Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Gábor István: A Budapesti Tanítóképző Intézet

Politechnikai óra Rajzóra percig lelkiismeret-vizsgálatot kell tartamok, a lelkiismeret-vizsgálat nyomán észlelt hibáikat pedig föl kell jegyezniök füzetükbe. Dr. Padányi Frank Antal igazgató ezt még esti „magyarság-kutató" lelkiismeret-vizsgálattal tetézte. Ahogyan ezt egy cikkében írta: „A növendék egész életét a magyar gondolat hassa át. Az esti lelkiismeret-vizsgálat alkalmával mindig azt is kérdezze önmagától: mivel igazolhatom, hogy büszke vagyok magyarságomra ?" A tanítóképző mindig elsősorban a szegények iskolája volt. Tanítónak általában a szerényebb jövedelmű értelmiségiek gyermekei mentek; és a jobbmódú parasztság fölemelkedésének is egyik útja a tanítói pálya volt. Az 1900—1901-es tanévben például a budai képző 114 növendéke közül 26-nak szülője a tanítói-tanári pályán működött, 12-nek apja munkás, szolga, 5-nek őstermelő, 23-nak pedig kereskedő és iparos volt: Ne gondoljuk azért, hogy a tanítóképző elvégzése olyan olcsó mulatság volt a szülők számára. A 30-as évek elején például az intézeti tartásdíj havi 50 pengő, és minden internátusi növendéknek a következőket kellett magával vinnie: legalább két rend ruha — az egyik sötét —, egy télikabát, két pár cipő, három hálóing, négy törölköző, hat pár harisnya, tíz zsebkendő, három lepedő, egy vánkos három huzattal, egy dunyha vagy takaró három huzattal, hatszemélyes abrosz, két szalvéta, egy-egy szalmazsák és ágyterítő stb. 1944-ben hadikórház költözött az épületbe. 1945-ben, a felszabaduláskor, az intézet 98 helyiségéből egy sem maradt épen. 4-1945-ben tehát szó szerint a semmitől kellett elindulniok az itt dolgozóknak. Említettük már, hogy a csaknem száz helyiségből egy sem maradt ép; 409 ablak közül csak 15 sérteden akadt, 15 tantermen ajtó sem volt. Az épület száz belövést kapott; elpusztult a könyvek 60, a szertári állomány 70 százaléka. Volt hivatalsegéd, aki saját — emlékezhetünk: nem nagyon bőséges — fizetéséből áldozott az újjáépítésre, és aki akkor itt dolgozott, kivétel nélkül részt vett a romeltakarításban, az építkezésben. Sok fáradságos és áldozatkész munka fekszik az újjávarázsolt intézményben, amely ma már 240 hallgatónak, 30 intézeti tanárnak, egy nyolcosztályos gyakorlóiskola gyermekeinek és pedagógusainak ad otthont. Kollégiuma a vidéki növendékeknek elhelyezést is biztosít. A képzés a felszabadulás után sem volt mindig zökkenőmentes, hiszen az egymást keresztező, egymásnak ellentmondó rendelkezések itt is éreztették hatásukat. A líceum helyén egy ideig gimnázium, majd pedagógiai gimnázium működött, ez utóbbi viszont nem adott közvedenül tanítói képesítést. Aztán négy év múlva megszűnt a pedagógiai gimnázium is, és helyét olyan középiskola vette át, amelynek elvégzése után lehetett csak megszerezni — egy év alatt — a tanítói oklevelet. Nem sokkal az ellenforradalom leverése után, 1958-ban törvényerejű rendeletet hozott a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, miszerint — nagy gondolkodók régi álmainak megvalósításaként — felsőfokúvá tette a tanítóképzést. Ami közelebbről azt jelenti, hogy 1959 őszétől 11 intézményben nem középiskolás fokon nevelnek tanítókat, hanem az érettségi után három éven át. A különbséget a kétféle képzés között a budai intézmény igazgatója, dr. Békési Lajos így foglalja össze: — Jogos társadalmi szükséglet, hogy a nép nagyobb része középiskolát végezzen. Ennek viszont ellentmond, ha azok a pedagógusok, akik ezt a felnövekvő nemzedéket nevelik, csak középfokú képzésben részesülnek és nem szerzik meg az értelmiségi pályához nélkülözhetetlen általános műveltséget. Azelőtt egyszerre kellett megadnia négy vagy öt év alatt a tanítóképzőnek a középfokú általános és külön a pedagógiai szakműveltséget is", ez nehéz feladat volt. Most a gimnázium négy osztálya nyújtja az általános alapműveltséget, és erre épül reá három esztendő alatt a szakmai képzés. — Ezek szerint az érettségi után nincs már lehetőség az általános műveltség gazdagítására? Egyáltalán nem így van. A tanítóképző is növeli az általános műveltséget, oly mértékben, ahogyan ez a pályához elengedhetetlenül szükséges. Oktatunk tehát anyanyelvet, irodalmat — külön ifjúsági irodalmat is —, és néhány év óta kísérletképpen matematikai ismereteket is szerezhetnek a hallgatók. A képzés többi idejét a világnézeti nevelésre és a szakmai tárgyakra fordítjuk. A magyar tanító — ez nem frázis — a népművelésnek, a kultúra terjesztésének, és nem utolsósorban a nép jogos harcainak is mindig az első vonalában állt. Hol áll most az a tanító, aki innen, ebből az épületből kerül ki ? — Amióta felsőfokú lett nálunk a képzés, összesen kilenc évfolyam ment ki tanítani. Egy vizsgálatból kiderül, hogy a hallgatóknak több mint 90 százaléka a pályán maradt, és nem lett hűtlen hivatásához. És azokból a jelentésekből, amelyek az iskolákból és a tanácsoktól hozzánk visszakerülnek, az is kitűnik, hogy ezeknek a fiatal pedagógusoknak a munkája rendkívül értékes. Dicsérik pontosságukat, munkafegyelmüket, gyermekszeretetüket. Az is szerepel a jelentésekben, hogy volt növendékeink egyúttal ismerik és világosan látják feladataikat a falusi népművelésben. 5-Nyilvánvaló, hogy az érettségin alapuló hároméves felsőfokú tanítóképzés lényeges változást jelent a korábbi helyzethez képest. De vajon minden olyan rózsás-e már a mostani pedagógusképzésben? Gond, felhő nem árnyékolja-e be ezt a munkát ? — Bizony, nemegyszer előfordul — feleli kérdésünkre az igazgató —, hogy a középiskolai hiányosságokat a tanítóképzőben kell pótolnunk. Ez elsősorban a nyelvtani és helyesírási ismeretekre, az énekre, rajzra és testnevelésre vonatkozik. Régóta visszatérő gondunk az is, hogy a Budapesten született és a mi képzőnkben tanult fiatalok nem szívesen mennek vidékre. Ma már jobbára az az álláspontunk, hogy fölösleges erőltetni ezt, és illúzió lenne tősgyökeres budapesti gyerekeket mindenáron falura küldeni. Képzőnk egyre inkább fővárosi pedagógiai intézménnyé válik, amely elsősorban Budapest számára gondoskodik tanítókról, és rövid ideje óvónőkről is. Az iskola könyvtára 8