak az ember. Ha a budapesti ember udvarán vagy szobájában kutya van: kissé mintha az élő természet volna a társa, úgy érezheti. Ezt ritkán vagy sohasem tudatosítja. Arról azonban, hogy ez így van, kifejezően szólhat a jó megnyugvás, mely el-elfogja kutyája láttán, amikor az lábánál hever. A kutya kezdetben inkább a civilizációt jelenthette az ember számára, mintsem a természetet. Az ősembert körülvette az őstermészet. A dús, a bő, az elsődleges természetből jutott neki elég; például félelmes fenevadak, melyek életére törtek. Védekezni kényszerült ellenük. Felismerte, hogy az egyik vad, amíg ételmaradékra várt barlangja közelében, hangot adott más vadállatok közeledtekor. Az ősember tapasztalhatta, hogy ezek a vadállatok ilyenkor nem merészkedtek a barlang környékére, vagy ha mégis, időben felkészülhetett elűzésükre. Az ősember hát maga kezdett ételdarabokat adni a jelző és őrző állatoknak. A természetből próbált szövetségest szerezni a természet ellen. S a természet egy-egy eleven darabja átpártolt hozzá. Ez civilizáció volt. Nagyon sokáig a civilizáció vívmányait védte a kutya. A kutya maga is a civilizáció vívmánya volt. Az embernek a természettel szemben volt szüksége a kutyára, a civilizáció e termékére. ^\mióta azonban a civilizáció oly mértékben kezd eluralkodni az ember felett, hogy már ellene kell védelmünkbe venni a természetet, a kutya ismét a természet egy darabja lett számunkra. A kutyákban egyik szövetségesét keresi sok budapesti ember eme urbanizációs veszélyek csökkentésére. A kutya az állatok közül a legjobb szövetséges lehet ebben a tekintetben is. Az ember igényei, ember és kutya ősi kapcsolatai, s a kutya páratlan adottságai rendre emellett szólnak. Mindenekelőtt az, hogy kettőssége révén sajátos közvetítő lehet természet és civilizáció között. A nagyvárosi ember számára nemcsak azért tudja „hozni" a szomjat oltó természetet, mert megjelenésében, mozgásában, ösztöneiben mélyen megőrizte azt — hanem azért is, mert a nagyvárosi ember számára az urbanizáció viszonyai között is biztosítani tudja a természetet. A villanypásztorok kiszorítják, és alighanem fölöslegessé teszik az ezerévek óta terelő pulit — s lám, a pusztáknak ez az eleven darabja már évtizedek óta kulturkutya lett. Amikor például az autót őrzi gazdája távollétében, autó és puli szinte jelképezik a természet és civilizáció modern találkozását. Csak ámulni lehet a kutya városi alkalmazkodóképességén. Azt kell mondani, hogy ez szinte fajtától független. A komondort például, ezt a hatalmas őserőt, ezt a zsinóros, sallangos, nemezes szőrrengeteget, ezt a mogorvának, konoknak, falaktól irtózónak, utcazajtól, tömegtől iszonyodónak elkönyvelt nagyszerű állatot kevesen képzelték el Budapest járdáin, autóbuszain, udvaraiban. Pedig itt találjuk a fővárosban a világ legnagyobb élő komondorát: minden ellentétes hiedelem ellenére, ragyogó és mozgékony intelligenciával megtanult alkalmazkodni a városi élethez, ezres tömeg közepette megy gazdájával szájkosár nélkül, nem jön zavarba és nem okoz zavart a zsúfolt autóbuszon sem, vitát nem tűrő tekintéllyel őrzi az udvart és a házat, kifogástalanul szalonképes a lakásban, a kutyakiképző iskolában letette a „jólneveltségi" vizsgát, nemzetközi kiállításokon gátlásmentes rutinnal „tarolja le" a fajtagyőztes, Cacib, Budapest-győztes elmeket, fotósok, kamerák pergőtüzében. Az őstermészet nosztalgiáját elégíti ki a hipermodern urbanizációban: mert az őstermészetet hordozza, s egyúttal alkalmazkodni képes a legmodernebb nagyvárosi viszonyokhoz. Persze, vétek lenne komondort lakásban tartani — és nem is akarna mindenki komondort tartani lakásában. Az ember az ember-kutya kapcsolat során csodálatosan sokféle fajtáját tenyésztette ki e remek fajnak. A tacskó is kutya, pedig állva kisebb, mint a komondor fekve. A tacskót azonban a legkisebb lakásban is jól el lehet tartani. S ha valaki nyomasztóan egyedül érezné magát a város kétmillió lakosa közt — hát az a szoba már nem üres, melyben egy felujjongó kis négylábú élőlény vár rá! De nemcsak tacskó van, és nemcsak szobakutyára van igény. Az újfundlandi úszóhártyái, az uszkár dandy-figurája, az agár dekorativitása, a skót juhász kötődése, a bulldog „humora", a foxi patkányirtása, luxuskutyák és használati kutyák, őrző, védő és szolgálati kutyák, tenyészkutyák és sportkutyák és vakvezető kutyák: a választék valóban minden igényt kielégíthet, különböző körülményeknek megfelelhet. S nem lehet olyan fajta, s nem lehetnek olyan igények, hogy a budapesti ember és a budapesti kutya kapcsolatában ne teljesülhetnének e kapcsolat mai létjogosultságának alapvető tényezői. Köztük is a legáltalánosabb: a mozgás-szükséglet biztosítása. Ez is a természet pótlása, s el nem lehet mondani, mennyire fontos. Alapszabály: csak akkor tartson a budapesti ember kutyát, ha annak mozgásszükségletét biztosítani tudja. Aranyszabály: ha a budapesti ember nem tudja biztosítani a maga napi életfontosságú mozgásszükségletét, akkor tartson kutyát. Idős embereket lehet látni a kutyák kiképző iskolájában, amint derekasan futnak akadály-ugró kutyájuk mellett, jó időben, rossz időben. Ez sport a javából. De a vizsgáira készülő fiatal lány sápadtságának, görnyedtségének, nyúzott idegzetének is használ, ha a kis szobakutya rákényszeríti egészségének elemi óvására: arra, hogy télen vagy nyáron naponta háromszor-négyszer sétáljon egy nagyot. 16